Zalai Hírlap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4., szombat Fiatalok — a földről A parasztnak évszázadokon la harmadéves diákjai. Állat-­tájtechnika az érdeklődési­­e­keresztül az életet, a nagyobb tartó telepi gépészek lesznek, rületem, szelet kenyeret, a biztonságot Amikor a földosztást kérdem, — Fityeházán lakunk és jelentette a föld. A legna­­kerekre nyílik a szemük, az­ van egy kis földünk, szőlőnk.­gyobb vágya az volt, hogy be­­után bevallják, annyit tudnak Ott szoktam segíteni — mond­­gyen belőle akkora, amiből róla, hogy a felszabaduláshoz jó Horváth Ferenc. — Hogy megélhet a családjával. Ez a kötődik. Kálovics Tamás, aki régen mennyi volt, nem ta­­vagy a felszabadulás után a Kiskanizsán él, egy kicsit ért dóm. Apám a vasúton, anyám földosztással teljesült. Történ is a földműveléshez. Kertjük az erdészetnél dolgozik. Ha nelmi fordulópont volt, egy van, abban szokott segíteni, végzek, állattartó telepi ge­rla­korszak megalapozója. Va- Horváth Tamás viszont igazi pész leszek és jogosítványom jón mit tudnak a földosztás- városi gyerek, anyja üzemor- is lesz. Jól egy közös gazdaság ifjú vos, apja kereskedő. _ a föld mit jelent ebben a generációjának tagjai? _ Hogy lehet megszeretni korban? az állattartást így messziről? _ Ifjabban divat lett váro­­— kérdem. son is. Kertnek, szőlőnek ve-A nagykanizsai Alkotmány — Mert a városban nincs szik. És sokan tartanak állato-Termelőszövetkezet bajcsai állat, talán azért — mosolyo­­kat is. Megéri, hozza a pénzt, majorjában az elleltő istálló­­dik el. — Nem ábrándultam És persze vigyázni kell a föld­­nál két fiatalember bajlódik ki belőlük így sem, hogy kijá­­ró, mert csökken a területe, a takarmányos kocsival. Ko­­runk a telepre gyakorlatra, veszélyezteti maga az em­­vács József 32 éves takarma- Szeretnék majd továbbtanul- bér... nyos traktoros, Székelyhídi ni, az állattartás és a számi- B. E. Leendő állattartó telepi gépészek: Kálovics Tamás, Horváth Tamás, Hor­váth Ferenc. (ZH fotó : Mészáros László felvételei) János 34 éves illető. Nem in­ ____________________________ dúl könnyen a beszélgetés. A földosztásról annyit tudnak, amennyit a történelemórán megtanultak. — Azelőtt Becsehelyen él­tünk, s hogy volt-e földje a családunknak, nem is tudom — mondja Kovács József. — Azt hiszem mások földjére jártak dolgozni a szüleim. Én már itt kezdtem dolgozni a tsz-ben, traktoros lettem. A háztájit terményben kapom. Az apósomnak van földje, ott szoktam segédkezni. — Mit jelent magának a föld? — Muszáj vele törődni, ab­ból élünk. Az állatot is abból tartjuk, végül is a mi életünk hozzá kapcsolódik. — Amikor kisgyerek vol­tam, beadták a földet a szü­leim a szövetkezetbe. Bajcsai vagyok, a határban több he­lyen volt földünk. — mondja Székelyhídi János. — Nem volt sok, senkinek sem volt sok a faluban. Kazánkezelő szakmát tanultam, így nem a tsz volt az első munkahelyem. De itt találom meg jobban a számításomat, mert több a pénz és kapok terményt is. Otthon öt hízódisznót tartok, meg a tsz-ből viszek most ki hat tehenet kihelyezett tartás­ra. Van háztáji földem, kuko­rica, burgonya, zöldségféle terem rajta. Becsülöm a föl­det, mert anélkül kevesebb lenne a jövedelmem. — Hozott-e földet, vagyont a tsz-be? — kérdem Szabados Józsefnét, a telepiroda fiatal adminisztrátorát. — Anyu hozta be ötvenki­lencben a bajcsai kis tsz-be. Most itt dolgozik a telepen fejeként, édesapám ugyanitt állatfelhajtó, öcsém jelenleg katona, de karbantartóként ne­ki is a telep a munkahelye. Tagjai vagyunk a tsz-nek. A háztáji föld meg állattartáshoz segít bennünket. — Tiszteli a földet? — Igen. Ha kint járok a mezőn és rendetlenséget, vagy kárt látok bosszant, hiszen ami a közös gondja, az az enyém is. Anyu sokat mesélt, hogy régen milyen nehéz volt a megélhetés. Ha együtt me­gyünk a határba, szokta mu­tatni, merre voltak a földje­ink. Három fiatalember