Zalai Hírlap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-20 / 221. szám
1980. szeptember 20. Bicskás marhaszelet—kukoricarizottó Huszonéves főszakácsok A Szívhegytől Ebergényig Minden mesterséghez rátermettség szükséges — a szakácskodáshoz — egy neves étterem vezetője szerint — elsősorban a „jó szájíz” az elengedhetetlen. Az első, paprikánkrumpli Szommer József, a keszthelyi Béke étterem főszakácsa a kollégái és a vendégek véleménye szerint rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. — Anyám szerettette meg velem ezt a szakmát. Kitűnően főzött, szerette a különlegesízű ételeket. Már gyermekkoromban a kezembe nyomta a főzőkanalat és korán „megkotyvasztottam” az első önálló ebédet. Persze ez még nagyon egyszerű volt, ha jól emlékszem paprikáskrumpli. Az ismerkedést a mesterséggel a Békében kezdte, mint Udvaros. Itt volt szakmunkástanuló, felszolgáló, szakács. Irányítása alatt ma idősebb szakemberek is dolgoznak. tt — Nem jelent ez gondot egy 25 éves fiatalembernek? — Nem. A szakmai tudást elismerik az emberek. Persze van az emberben igyekezet, hogy bizonyítson: nem véletlenül lett főszakács. — Mi kell ahhoz, hogy egy étel jól sikerüljön? — A fűszereket nem egyszerre kell belezúdítani az ételbe, hanem fokozatosan, kóstolgatva kell eltalálni az ír harmóniát. Lényeges a tálalás, a szép teríték. Szóval olyan legyen, hogy ha ránéz a vendég, csurogjon a nyála. A legkeresettebbek A Béke étterem legkeresettebb ételei a Szommer-féle specialitások, mint például a bicskás marhaszelet, vagy a zalai töltöttborda. A rendezvények kedvenc csemegéje — bármennyire is furcsán hangzik — a sült fagylalt. — Szerencsére a főnök kedveli az új ízeket és támogat, ha valamilyen különleges ételt kreálunk. Azonnal megkóstolja, s ha ízlik, már másnap kirakja az étlapra. — A Szommer családban ki főzi az ünnepi ebédet? — Természetesen a feleségem. Én kritizálok. Van amikor zokon veszi, de azért tanul belőle. — Lepjük meg a háziasszonyokat valami finom étel receptjével. — A könnyen elkészíthető vashegyi aprópecsenyét javaslom. Tehát: a szűzszeletkéket apróra vágjuk és zsírban megpirítjuk. A visszamaradt zsírban kevés hagymát fonnyasztunk, megszórjuk pirospaprikával és csontlével feleresztjük, majd citromlével, mustárral, kevés cukorral és fehérborral ízesítjük. Behabarjuk tejszínnel (tejföllel is lehet) és ebbe rakjuk a már megpirított szűzszeletkéket. Aprógaluskával vagy tarhonyával táláljuk. Autószerelés helyett Ha Zalaegerszegen valakinek igazi tájjellegű ételre jön meg az étvágya, a Göcsej étterembe tér be. Főszakácsuk — ellentétben a klasszikus szakács ábrázolással — karcsú fiatalember. — Először autószerelőnek jelentkeztem, de nem vettek fel. Így kötöttem ki ezen a pályán. Egy balszerencsének köszönhetem végeredményben a szerencsémet — vallja Nagy László. — Nem hiszem ugyanis, hogy más szakmát sikerült volna ennyire megszeretnem. A szakma szeretetét Balogh Kálmánnénak köszönhetem, aki a Napfény étteremben volt a mesterem, de az igazi lehetőséget a saját munkára, itt kaptam meg. — Mit jelent ez a lehetőség? — Ha motoszkál a gondolataimban valamilyen új íz-variáció, módom van rá, hogy megvalósítsam. Egy-egy ilyen kísérlet után kíváncsian várjuk, hogy mi sül ki az újdontságból. Ha nekünk ízlett, a vendégek zsűrizik. — Megismerhetnénk egy ilyen különlegességet? — Talán a legnépszerűbb a göcseji göngyölthús. A sertésdagadót vékonyra verjük és szalonnalapokkal rakjuk ki. A töltelék: ledarált füstölt kolbász, zsemlye és tojás, só, őröltbors, pirospaprika, hagymák, darált köménypor. A fűszerezett tölteléket a dagadóba göngyöljük, összetűzzük és sütjük. Burgonya körítés illik hozzá. — Az étlapon találhatunk néhány régi paraszt ételt is. Honnan szerzi a recepteket? — Idős falusi néniket kérdezgetek nagyanyjuk főztjéről. Volt rá példa, hogy 4—5 ember emlékezetéből állt