Zalai Hírlap, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-01 / 230. szám

ÍVaj. október 1. Miért morcos a buszsofőr? Emeletnyi panatts a bodegába. Gyanakodva fogadnak, aztán szinte egyik pillanatról a másikra kitör belőlük a mondandójuk. Előbb csak ketten, pár perc múlva már heten szorongunk a három és fél négyzetméteres fülkében, ahova féltucat kint szorult küldi megjegyzéseit, panaszos közbekiáltását. Beszélgetőtársaim zalaegerszegi helyijáratú autóbuszvezetők. Gyerekesek — utoljára — Kezdjük a kisgyerekkel utazókkal — hörpinti fel sebtiben a kávéját egyikük — Szombaton a Petőfi utcánál rácsuktam egy kiskölyökre az ajtót. Az utasok rám támadtak, veszekedtünk, kiabáltunk. Mert nem volt egészen igazuk. Már nem láttam senkit az ajtóban, számoltam. Egy ... két, tő ... három és csuktam. De a gyerek ott volt. A kicsikkel utazók szállnak le és fel utoljára. Nem engedik őket előre az utastársaik. Sőt, szinte félrelökik, taszítják őket, ahelyett, hogy segítenének nekik. Nem tudok beállni rendesen a megállókba, nem látom a kocsit végig a tükörben és megtörténik a baj, a többi utas meg rám támad. — A persely egy külön téma — szól közbe egy újonnan érkezett. — Kezdjük ott, hogy ilyen vacak konstrukció még nem volt forgalomba. Akkor sem lenne jó, ha megfelelően használnák. De nem így van, beledobálnak mindenféle pénzt az utasok. Tíz, húsz, ötven fillérest, tantuszt, forintost, kopejkát, dinárt. Az automata elakad, aztán jönnek dörömbölni az ajtón, és bennünket szidnak. — Beszélj a dugókról is, meg a menetidőről — kiabál kintről valaki. — Ja igen, ez megint külön áram. Több mint tíz éve nem változott egy-egy járat menetideje. Idejöhet bárki, nem tudja betartani. Megszöktek innét már a nemzetközi járatokon dolgozó nagymenők is. A tizes vonala például 6,8 kilométer, 18 megállóval. Erre adtak húsz percet valamikor hajdanán. Azóta dupla lett az utaslétszám, zsúfolt a forgalom, megjelentek a közlekedési lámpák. A busz a nagy forgalomban lelassult. Például hét óra öt perckor kell megérkezni a vasútállomásra, s ugyanebben az időpontban indulni is. Az ember kap két piros lámpát, meg egy szerencsétlenkedő tanuló vezetőt és már meg is csúszott. • Ilyenkor aztán egymás után megy két busz is. Az egyik zsúfolt, a másik üres, a nép meg csodálkozik, mutogatják a nemzetközi jelzést, s Pótvára küldenének bennünket. — Ma lerobban egy járat, kész a baj, mert nincs tartalék busz. Most is itt áll egy ékszíj hiány miatt. A tartalékok ugyanis almaszedőket szállítanak. A Volán erején felül elvállal mindent, amit nekünk kel megoldanunk. A minap is megérkeztem végre a Kertvárosba egy járatkimaradás után. Többen is rám kiabáltak szó szerint így „hol a jók.. .anyádban voltál.” „A feleségednél” — fakadtam ki, mert már nem bírtam cérnával. — Az nem létezik, hogy senki sem segít — szólok közbe. — Persze vannak megértő, segítőkész utasok is, de hogyan lehet megértő az az ember, aki gyorsan szeretne eljutni valahova, s ez nem sikerül, mert a busz egyszerűen nem jön, vagy késik, mert a vezető a jegyadó automatát cseszegeti, mert nem tud beállni a megállóba, mert ott terpeszkednek más kocsik ... — A megállókról még nem is beszéltünk — legyint lemondóan egyikük. — Most építik ezeket a beálló íveket. A tizenhét méteres csuklóssal az ott parkoló személykocsik miatt nem férek be úgy, hogy a tükrökkel végignézhessek a kocsi belsejében, vagy mellette. Hiába a sárga cikk-cakk, úgy oda állnak a személyautók, mintha ott sem volna a festés Kérdezzék meg a buszvezetőt is — Nem jól védik a megállóhelyeket. Rendkívül veszélyes a kertvárosi és a ruhagyári ABC előtt a megálló. A személykocsikkal úgy állnak meg — mert semmi nem tiltja a parkolást —, hogy nem tudunk beállni. A kocsik mögül kilép egy gyerek, az ember félrekapja a kormányt és megnyom vagy öt szekeret, aztán ő a hibás. A Kovács Károly térről meg jobb nem is beszélni. Azon a rövid