Zalai Hírlap, 1992. október (48. évfolyam, 233-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
1992. október 24., SZOMBAT Fókusz ZALAI HÍRLAP 5 Beszélgetés az államion professzorával Korábban kezdődött Az 56-os forradalom évfordulóján, 1989. október 23-án tízezrek ünnepelték a Kossuth Lajos téren Szűrös Mátyás ideiglenes államfő bejelentését: hazánk államformája köztársaság lett. A respublica 3. születésnapja alkalmából arról kérdeztük dr. Schmidt Péter alkotmányjogászt, egyetemi tanárt, hogy az államélet, a rendszerváltás szempontjából milyen változásokat indított el a három esztendővel ezelőtti történelmi jelentőségű közjogi aktus. — Magyarországon a történelem folyamán kétszer volt népköztársasági államforma — mondja a professzor. Először 1918-ban a Károlyi-kormány idején, a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, másodszor pedig 1949-től az 1989-es rendszerváltásig. — Hozzá kelltenni, hogy a „népköztársaság” voltaképp nem több politikai frázisnál. Ilyen struktúra ugyanis egyszerűen nem létezik. A „népi” jelzővel a hatalom gyakorlói akarták elhatárolni a köztársaságtól az új államformát. De míg a parlamentáris köztársaságnak pontos jellemzői vannak — az államfő a köztársasági elnök, aki kijelöli a kormányfőt stb. —, addig a népköztársaságot nem lehet hasonló módon meghatározni. Mivel tehát általában nem beszélhetünk népköztársaságról, összehasonlítani csupán az 1949-es és az 1989-es államformát tudom. — A döntő különbség az államszervezet felépítésében van. A népköztársaság — a Szovjetunióban kialakított egypártrendszerű struktúrának megfelelően — a hatalom egysége elvére épült. Lényege, hogy jogi értelemben minden hatalom az Országgyűlést illeti meg. A többi szervezet az Országgyűléstől kapja megbízását és az Országgyűlésnek felelős. Jogilag tehát nagyon demokratikus berendezkedésűnek látszik a rendszer! A háttérben azonban az egypártrendszerű politikai struktúra nem engedte, hogy érvényesüljön ez a demokratizmus. Az egypártrendszer ugyanis mindenféle jogi megoldást a saját szolgálatába állított, s nem adta meg azokat a garanciákat, amelyek egy állam demokratikus berendezkedéséhez hozzátartoznak. Ezzel szemben a köztársaságban érvényesülő többpártrendszerű struktúrának a hatalommegosztás elve felel meg. Vagyis elválik egymástól az Országgyűlés, mint törvényhozó hatalom, a kormány, mint végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás. Ezenkívül a politkai törekvések különbözőségére, a pártok pluralizmusára épít. — Jogi szempontból milyen lényeges változások történtek 1989 óta? — A rendszerváltást két alapvető változás jelzi: az állami struktúra átalakítása és az állampolgári jogok garantálása. A struktúraváltás 1989-ben, az alkotmánymódosítással megtörtént. Az állampolgári jogok terén történő változás azonban nem köthető egyetlen időponthoz. Hazánkban — más keleteurópai országoktól eltérően — már a hatvanas évek végén megindult a reformfolyamat, így 1989 előtt számos fontos törvény született—a személyi szabadságjogokról, az egyesületekről, a gyülekezésről, az Országgyűlés szerepének növeléséről, de a gazdaságirányítási reformkísérleteket is idesorolom —, amelyek azonban az egypártrendszer struktúráján belül nem tudtak érvényre jutni. Radikális változást tehát mindenképpen a rendszerváltás hozott, de a folyamat már korábban kezdődött. A politikában a legnagyobb vita még három évvel a változás után is arról folyik, hogy jogfolytonosság alapján fejlődjünk-e tovább vagy sem? Vagyis, hogy húzzunk-e éles határvonalat 1989-nél és tagadjunk meg mindent, ami addig történt, vagy az 1989 előtt született, de az új Alkotmánnyal nem ellentétes törvényeket használjuk fel boldogulásunkra? 1989- ben mindenki alapvető kérdésnek tartotta a múlthoz való viszonyt. 