össze a recept. — Melyik az az étel, amit a legszívesebben készít? — A baboskáposzta. Ezt otthon is én főzöm. — Mi jelenti a főszakácsnak a legnagyobb sikert? Köszönő sorok — Természetesen a letarolt tenyér. És a Sok telefon, levél, amiben receptet kérnek, vagy csak megelégedettségüket köztik a vendégeink. Jólesett egy doktornő pár sora, amelyben a kukorica-rizottó receptjét írta meg. Fel is vettük köretnek az étlapra. — Mit kínálna, ha most ebédelni szeretnénk? — Göcseji gombalevest és hetési betyárfalatokat. És jó étvágyat. Fincza Zsuzsa A múmia titka (IV.) Botrány a fáraó sírjánál Azon a bizonyos napon, egyenruhások tucatjai vonultak fel Tutenkamen sírjánál. Tíz óra körül megjelent a középmagas, nagybajuszú ember, aki az „elfelejtett fáraót” megtalálta: Howard Carter. Egy rendőrtiszt állta el az útját. „Állj! Itt senki nem mehet át!” Carter felvonta a szemöldökét. „Ez az én sírom. Enyém a licencia”. „Tudom, ki Ön. Mr. Carter. A tilalom azonban éppen önre vonatkozik”. Az archeológus haragosan szitkozódott, mielőtt megfordult volna, ő fedezte fel a sírt. Nem hagyott magának pihenőt, éjjel—nappal dolgozott, hogy preparálja a leleteket, és napfényre hozza. És most a rendőrök akadályozzák meg abban, hogy belépjen a „saját” sírjába. 14 óra körül delegáció érkezett, élén Pierre Lacauval, a kairói Ókori Intézőség vezetőjével. A királyi sírbolt bejárata előtt Pierre Lacau egy levelet vett elő a szebéből. A tartalma: Amennyiben Carter vonakodik átadni a sír kulcsát, fel kell törni az ajtót. Intésére mesteremberek léptek elő. Elkezdték szétfűrészelni a nehéz lakatokat, melyekkel az a két vasajtó volt lezárva, amelyek a Tutenkamen nyugvóhelyének belsejébe vezető utat biztosították. Ebben az órában az archeológia történetének legnagnagyobb leletének a sorsa a híres „selyem zsinóron” függött. A selyem zsinór ebben az esetben az a két vastag kötél volt, mellyel Carter és segítői a fáraó sírjának tonnás súlyú fedőlapját felemelték. Mielőtt azonban a fedelet eltávolították volna, hogy a múmiához férhessenek, kitört a botrány. 1924 február 13-án, kilenc nappal a különítmény megérkezése előtt, Carter meghívta a vállalkozásban résztvevő amerikai és angliai tudósok feleségeit, hogy tekintsék meg a sírboltot. A kormányképviselőknek, akik a sírbeli munkákat felügyelték, nem volt kifogása ellene. Nem így az újonnan kinevezett közmunkák miniszterének. Megtiltotta Carternek, hogy bemutatót tartson a hölgyeknek. Az archeológus és munkatársai, akiknek a feleségei éppen akkor érkeztek meg a Királyok völgyébe, annyira felháborodtak ezen, hogy „sztrájkba” léptek. Mérgükben azt is elfelejtették, hogy a nehéz kőfedél köteleken függ. Carter és Kairó haragos leveleket váltottak. Amikor Carter elutasította a tilalom akceptálását, megvonták Lord Carnarvon özvegyétől a licenciát, mely Carterre is érvényes volt. Kimondták, hogy nem léphet be a sírba. A király arany szarkofágja fölött azonban még mindig ott függött a tonnás súlyú köfődés. A kötelek minden percben elszakadhattak volna, és a fedél szétzúzhatta volna a múmia arany burkolatát. A két vasajtón folyó fűrészelő munkálatok, melyre Pierre Lacau felügyelt, végtelenül elhúzódtak. Csak késő délután szedték le a lakatokat. Amikor a második ajtó is kinyílt, Lacau előrontott. Lélegzetvisszafojtva rohant be a sírboltba. Tartanak még a kötelek? Már pár pillanat múlva visszajött. Semmi sem történt. A kötelek azonban úgy megereszkedtek, hogy a fedőlap már majdnem a szarkofágon feküdt. (Következik: V. A festett szobor.) ZALAI HÍRLAP Hazai tájakon Kisbók. A HOMOK itt minden nedvességet elnyel. Mohón issza be az esővizet, a legnagyobb zivatar után is járható a néhol hatalmas fák között kanyargó keskeny kis út, amely a 6-os út mellett egy fatörzsre erősített táblától — „Horgásztanya” a felirat — vezet egészen a természetvédelmi terület határáig. Hajdan