szakaszon három sávon kell átvágnunk, hogy kanyarodni tudjunk. Azoknak kéne csak egy hétig csuklóst vezetni ott, akik ezt a megoldást kitalálták. Akik naponta nyűvik az utat, a kutya sem kérdezi meg. — Ott kérdeznének meg? Hiszen még a saját házunk táján sem törődik velünk senki — lép a helyiségbe újabb autóbuszvezető az utcáról. — Nézze meg ezt a lyukat. Ez a 3,6 négyzetméteres helyiség 23 ember pihenőhelye. Itt főzzük a kávét, itt reggelizünk, itt ebédelünk. Esetenként egyszerre tizen tizenöten. Télen ledermedünk, a hideg székeken aranyeret kapunk. A kezünket ebbe a lavórba mossuk — húz elő a csöpnyi asztal alól egy koszos vízzel telt műanyaglavórt — s ezekből a ceglédi kannákból isszuk a vizet valamennyien. Nézze meg, milyen higiénikus — mutatja a rozsdás szélű kannafedelet. — Mit mondanak a főnökeik? — Elmondtuk mi már ezt párttaggyűlésen, termelési tanácskozáson, mindenütt, de semmi sem változott. Ha megfeszülünk, akkor sem... — Megírhatja ezt maga is, akkor is csak így lesz már ez. A Volánnak nincsen pénze, ez a bódé is a tanácsé. S azt is elhiheti, hogy busz sem lesz annyi soha, amennyi csúcsforgalomban kellene. S mi, ha megfeszülünk sem tudjuk ilyen körülmények között közkívánatra ellátni a feladatunkat... ... Bejön egy újabb járat és kiáll. Valami baj van a járgánnyal. Nincs tartalék járat, a tizes vonalán 18 megállóhelyen hiába várakoznak az emberek. A pihenők közül sem tud beugrani senki, mert nem képes megfordulni arra, mire neki kéne indulni. A sofőr izzadtan jön, félig önti a ceglédi kanna fedelét és nagyot iszik. Leül, s miután megtudja miről van szó, ő is rázendít. Ugyanazt fújja amit Devecz József, Toplak Gyula, Peresztegi János, Lakatos Gyula, Bagi István és Balogh Imre elmondott. Győrffy István NAGYKANIZSÁT elhagyva még alig rugaszkodik el az autó, máris Miklósiéhoz ér, csendes időben a városba hallatszik a miklósfai kakasok hajnali hangversenye. 1129-től már említést tesz róla a krónika, mint Somogyszentmikóéról. Az ott élő emberek mindig kitűntek valamivel a községek sorából. Az utóbbi évtizedben a miklósfai emberre a hagyományőrző, földtisztelő, állatszerető jelzőket használták. Sikerült-e a város, közelében megvédeni a község sajátos, ősi arcát? — Különös jelenségeket figyelhetünk meg — mondja Demján István, tanácselnök. — Évente, úgy tizenöt új lakás épül a községben. Letelepednek itt kanizsaiak, de jönnek Gyékényesről, s még távolabbról is. Ugyanakkor az aktív munkaerő 90 százaléka a városban keres munkát, termelőszövetkezetünk pedig más településben — legtöbbször éppen nagykanizsai — alkalmazottakkal kénytelen dolgozni. Nem vitás, hogy ez nem ideális állapot. A máshol lakó agrárértelmiség szellemi erejét nem tudjuk kamatoztatni a község javára. A VÁROSBÓL kitelepültek viszont csak lakóhelynek tekintik Miklósfát, közösségi életét a városban élnek, munkájukkal azt gyarapítják. A városi munkahely lassan lekoptatta a sokáig őrzött népviseleti ruhát a nőkről, ma már csak a háziasvonyok hordják, ők is csak 40-től felfelé. A régi, nyitott falusi életnek csak a távolabbi társközségekben maradtak meg halvány nyomai. Átvették a városi életből amit nem lett volna szabad, munkaidő után ma már egyre többen csak a saját hasznukra hajlandóak csinálni valamit — állapítja meg a tanácselnök. — Olyan házak épülnek, hogy palotának beillenének. Régen ez is közösen, kalákában történt, ma már mindenki iparosokkal dolgoztat, még a culáger is fizetett ember —fűzi hozzá Szelhoffer József, vbtitkár. A ROKONI szálak is lazábbak. Ma már nem családi ünnep egy disznóölés, vagy a dédike névnapja. Nehezebb mozgósítani az embereket egy-egy kulturális rendezvényre, nem készülnek előadásra a falusi színjátszók. Nincs is rá igény, mert mit mondjak, a legnevesebb színházak előadásait nézhetik meg — a televízióban. A hagyományőrző dalárda, a szép eredményeket elért hímzőszakkör is elsorvadt. Ami még működik, az