1992-ben a társadalmat — a múltat sem feledve — elsősorban olyan égető problémák foglalkoztatják, mint a munkanélküliség alakulása, a mezőgazdaság krízise, az elszegényedés — s ezekre vár — választ a politikusoktól. (FEB) Szolgálati találmány adózása A szolgálati találmányért a munkáltatótól felvett díjazás attól függően, hogy munkaviszonyból származó, vagy azon kívüli jövedelemnek tekintendő, más-más szabályok szerint esik adózási kötelezettség alá. Az 1992. január 1-jén hatályba lépett új személyijövedelemadó-törvény értelmében a szellemi tevékenységből származó jövedelem önálló tevékenységből származó jövedelemnek minősül, s az adózó e jövedelmét — legfeljebb 100.000 forint határig — évi összjövedelméből levonhatja. (Kivéve, ha a magánszemély e jövedelme elszámolásakor az 1991 -es diktált jövedelemtartalom szerinti elszámolást választja az 1991. december 31-ig írásban megkötött szerződésekből származó jövedelmei esetén.) Ha a magánszemély — előzőekben leírt — szellemi tevékenységből származó jövedelme ugyan a munkáltatójától származik, de munkaviszonyon kívüli szerződésből, szintén megilleti az összjövedelemcsökkentő kedvezmény. Az ilyen munkaviszonyon kívüli — szellemi tevékenységre vonatkozó — szerződésből származó jövedelem egyik fajtája a szolgálati találmány feltalálójának díja, amelyet a munkáltató fizet meg részére. Magyarországon a „százezres Charta-tüntetés után gyökeresen megváltozott a politikai helyzet” — állítja az utóbbi idők egyik legérdekesebb politikai elemzésében Tamás Gáspár Miklós. Az SZDSZ Országos Tanácsának elnöke, a baloldalnak három éve látványosan „búcsút mondó” konzervatív filozófus és liberális politikus most úgy véli, hogy a liberálisoknak szakítaniuk kell doktrinét magukba zárkózásukkal, jobbra és balra egyaránt nyitniuk kell. * Nem a szélsőjobboldali, diktatúrás törekvésekkel szembeni „óriási népi ellenállásról”, a „magyar demokrácia táboráról” ír, mely szélesebb a liberális ellenzék szavazótáboránál, s melyhez a pártoknak alkalmazkodniuk kell. Ez az alkalmazkodás jelenti egyrészt, hogy az SZDSZ-nek (és Fidesznek) a demokratikus politikai erők összefogása érdekében nem szabad világnézeti-ideológiai vitákkal elriasztania magától a (jelenleg még) az MDF-ben lévő „konzervatív patriótákat”. Ez nem igazán új elem, pártpolitikára lefordítva az MDF—Fidesz—SZDSZ együttműködés időről-időre felmerülő lehetőségét jelenti, noha a Csurka-tanulmány — és az ellene nyíltan és szervezetten fellépő MDF-liberálisok — kétségkívül e téren is új helyzetet teremtettek. Mindenképpen fordulatot jelent azonban, hogy egy vezető szabad demokrata politikus — szakítva két hónappal korábban kifejtett saját véleményével is —, az MSZP-vel való összefogás szükségességét is meghirdeti. TGM a közvélemény nyomására hivatkozva azt mondja: le kell zárni a múltat, le kell küzdeni a szocialistákkal szembeni „patologikus gyanakvást”, mert a szocialisták politikája, érdekei „e percben egybeesnek a magyar demokrácia önvédelmének... stratégiai céljaival”. Tamás Gáspár Miklós véleménye — még ha nem is akárkié — persze csak egy a liberális pártokban elhangzók közül, s vannak, akik óvnak bármiféle „népfront-gyanús” összefogástól, blokkalakítástól. Az SZDSZ-ben (még a TGM-cikk megjelenése előtt) mind Tölgyessy Péter pártelnök, mind riválisa, Pető Iván leszögezte, hogy nem tekinti stratégiai szövetségesnek az MSZP-t, bár Pető nyitva hagyta az 1994-es választások utáni koalíciós együttműködés lehetőségét. Hack Péter, az SZDSZ frakcióvezetőhelyettese pedig egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ha most kellene együttműködni az MSZP-vel, az lehetetlen volna a szocialisták gazdaságpolitikai elképzelései miatt, de — tette hozzá — „94-ig még sok minden történhet”. Ez is nagy változás ahhoz képest, hogy augusztus elején még milyen felhördülés fogadta liberális körökben Horn Gyula fejtegetését egy esetleges szociálliberális koalícióról. Első látásra még határozottabban utasítja el a szocialistákkal való szövetséget Orbán Viktor. A Fidesz frakcióvezetője szeptember elején — csaknem három hónapja külföldön tartózkodva — még ugyancsak azt mondta egy interjúban, hogy „Csurka István és elvbarátai tanulmányzuhatagának következtében új helyzet állt elő a magyar politikában, és ebben újfajta teendői vannak az ellenzéki pártoknak”. Egy hónappal később azonban már úgy vélte, hogy nincs szükség semmiféle antifasiszta