a Dráva zabolátlan vize görgette itt a kavicsokat. Gyors vizét már visszaparancsolták, csak egy kifli alakú, néhány kilométer hosszú holtág maradt a nyomában, mélyen bevágott, szértől védett mederben: a Kisbók, a Dél-Dunántúl egyik legszebb tava, a bargsi horgászok ákom-bákom stégekkel „háziasított” törzshelye. A horgászállások ellenére is a Kisbók érintetlen víznek tűnik: a csend uralja a környékét, a vadkacsák hápogása, az ugró rablóhalak nyomában loccsanó víz, a vég nélkül hangoskodó kakukkok kiáltása harsogó zajnak hallatszik. A napsütötte időben felmelegedett, a középen néhol 7—8 méter mély víz a virradat hűvösében párafelhőkbe burkolózik. Mozdulatlanok ilyenkor a tó fölé hajló évszázados fák nyúlánk ágai, a csónakkikötőben várakozó ladikok kátrányfekete tömbjei, a túlparti nádas zöld fala és a horgászstégek tükörképe sem rezdül. MESÉLIK a helybeliek: régen nagyon gazdag volt halakban a Kisbók! A gödrökben jókora harcsák, a nád mellett termetes pontyok, a sűrűben mohó törpeharcsák, a vízbe dőlt fák kusza ágai között süllők és csukák, a vízfelszín közelében súlyos amurok éltek. Egyszer azonban egy gyors áradás után a megemelkedett víz átlépett a gáton, rohant a Dráva felé, s vitte magával a rengeteg halat is. Azért a horgászok kitartanak. Naponta leereszkednek a meredek parton, ladikba ülnek, vagy a stégjükhöz mennek, legyezőszerűen szétterítik a botjaikat — póznának hívják errefelé a 3—4 méter hosszú husángokat —, hallgatják a csobbanásokat, s várják, a régi nagy halak közül mikor mozdítja már egy az úszót. . . Ha fekete ladikjában hangtalanul arra lapátol a halőr, suttogva mondott szavaik is messze hallatszanak: — Sempi... — és maradnak tovább. A TÓ közel van Barcshoz, a másik oldalról — ha Pécs felől megyünk — nem messze a híres ősborókástól. Ide mindig sokan mennek, sokan megállnak, a kényelmes pihenők, tűzrakó és szalonnasütő helyek, a sétautak marasztalók, így a Kisbókhoz csak kevesen jutnak el, elrobognak a kocsik a bekötőút kezdeténél tarkálló cigánytelep mellett. Pedig ritka élmény a tó partján leereszkedni. A táj szépsége és a csend önmagában is megéri a fáradságot. Ezt mondom egy helybeli horgásznak is, bólogat, hümmög, s csak egy kifogása van az idegenekkel szemben: — De azt nem tudják, mennyi hal volt itt — régen ... Mészáros Attila a Dráva holtága Ladikok a holtágon Egy délelőtt a külterületi kézbesítővel A három külterületi kézbesítő reggel fél nyolckor jelentkezik munkára a zalaegerszegi postahivatalban. Szétosztják egymás között az anyagot, s fölveszik az utalványokhoz járó pénzt. Kilenc óra előtt pár perccel kocsiba szállnak, hogy a hozzájuk tartozó 2300 Zalaegerszeg környéki család időben megkapja az újságot, levelet, táviratot, csomagot. Dala Ferenc Moszkvics furgonjával lefordulunk a Gasparich utcáról, s máris a családi és hétvégi házakkal beépített Szívhegyen vagyunk. A hegyközség szőlőtáblájának végében levélszekrények, összesen harminc. Az egyik láda oldalán felirat: 9 óra hét perctől fél tízig tartózkodunk itt. S ezalatt — ugyancsak a kiírás szerint — „a postahivatal külterületi kézbesítője postai ér-tékcikkeket (bélyeget, levele- izőlapot stb.), hírlapot, totó- lottószelvényt árusít, valamint levélpostai küldeményeket vesz fel és kézbesít, pénzbefi-zetéseket fogad el, pénzössze [ geket fizet ki, rádió-, tv- és hírlapbefizetési díjakat vesz át. Akár egy mozgópostának is ] kinevezhetjük a Moszkvicsot. ] Vezetője egyszerre öt láda tejtejét nyitja fel, s szinte mindegyikig dob egy-egy újságot. Munkáját megkönnyítendő, a szekrények belsejére oda van írva, kinek milyen lap jár. Az egyik helyre értesítőt dobott be. — Pénze van az illetőnek — mondja. — Még háromszor kihozom, s ha nem jön érte, leadom a "hivatalban. Ilyesmire nagyon ritkán kerül sor, mint ahogy a nyugdíját is mindenki az előre meghatározott időben veszi