a kertbarátok köre, ennek is az idősebb gazdák a tagjai. — Ami megmaradt miklósfai sajátosságként, egyedül a földszeretet. Az is jobbára a szőlőtermesztésre korlátozódik. De azért aztán mindenre képes a lakosság. Az ide vezető utak korszerűsítésére számontartani is nehéz, mennyi társadalmi munkát végeztek az érintettek. A fizikai erőn felül anyagi áldozatot is hoztak, minden szőlősgazda ezer, ezerötszáz forinttal járult hozzá az útépítéshez — mondja nem kis büszkeséggel a tanácselnök. — Igyekvésüket természetesen a tanács támogatta. Külön öröm, hogy a munkát a lakosság kezdeményezte. Ami viszont erősen érezteti a hiányát: a falusi emberek lemondtak a szarvasmarha-tartásról. Minden évben csökken a számuk, a megszokott 600- zal szemben már csak 32 kérődzik a háztáji gazdaságokban. Mindenki városi kényelemben akar élni, az állattenyésztés nem divat. Legfeljebb aprójószág hízik a tágas portákon. Ami a városi kényelmet illeti, el van látva vele Miklósfa és társközségei Csupán a gáz hiányzik, de a község vezetői bíznak benne, hogy nem sokáig. Mind a négy községben szén,modern művelődési ház biztosítaná a kulturálódást. Miklósfán két éve végre megépült az általános iskola, igaz, csupán négy tanterme van, de ez is áldás, miután a régi 1969 óta életveszélyes volt. — VAN EGY óvodánk is, sajnos fele akkora, mint kellene — fűzi tovább a sort a vb-titkár. — Pedig Miklósfa köztudottan növekvő község, a gyerek is egyre több. Sajnos új építésére nem is gondolhatunk. — Miklósfa Nagykanizsa városkörnyéki községe. Jelent-e valamilyen rangot ez a településnek? — Nem azt, mint vártunk tőle — feleli Demján István. —• Mindig felemás helyzetben voltunk. Először Somogyszentmiklós, majd 1278-tól Szentmiklós volt a község neve. 1950-ig Somogy megye legutolsó kis faluja voltunk, úgy is bántak velünk. Már hírlett, hogy Zala megyéhez fogunk tartozni, így aztán mostohagyerekek voltunk. Majd a kanizsai járáshoz sorakoztunk, az viszonylag jó volt, mert a járás községcentrikus. Azután újból változás előtt álltunk, városkörnyéki község lettünk. A városnak viszont van gondja elég. Nem merünk tartalékolni, nagyobb fába vágni a fejszénket — félő, hogy keresztezi a város terveit —, mert most meg az a hír járja, hogy Nagykanizsa egyik városrésze lesz Miklósfa. Jó lenne, ha végre biztosabb lenne a helyzetünk, mert akkor a város a hosszú távú terveibe beleszőne bennünket is. Amit teljesen kielégítőnek találunk, az a községeink kereskedelmi ellátottsága. ABC rendszerű üzleteink vannak, amelyeket a kanizsai áfémsz tart fenn. A falu lakói azért találnak panaszkodni valót: a vendéglátást egyetlen ideiglenes kocsma képviseli. Jó lenne egy presszó, ami még egyelőre a tervekben sem szerepel. — Mindezekkel együtt hogyan értékeli a tanácselnök a községek fejlődését? — ÉN VALÓBAN a községek minden mozzanatát nyomon követtem, hiszen a tanáccsal egyidős az elnöki pályafutásom. Miklósfát harminc éve egy köves út és 97 zsúpos, petróleumlámpás ház jelentette. Ma, ha időnként panaszkodunk is, csak az újabb előrelépésért tesszük. Nagyon kell igyekeznünk, hogy falunk ne váljon egyszer Nagykanizsa alvó városává, szeretnénk megőrizni egy kicsit saját mivoltunkból. Szeretnénk felrázni lakóinkat, hogy az urbanizációból csak a jót kövessék. Fincza Zsuzsa Rang vagy hátrány? Hogy Miklósfa ne legyen alvóváros ZALAI HÍRLAP s 413 tonna lenszál Semmi sem megy veszendőbe a mikosdi lengyárban Áztatott lenkóróból kialakított több ezer apró sátor népesíti be a mikósdi lengyár udvarát, s jut belőle az egykori vasútvonal területére is. A Nap melege szárítja az alapanyagot, hogy aztán a feldolgozó gépsoron, az úgynevezett turbinán áthaladva , különváljon a lenszála és a pozdorja. — Évente 1500—1600 tonna lent dolgozunk föl az üzemben, s ugyanennyit fogadunk és tárolunk — mondja Dávid János főművezető, párttitkár. — Örvendetes, hogy az idei termés jobb a tavalyinál. Eltart