szorgos­kodik a fejőgépek körül. A nagykanizsai Cserháti Sándor mezőgazdasági szakközépiskol Szovjet exportra a zalaegerszegi Alugéptől Már szinte otthonosan köz­lekednek a Zalaegerszegi Alu­míniumipari Gépgyár műhe­lyeiben : Vlagyimir Agibalov Szaratovból jött, Anatolij Cyerjugin Kisinyovból, Jevge­­nyij Karpejev pedig valahon­nan a távoli és hideg Szibé­riából. Egy-egy hűtőgépgyárat képviselnek hazánkban. — Dehát hogyan jön össze a hűtőgép, meg az alumínium­­ipari gépgyártó profil? A kérdésre Tóth József, az Alugép vállalkozási osztályve­zetője válaszol: — Változatlanul az iparág igényeinek teljesítése a fő fel­adat, de ha felbukkan a lát­határon egy jónak ígérkező üzlet, csak nem fogjuk elsza­lasztani! A szovjet hűtőipar rekonstrukciós programja ke­retében 15 gyárba szállítunk ajtó- és szekrényhabosító so­rokat, összesen 120 millió fo­rint értékben. Tavaly nyáron kezdtük, s ez év június végé­re kell befejeznünk a gyár­tást. Vlagyimir Agibalov 1976 óta foglalkozik magyar hűtőgép­­gyári berendezésekkel, s azóta már harmadszor van Magyar­­országon. — Tíz éve üzemelnek a magyar berendezések gyá­runkban — mondja —, s hiá­ba voltunk megelégedve azok­kal, az idő eljárt felettük. Persze, most már minden szempontból korszerűbb gépe­ket kérünk. Csupán érzékel­tetésül: a korábbi 36 helyett a rekonstrukció befejezése után 22 másodpercenként jelenik majd meg egy kész hűtőgép a sor végén.­­ Meg vagyunk elégedve a magyar termékekkel, az itt dolgozók igyekeznek a meg­rendelő kívánságait pontosan teljesíteni — kapcsolódik a beszélgetésbe Anatolij Gyer­­jugin is —, s ez a jó kapcso­lat kialakulásának fontos fel­tétele. A ma délelőtt ellenőr­zött berendezések rendben működtek, csupán egy-két ap­ró észrevételünk volt, de dél­után már azt hiszem rendben lesz minden. — Hogyan érzik magukat Magyarországon ? — Nagyon jól — mondják szinte egyszerre. — Én lassan másfél éve itt vagyok, most már felesé­gemmel, s egy fél óvodával — mondja nevetve Anatolij —, három csintalan gyermekem gondoskodik arról, hogy mi­nél kevesebb időm legyen a múzeumok látogatására­, mert nekik más programok tetsze­nek. — Én már szinte hazajövök Magyarországra, sok régi is­merősöm van, többen közülük nálam is jártak. Van Szara­­tovtól vagy harminc kilomé­terre, a Volga-parton egy kis nyaralóm, jónéhány magyar megfordult ott. Aztán ha itt vagyok, akkor magyar bará­taim is mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam — így Vlagyimir. Jevgenyij azzal büszkélke­dik, hogy már térkép nélkül sem téved el fővárosunkban. — Figyelmesen járom az ut­cákat, érdekel minden, ami itt történik, az emberek, a járművek, a kirakatok. Előbb-utóbb Zalaegerszeg nevezetes­ségeire is sor kerül. Csak az a baj, hogy nem tudok ma­gyarul. De ami késik, az nem múlik. Mind a hárman beirat­koztunk ma­gyar nyelvtan­­folyamra. Amikor bú­csúzásra kerül sor, szinte egy­szerre mon­d­­ják: — Viszontlá­tásra ! — S mind a hárman magyarul. L. D. A berendezések működését ellenőrzi a három szovjet hűtőgépes szakember — Vagyimir Agibalov, Anatolij Gyerjugin és Jevgenyij Karpejev — az Alugép végszerelő műhelyében. (ZB fotó — Mészáros László felvétele) Az ideológiáról és a tudatformálásról a megyei pártbizottság legutóbbi ülésén Érdekeltség, érték létbiztonság Szemelvények Balázs Béla megyei titkár előadói beszédéből TINTA MÁR TALÁN senki sem vitatja, hogy fej­lődésünk kulcskérdése a gaz­daság. Létkérdés számunkra, hogyan felelünk meg a gaz­dasági kihívásoknak, milyen mértékben tudjuk ellensú­lyozni a gazdaságunkat ért kedvezőtlen hatásokat és azo­kat a nehézségeket, amelyek fejlődésünk során keletkeztek és megtorpanást okoztak. Tudjuk azt is, hogy előreha­ladásunk döntő feltétele lett a hatékonyság és a minőség, a versenyképes termelés, a nemzetközi munkamegosztás­ban az adottságainkra épülő, a mainál eredményesebb részvétel. A gazdaság fejlődésének ugyanakkor