át. Az Egerszeghegyi utcában a 8-as számú, háznál megállunk, egy utánvétes levelet adunk át Pappéknak. — Korábban a Lenti melletti Máhomfán laktunk — mondja Papp néni. — Nem mondom, hogy nem volt kényelmesebb, amikor a postás házhoz hozta az újságot. De a Ferire sem támaszkodhatunk. Ha valami fontos dolog érkezik, mindig dudál és megáll itt a házunk előtt. Néhány méterrel arrébb egy idős férfi állítja meg a kocsit, fontos levelet vár valahonnét. — Régebben jó, ha délután hat órára ideért a postásunk. Sokszor este nyolckor k kaptuk meg az újságot, most pedig legkésőbb délelőtt tíz órakor már itt van — dicséri ezt a fajta kézbesítést Prófusz József nyugdíjas. — Amióta megérdesítették és kiszélesítették ezt az utat, azóta télen is könnyebben lehet fölkapaszkodni rajta — mondja hegynek fölfelé tartva Dala Ferenc. — Korábban nemegyszer csak traktor segítségével tudtam följutni az Egerszeg-hegyre. Egerszeg-hegyen a buszmegálló közelében parkolunk le. A kézbesítő itt is mindenkit ismer. Az erre járók köszönnek neki, vagy ő köszönti őket előre. A Gógánfordulóhoz a buszszal egyidőben érkezünk. A körzet egykori postai kézbesítőjének özvegyével, Fűzi Józsefnével találkozunk. — Három éve halt meg az uram — mondja. — Feri előtt őhozzá tartozott a Becsalitól egészen a Vorhotáig tartozó külterület. Naponta 30—35 kilométert tett meg kerékpárral, télen pedig gyalog. Ettől a jövéstől, menéstől készült ki szegény. Persze, hogy szerették az emberek, mint ahogy Ferit is mindenki szereti. Délelőtti végállomásunkon, Ebergényben várnak legtöbben a postakocsira. A pár száz lelket számláló kis településre 58 Zalai Hírlap jár. Van ahova Magyarországot, Magyar Nemzetet, vagy kertészeti szaklapot ad a kézbesítő. Két fiatal lány Ifjúsági Magazinra és levélre vár. Fülöp Emilné 100 forintos csekket ad föl és tv-előfizetési díjat fizet. A legtöbb helyen gyesek anyuka vagy a nyugdíjas családtag „tartja a kapcsolatot” a postával. Ahol napközben senki sincs otthon, ott a szomszédokat kérik meg, hogy nyissák ki az ő levélszekrényüket is. Tornyos József nyugdíjast is erre kérte a szomszédja. — Máskor meg ő hozza el az én újságomat — mondja Tornyos bácsi. — A Táncoslapi részen lakunk, négy—ötszáz méterre innét, s bizony nem könnyű naponta megjárni az idevezető magas emelkedőt. A postánál a levélszekrényektől való távolságot is belekalkulálták akkor, amikor Zalaegerszeg környékén 38 helyen bevezették az úgynevezett támpontrendszerű kézbesítést. — Tulajdonképpen kényszerűségből kellett ehhez a megoldáshoz folyamodnunk — magyarázza Paizs Pál, a megyei postahivatal szállítási és kézbesítési osztályvezetője. —■ A nyugdíjba vonult emberek helyett nem találtunk olyanokat, akik naponta hajlandók lettek volna gyalog vagy kerékpárral végigjárni az egymástól meszsze eső külterületeket. A kezdeti idegenkedés után most már a lakosság is megszokta a levélszekrényeket. Mihovics József Értékes leletek a Tác melletti Gorsiumban Véget ért az idei ásatási idény hazánk legjelentősebb római kori ásatásának színhelyén, a Tác melletti Gorsiumban, ahol dr. Fitz Jenőnek, a székesfehérvári István Király múzeum igazgatójának irányításával huszonharmadik esztendeje vallatják a föld mélyét a múzeum régészei Az idei esztendő újabb meglepetéssel szolgált: Gorsium központjától keletre megtalálták a hajdani település városfalát. A két méter vastag építményt 35 méterenként hatalmas külső tornyok erősítették, ezek közül egyet már sikerült feltárni. A falmaradványokat és a tornyokat a következő években hozzák felszínre. Folytatták a korábbi években felfedezett leletek feltárását is: a város központjában egy negyedik századi épületet bontottak ki, amely alatt Gorsium közfürdőjének maradványai voltak. Találtak egy nagyméretű bronzedényt, s értékes ékszerleletre is bukkantak, karperecekre, s a gemmákkal díszített gyűrűkre. (MTI) 5