még néhány hétig, amíg Vas és Veszprém megyéből ideszállítjuk az alapanyagot. Zalában ugyanis nem termelik ezt az ipari növényt. Növekvő szálkihozatal — Hogy a minőség ne romoljon, a jaki üzemünkben is tárolunk lent, ahol elvégzik a gubózást, s osztályozva küldik át hozzánk — mondja Perom Lajosné gyárvezető helyettes, főkönyvelő. — Mi is gubózunk, s összegyűjtjük az országból az összes lenmagot. Mi tisztítjuk, csávázzuk, csomagoljuk és látjuk el vetőmaggal a termelőket. Tavaly 619 tonnát csomagoltunk. Jutott elegendő a hazai ellátásra, de exportra is az NSZK-ba és Svájcba. A len termelését is sok tényező befolyásolja. Akadnak jó és gyenge esztendők. A jó minőségű, hosszú kórójú lenből kedvező a szálkihozatal. Tavaly gyenge volt a minőség, s ezért az előző évi lenkazlakból dolgoztak, így sikerült elérniük, hogy az év első felében 9 százalékkal növelték a szálkihozatalt, amiből éves szinten 415 tonna készült 1195 tonna kóc egyidejű termelésével. Ez kedvező dolog, de mi történik, ha csak a rövidszárú alapanyag marad? Ugyanis jócskán megszaporodtak a gyenge minőség miatt megbontatlan kazlak. Már többször foglalkoztunk ezzel a témával, s reméljük, hogy hamarosan elfogadható megoldásra jutunk — mondja Dávid János, amíg az áztatóhoz igyekszünk. Az üzemben 8 áztató betonmedence üzemel folyamatosan, s a kikerülő lenkóróból készítik a gyár dolgozói a már említett „sátrakat”. A nehéz munkát ma már daruval végzik. A kapacitás növelése érdekében a medencét megmagasítva duplájára növelték —- négy és fél ezer tonna — a termelést. jelj technológiával — Egy belga eljárás kísérletei is folynak a gyárban —■ mondja Perom Lajosné. — Ez a zárt rendszerű áztatás és mestterséges szárítást jelent. Az új technológia alapján minőségi javulás — egyenletes színű fonaltermelés —, áztatási idő csökkenés és energiamegtakarítás várható. Ez máris tapasztalható, pedig csupán fóliával takartuk be a hagyományos medencét. A gőzt szolgáltató vascsövek cserepesöre történt kicserélése — 3—4 ezer forintba került csupán — nyomán elmaradt a vöröses vasszín a lenszállnál. Az üzemben két- és háromműszakos a termelés. Éppen ezért nem tolongnak a munkát keresők, pedig félszáznál is többre lenne szükség. Ezért is tervezik, hogy például a gubózó üzemrészben új gépet állítanak üzembe, amelyek termelékenyebbek a mostaninál — 10—12 tonna műszakonként, s ami szintén lényeges: 15 ember helyett 5—6 ellátja az üzemeléssel járó feladatokat. Fotocellád gépek ( Az új munkacsarnokban dolgozó fonalelőkészítőknél — gerebenező és kártoló gépeknél — keletkező port az elszívó berendezés összegyűjti ugyan, de azért mindig szállong belőle tüsszentésre késztető mennyiség a levegőben. A két műszakban termelő lányok-asszonyok ezt észre sem veszik, serényen teszik a dolgukat. Ha ugyanis nem akasztanak minden horogra lenszálcsomót, megszakad a folyamat, s az automatikusan működő gépet a fotocella leállítja. A végtelen szállá egyesülő fonalak dobozokba, aztán a szomszédos egyesítőgépre kerülnek, ahol 10—15 fonalból egy lesz, amit a budapesti fonalgyárba szállítanak. Az éves terv 4 ezer tonna, s ezideig az igényt kielégítették. Amíg beszélgetünk, kórszerű bálákkal megrakott targoncák ürítik a helyiséget. A báláktól alig lehet közlekedni. Ez a korda, ami a fonalelőkészítés, a gerebenezés során keletkezik. Mi nem tudjuk hasznosítani. Nyugatra exportáljuk, ahol papíripari célra hasznosítják. Ma már nem megy veszendőbe semmi sem a lenkóró feldolgozása során — mondja Perom Lajosné —, mert például a pozdorjából — a len háncsrétege — bútorlap készül. Egy belga géppel 110 kilós bálákba préseljük a pozdorját és szállítjuk Komáromba. Takács János A turbináról folyamatosan érkező ienszálakat Horváth Lászlóné és Frigy Gyuláné szedi le, tisztítja és csomózza. A több dobozból tekeredő szálakból egyetlen lenfonal készül az egyesítő gépen. A képen Gudics Jánosné gépkezelő.