pártkoalícióra, mert a demokrácia melletti vagy elleni állásfoglalás nincs párthatárokhoz kötve, a demokrácia hívei a kormánypártokban is megtalálhatók. A Fidesz emiatt helytelenítette, hogy a szeptember 24-i Charta-tüntetésen pártok képviselői is beszédet mondtak, s ő maga nem is állított szónokot, noha sok vezetője is részt vett a demonstráción. Orbán szerint az antifasiszta kolalíció jelszavát trójai falónak használják egyes Csurkához hasonlóan antidemokratikus baloldali szervezetek. A Fidesz vezetője ezzel kapcsolatban felidézte azt a — rendőrségi vizsgálat által nem igazolt — vádat, hogy a Kiss Péter vezette Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) az 1990-es választási kampányban „lezsidózta” a Fideszt, és — mondta felháborodva — most ezt a Kiss Pétert juttatta be képviselőjeként a parlamentbe az MSZP. Ezzel együtt Orbán Viktor és a Fidesz más vezetői nem zárkóztak el egyszer s mindenkorra a szocialistákkal való együttműködéstől, de nem „antifasiszta”, nem ideológiai alapon, hanem pragmatikus módon, programok alapján, konkrét kérdésekben megegyezve. S bár ez utóbbival kapcsolatban is szkeptikusan nyilatkoztak az MSZP gazdasági és társadalmi programja miatt, figyelembe kell venni, hogy a Fidesz vezetője „Corvin-közi” nagygyűlésének a — mégiscsak szövetségesként (le)kezelt — SZDSZ- ről is volt néhány rossz szava, mindenekelőtt azért mert „nem tudják eldönteni, hogy liberálisok vagy szociáldemokraták legyenek.” A Fidesz nyilvánosan — szónoklatokban, interjúkban — tehát igyekszik megőrizni a taktikai elkülönülés, a „másság” imázsát, amely az eddigi — főleg közvélemény-kutatási — sikerek mellett nagyfokú mozgásszabadságot biztosít a jövőre nézve. Ez a demonstratív magatartás persze időnként zavarokat is okozhat. Ez történt, amikor két hete a külföldről hazatérő — s úgy látszik, nem teljesen „képben lévő” — Orbán Viktor felháborodottan cáfolta, hogy a Fidesz részt vett volna bármiféle ellenzéki egyeztetésben a médiumokat illetően, holott — mint kiderült — az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP két-két képviselője valóban tartott megbeszélést.* A kacsingatós nyilatkozatok határozottnak tetsző elhatárolódásokkal váltakoznak az ellenzéki oldalon. Eközben azonban mindennapivá vált az érintkezés a különböző pártokat, politikai, ideológiai koncepciókat képviselő személyiségek között. Hajdú András (Atlantic) Az ellenzékiek összenéznek? -------------------,-Ki, kivel, hol, hogyan... / Magyar Aruk Hete Azelőtt a Centrum Áruház fehér heteket szokott rendezni, így segítve olcsó lepedőhöz a lakosságot. De voltak más hetek is: román áruk hete, „keleti német demokratikus" áruk hete, miegymás. Ezek eltűntek. A pártállami múlthoz tartoztak — KGST! —, ne sírjuk vissza! Most Magyar Áruk Hete van. A magyar áruk szerte néztek, s nem lesék honjukat a hazában. Tenni kellett valamit! A magyar árukra különben tényleg rossz idők járnak mostanság. Eltünedeznek a polcokról, s nem azért mert gyorsan elkapkodják, hanem mert ki sem rakják őket. A jelenségnek legalább két oka lehet. Egy: nem készülnek magyar áruk. Kettő: készülnek, de nem kellenek a kutyának sem. A két ok persze szorosan összefügg egymással, mi több egyik akár okozata is lehet a másiknak. Könnyen lehet, hogy azért nem készülnek magyar áruk, mert nem kellenek a kutyának sem. Ha viszont nem kelnek el, nem lesz nyereségük a gyártóiknak, egyre jobban lepusztulnak a gépeik, nem jut fejlesztésre stb., következésképpen egyre rosszabb minőségű árukat bocsájtanak ki, amelyek aztán méginkább nem kellenek a kutyának sem. No, de ne tévedjünk el a logikai fejtegetések labirintusában, tudjuk mi nagyon jól, hogy miről van itt szó, a magyar áruk hetének kigondolói nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint a magyar árukkal szembeni előítéleteink oszlatását. S bizony—valljuk csak be—előítéleteink vannak. A baj az, hogy ezek rettentő masszívan meg vannak alapozva. Nem meglepő, csaknem fél évszázadon keresztül folyt ez az alapozás. Gondolom fölösleges lenne itt most a csapnivalóan rossz minőségű magyar áruk példáit sorolni, egy országban élünk, félszavakból is értjük egymást. De nem is csak a minőségükkel volt (és van) baj a honi termékeknek. Hanem például a küllemükkel, csomagolásukkal. Régebben csak a Lajtán túl, ma már az itthoni üzletekben is láthatjuk a—lekottázható!