nélkülözhetetlen feltétele a fejlődő tudomány, a növekvő műveltségi színvo­nal, a segítő ideológiai kör­nyezet és a pártoló közgon­dolkodás. Az alapvető felis­merésen túl ezzel még nem mindenütt kalkulálunk. Lét­kérdés a gazdaság számunkra azért is, mert egyértelműen a gazdasági eredményeinktől függ, hogy — milyen lehet a jövőben politikai cselekvési lehetősé­günk­ — társadalmunk képes lesz-e rövid időn belül a gaz­daságot ért negatív hatások, megtorpanást okozó nehézsé­gek megszüntetésére; — a jobb anyagi feltételek­kel hozzá tudunk-e járulni az emberek élet- és munka­­körülményeinek javításához, a szocializmus építéséhez szük­séges kedvező közhangulat ki­alakításához, fenntartásához? Igaz, a munka elismerése társadalmunk jellegéből adó­dik, a lakosság különböző ré­tegeiben azonban ennek érté­kelése még­sem azonos. Ezért mindenütt meg kell erősíteni a teljesítmény becsületét, a tudás minden formáját, a szaktudást, a jó mesterséget, a hozzáértést egyaránt. Ehhez természetesen a tudati esz­köztárat is jobban fel kell használnunk. Az is közismert, hogy a munka arányában való elosz­tás elve nem változott, ennek a gyakorlatban azonban sok­kal következetesebben kellene érvényt szereznünk. Terjed az a felismerés, hogy ennek meg­valósításához az lehet a leg­jobb összetett módszer, ha az ösztönzés mellett, szükség sze­rint, bizonyos „kényszerítést” is alkalmazunk. Vagyis meg­felelő ellenőrzést, a normatí­vák, a fegyelem és a szerve­zettség következetes megvaló­sítását. Emellett nagyon fon­tos, hogy nevelő munkával is elősegítsük az „uram—bá­tyám” kapcsolatok, a „szocia­lista összeköttetések”, a kü­lönféle kisebb—nagyobb kor­rupciók és a bürokratikus je­lenségek, a primitív egyenlős­­diség, s az egyéb törvényte­lenségek, jogtalanságok fel­számolását. AZ ANYAGI ÉRDE­­KELTSÉG, a követke­zetesebb ösztönzés alkalmazá­sának kérdésében az utóbbi években kétségtelen a fejlő­dés. Még mindig kísért azon­ban az olyan gyakorlat, hogy az anyagi érdekeltséget vala­miféle gyanús „anyagiasság­nak” fogják fel egyesek, s nem értik, hogy éppenséggel ez felel meg a szocialista el­osztás alapelvének. Vannak, akik a képességek szerinti munkát pedig csak egyolda­lúan a lelkesedésre és öntu­datra próbálják alapozni. Az ilyen gyakorlat azért okoz nagy károkat a szocialista épí­tés ügyének, mert a legfőbb emberi energiaforrást veszít­jük el, hagyjuk elfecsérelődni. Persze, ma sem mindenben megoldott még az a kérdés, hogy melyek azok az ösztön­zők, amelyek legjobban hat­nak a dolgozó, az alkotó em­berre, hogy valóban képessé­geinek legjavát nyújtsa mun­kájában. Az ösztönzésnek van természetesen politikai,erköl­csi oldala: az emberi öntudat, a tudatosság, s annak felis­merése, hogy egyén boldogu­lását hosszú távon csakis a társadalom közös boldogulásá­nak keretében remélheti és találhatja meg. De van egy másik oldala is: az egyéni anyagi érdekeltség, vagyis az a tisztességes törekvés, hogy az ember valóban munkája értékének arányában része­süljön a javakból. Ha ez az érték nagy, akkor annak ho­norálása is nagy legyen! Tudjuk azt is, hogy rend­szerünk egyik tagadhatatlan alapelve és követelménye a tudatos versengés a jobb tel­jesítményekért. A javakban és a jogokban való részvétel alapja végül is csak a telje­sítmény lehet. Ma ezt módo­sítják persze az állampolgári jogon általánossá tett külön­féle juttatások. A munka sze­rinti elosztás elve tehát csak társadalmi átlagban és ten­denciaként érvényesül. Az ezzel kapcsolatos jelen­legi ismert gondunk az, hogy e tendencia nem tükrözi elég­gé az elvet. Fejlődésünkben sajnos volt egy olyan idő­szak, amikor a gyakorlatban hagytuk eluralkodni az egyen­­lősdit, s ezt, a közgondolkodás­­t társadalmi egyenlőségként értelmezve — szocialista ér­tékké nyilvánította. Ió l-m is olyan régen még az elosztás­ban az ingyenes ellátás növe­lését tekintettük a szocializ­mus előrehaladása egyik mér­céjének. Ma már azonban tudjuk, hogy ily módon, akar­­va-akaratlanul a fogyasztást, s nem­­pedig a munkát ösztö­nöztük, pedig a két dolog he­lyes sorrendje alapvető tuda­ti—ideológiai kérdés is. A kö­zelmúltban lezajlott szegedi tanácskozásnak volt egy ezzel összefüggő igen jelentős felis­merése: „A primitív egalita­­rizmus és a társadalmilag el­viselhetetlen különbségek kö­zött meg lehet találni azt az átmenetet, az egyensúlyt, ami­kor a munkateljesítmény alapján történő javadalmazás még eléggé ösztönző, de tár­sadalmi méretekben nem te­remt túlzott, elviselhetetlen egyenlőtlenségeket." Az elv megvalósítása nem egyszer egyszerűnek látszik, de ez sem megy vita nélküli A munka szerinti elosztás elvé­nek szóban történő, szinte ál­talános elfogadása mellett — nap mint nap ezt tapasztal­juk — egyaránt jelentkezik a differenciálódás illuzórikus felértékelése, illetve hangsú­­lyozottságának bírálata is. A mindennapok gyakorlatában az emberek jelentős számban válogatás nélkül utasítják el a differenciálás konkrét meg­valósítását, különösen annak mértékét. Elfogadják viszont a kiemelkedő teljesítmények magas szintű honorálását. S itt van rögtön­ a másik gond: a nagy jövedelmek keletke­zése kétségtelenül lehetőséget teremt — ha nem is túl nagy számban — viszonylag nagy vagyonok felhalmozódásához, esetenként hivalkodó—pazarló életvitelhez. Az ilyen maga­tartásformák, sajnos, egyese­ket arra is ösztönözhetnek, hogy akár törvénytelen úton mielőbb maguk is ilyen életet élhessenek. Ennek a magatar­tásnak a társadalmi—politikai bírálatát feltétlenül erősíteni kell. POLITIKÁNKNAK VÁL­A­TOZATLANUL alapve­tő célja, hogy fennmaradjon a létbiztonság. Ez a cél most a gyakorlatban igen nagy teher­­próbának van kitéve, még ak­kor is, ha akár történelmi, akár közép-kelet-európai mér­cével mérjük, életszínvona­lunk miatt nem kell azért szégyenkezni. Köznapi tapasz­talatokból is tudjuk, hogy egyes rétegek, foglalkozási, la­kossági csoportok életszínvo­nala az utóbbi években csök­kent, életkörülményeik rom­lottak. Sokan érzik úgy, hogy a jövőben az életszínvonal az eddiginél szélesebb körben és nagyobb arányban csökken­het, s a létbiztonság garanciái szintén gyöngülhetnek. Ez ag­godalommal tölt el sokakat. Ennek is tudati tükröződése, hogy — szinte védekezéskép­pen — helyenként, főként az intézményekben újra felszínre jön az „egyenlősdi” például a bérek alakításában. E káros folyamat megállítására még keveset tudtunk tenni, fellé­pésünk erőtlen. Mostanában mintha jobban érzékelhetőek lennének az ér­tékviszonyok gondjai, problé­mái is. Ezt sokan értékválság­ként fogják fel. Kétségtelenül tapasztalható ennek kapcsán a szavak és a tettek egységének gyakori hiánya, a munka be­csületének helyenkénti csök­kenése, az egymásért érzett felelősség háttérbe szorulása, egyes erkölcsi normák lazulá­sa, társadalomellenes maga­tartás, a törvények megsérté­se. Az is érzékelhető újabban, hogy nehezen szélesíthető a felelős, aktív közösségi maga­tartás. Mindezek ellenére azért nem általános értékválságról van szó, inkább az értékek módosulásáról. Minden újkeletű gond és probléma ellenére a szocializ­mus az emberek életesélyei fokozatos közeledésének, ki­egyenlítődésének történelmi folyamata is. Ebben nagy sze­repet játszik a szocialista élet­mód formálódása, amelynek része a szükségletek fejlődé­sével, tendenciájával lépést tartó életszínvonal, az életkö­rülmények alakulása. Hosz­­szabb távon különösen a la­kosság, a családok és az egyé­nek nagy többsége életmódjá­nak, kultúrájának, erkölcsé­nek minőségi és pozitív átala­kulását tapasztaljuk. Ez az át­alakulás azonban nem zökke­nőmentes. A nehézségek rész­ben az erkölcsi hagyomány el­lentmondásosságából, illetve abból adódnak, hogy a szocia­lista erkölcsi értékrend csak lassan alakul és lassan egysé­gesül, sőt megtorpanásoktól sem mentes a folyamat. _____________ _

Next