—különbséget. A szép eleve vonzza a tekintetet, felkelti a figyelmet, többnek mutatja amit takar, mint amilyen az valójában. Vonzóvá tehetné még a magyar termékeket az áruk. Nem teszi. Legalább is az esetek többségében. Ha netán mégis számottevően olcsóbb lenne a magyar változat, tudjuk, hogy óvatosnak kell lennünk, az áru nagy valószínűséggel használhatatlan. Mármost a kérdés az, lehet-e a nemzeti érzésre alapozott kampánnyal híveket szerezni a magyar áruknak? (Tisztában vagyok vele: napjainkban a kérdés maga elég, hogy népnemzeti gerincű honfitársaink haragját magára vonja felvetője, azért mégis, kockáztassuk meg!) Az indokok, amelyekre az ötlet szülei hivatkoznak, mind méltányolhatók. Ha magyar árukat vásárolunk, a honi ipar, mezőgazdaság, szolgáltatás számára teremtünk piacot, ezek prosperálását segítjük, miáltal kevesebb lesz a munkanélküli, itthon marad a profit — no ez már azért nem százszázalékosan ül, tekintettel a vegyes vállalatokra, külföldi tulajdonban lévő cégekre —, egyszóval az országnak teszünk vele jót, közvetve magunknak. Csakhogy ami-kor meg a jobb, tartósabb áruért adjuk ki nehezen megkeresett forintjainkat, közvetlenül teszünk jót magunknak. Ezzel a verseny el is dőlt. Azért, hogy a magyar áruk felé a magyar ember ismét bizalommal forduljon, feltehetően a magyar áruk, pontosabban a magyar gyártók is tehetnek a legtöbbet. Azzal, hogy a portékák ugyanolyan jó minőségűek lesznek, ugyanúgy kelletik magukat mint a külföldiek. S egy kicsit még olcsóbbnak is kell lenniük—lehetnének is, hisz' nem kell olyan messziről hozni őket. S ha ezt elérik, még mindig nem nyerték meg a versenyt, még mindig meg kell küzdeniük az előítéletekkel. Ami viszont rettentő hosszú folyamat. Ezt kellene kibírnia a magyar iparnak, mező-gazdaságnak. Tartani lehet tőle, hogy nem fogja. Ennek jelei máris szembetűnőek, például az élelmiszeriparban. Az üzemek sorra külföldi kézbe kerülnek, új tulajdonosaik, ha nem is szüntetik meg a termelést, a régi termékeket a náluk kitaláltakkal, kifejlesztettekkel váltják fel, másrészt az otthon náluk készült árukat eze-ken keresztül árasztják az országba. S még örülhetünk, ha így van. Mert igaz, hogy így a profit kimegy, de ezek a cégek mégiscsak munkahelyet nyújtanak jó néhány embernek. Men- nyivel rosszabb, ha a konkurencia nem külföldi tulajdonba, hanem csődbe juttatja a honi tér- e melőket! Mellesleg elmentem a Centrum Áruházba , megnézni, hogy is néz ki ez a Magyar Áruk He- je. (Persze az előítéleteimet — prekoncepciómat? — is magammal vittem, ezt számítsa be a | Kedves Olvasó!) Ami azt illeti, egy kicsit többre számítottam. Legalább körítésben. Az imitt- amott elhelyezett nemzeti színű táblácskákat néhol elég nehéz volt megtalálni, az alájuk ra-köti portéka pedig... Például a cipőosztályon külön kis sarkot kaptak a Made in Hungary felratot viselő lábbelik, az összbenyomás viszont, s amit keltettek, vetekedhetne egy tíz évvel ezelőtti szezonvégi kiárusítás képével. Míg az áraik „bátran" felvették a versenyt a néhány méterrel odébb elhelyezett olasz cipőkével, csizmájkéval. No, az edényosztályon már egészen más I kép fogadott. A magyar árukat propagáló fel iratok alatt, tisztára külföldinek látszó dobozok hívták fel magukra a figyelmet. Nézzük csak! A I díszes csomagoláson egy szó nem sok annyi I sincs magyarul..., azaz hogy mégis, egy utólag I ráragasztott címkéről leolvasható, a mikrohul- s lámú sütőben is használható műanyag tálkát az ilyen és ilyen nevű hazai cég gyártja, az ilyen és ilyen nevű külföldi cég licence alapján. Nem I baj, így is szép! Csakhogy a tálka alján áll még egy felirat: Made in West-Germany. Úristen, s mikor került ez ide? Szóval nem tudom, a Centrum Áruházak— amúgy dicséretes — kezdeményezése nem árajtott-e a magyar áruknak? Persze a Centrum Áruház is egy magyar termék... Szente Ottó !