Zalai Hírlap, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-18 / 272. szám

1992. november 18., SZERDA Fókusz ZALAI HÍRLAP 7 AMIKOR SOK ÉVVEL EZELŐTT ötleteket kértek egy új zalai szálloda elnevezésére, e sorok írója a Kandiké nevet borítékolta. Jóval azután, hogy „egy”-szerű szótöbbséggel eldőlt a kérdés (másképpen), hallottam egy különben általam tisztelt prominens személyiségtől, hogy „és képzelje, még akkora marhaságokra is érkezett javaslat, mint például Kandikó.... Emigyen felmagasztalódván némi vigaszt jelentett, hogy a nevezetes épület egy szép terme mégiscsak a Göcseji dombság legmagasabb (302 méter) csúcsának a nevét viseli. Mert hát ez a termetes domb­­gyomra állítólag szűkösebb körülmények között kibány­ászás­ra érdemes mennyiségű és minőségű vasércet rejt) sokunk szerelme, göcsejieké és immár nem göcsejieké egyaránt. Az „immárnak” azért van létjogo­sultsága, mert egy vidéket csak akkor lehet szeretni, ha látja az ember, oda tud menni, márpedig Göcsej ezen része nem túl régen szabadult fel a megközelíthetet­lenségből . Aki egyszer erről a tetőről lenéz, talán örökre szívébe zárja a tájat. Keletről a csácsi hegyek és alattuk a ködbevesző Zalaegerszeg, nyugatról az Alpok csúcsain nyáron is megvillanó hó, délen,délnyugaton a göcseji „szeg”-ek bája — egyszóval csodálatos. Nem véletlenül épült ide a századforduló környékén egy hatalmas kilátó. Bálos avatásán az idősek elbeszélése szerint József főherceg is ropta a táncot, mindenki jóízű derültsé­gére még akkor is, amikor egy elbotlás után a frissen olajozott padló mutatós két foltot hagyott hófehér öltönye hátsó felén. Egyébként bár lett a torony vesz­te is, évtizedek múlva megrok­kant lábai nem bírták a túlterhe­lést, összerogyott, a törések, zúzódások miatt szomorú véget vetve a mulatságnak. Kilátó azóta sincs, kilátás azonban van a Kandikóról. Mi­lyen is? Szaladjunk körül oldalán, az oldalnyúlványin, illetve a tövében megbúvó kis települé­seken! LENN AZ ELSŐ Zalaszent­­mihályfa. Illetve a mai táblája sze­rint csak Szentmihályfa. De már ez is jóval több, mint a néhány évvel ezelőtti, amikoris a körze­tesítés szent nevében Hottó II. kerületnek hívták. Ötven körüli, erős termetű parasztasszony az egyik tekintélyes porta kerítésé­nél. Az imént ment el a mozgó ABC, megtörtént a bevásárlás. — Elég jó szolgálatot tesz ez a busz—mondj­a Horváth István­ná. — Sokfélét árul, egyebekért meg beugrunk Egerszegre. Sze­rencsére elég sűrű a buszjárat. — Ne haragudjon, de általá­ban azzal szokták kezdeni, hogy mi hiányzik... — Lehet, hogy van, aki így tartja jónak. Én meg, látja, hirte­­lenében semmit sem tudnék mondani, ami olyan borzasztóan elérhetetlen lenne innen. Egyva­lami hiányzik. Pontosabban va­lakik. A fiatalok. Nem értem, miért szaladtak el ilyen gyorsan, hiszen itt van karnyújtásnyira a város. Egyébként a helyi téeszben dolgoztunk, a férjem már nyug­díjas és napokon belül én is az leszek. — Elég nagy a porta. Állatot tartanak? — Amennyi nekünk, meg a gyerekeknek kell. Nem sokkal odébb, egy régi majori épületben annál több a jószág. Tizennyolc anyakoca a szaporulatával, vagy 120 hízó... És mindössze egy törékeny fiatalasszony, Németh Gyuláné a gondozó. — Úgy béreljük a telepet az állami gazdaságtól, illetve most kft-től—mondja.—A férjem ott dolgozik, hétvégeken a nehéz munkát végzi itt. — Megéri? — Különben miért csinálnák? Szerződéses hizlalást folytatunk. Mostanában jönnek ilyen-olyan cégek, ráígérnek a partnerünkre, de eszünk ágában sincs hűtlen­­kedni. Böde bejáratánál kedves tábla fogad. Böde köszönti Önt. Rendben, én is jó szívvel kö­szöntöm ezt a kicsiny, egykor még e szegény vidéken is lené­zett falut, ahonnan sokan hajna­­lonta gyantát árulni indultak a zalaegerszegi piacra. Gyalog, zsákkal a hátukon. Hát erre most nincs szükség. Szinte teljesen kicserélődtek a házak, s egy süt­kérező bácsi szerint több az autó, mint akár csak húsz évvel ezelőtt a bicikli. FIATAL POLPOLGÁR­­MESTERASSZONY, Horváth Amália Mária sorolja, mi minden történt itt az utóbbi két évben, s felénél leteszem a tollat. Erről majd külön. Egyszerűen hihetetlen: vezetékes víz, faluház­építés, útépítés, orvosi műszer beszerzés, sportfelszerelés vá­sárlás. Apropó sport. A legutób­bi, falurészek közötti meccsen a helyi játékvezető síp nélkül bí­ráskodott. Tehát megvan az össz­hang. Az ember azt nem érti, hová lett itt a pénz évtizedekig? A polgármester azt mondja, ő azt a választ szokta kapni, hogy elszi­várgott Teskándra. — De az Isten szerelmére — tanácstalankodik a fiatalasszony —hiszen azon sem látszott meg! Dobronhegyen mindig is kiváló állattenyésztő hírében áll­tak a Molnárok. Az egyik „leágazás”, Molnár Gyula és családja—négy fiuk van—most is gyakorolja. Főleg a sok munka ellenére is mindig mosolygós Molnárné. — Szoktam mondogatni a kismalacoknak — avat háztáji titkába — hogy titeket csak le kellene fényképezni, olyan ara­nyosak vagytok. Egyébként saját kant tartanak, az jobban tetszik a kocáknak, mint a nyak­­kendős. A gazdának meg most a javuló hízóár tetszik. — És a két évvel ezelőtti mélypont? — Az állatot nem lehet csak úgy kidobni — mondja Molnár­né. — Mi egy percre sem adtuk fel, bíztunk a változásban. A DOMB MÁSIK OL­DALÁN egy sosem volt „szeg” lapul, Milejszeg. Illetve most éppen így hívják. Rózsásszegből és Milejből komponálta valaki, fene az ízlését. Harminchetedik éve szolgál itt a plébánián Rákosa József. Nem volt furcsa neki a szegény vidék, maga is sokgyerekes, nélkülöző családból származik. Éppen ezért és tisztéből adódóan is, különösen tud örülni mások boldogulásának. És bánkódni a bajuk felett. Most, mint mondja, egy kis elbi­zonytalanodást érez, a munkahe­lyek veszélyeztetettsége miatt. A fő orvoslatot a földbiztonságban látja, az nem csal meg senkit. Csonkahegyhát­­— a tér­­ség centruma, körjegyzősége volt valamikor. Most megint. Annak ellenére, hogy kicsiny falu, alig több, mint 300 lelkes most is. De —mint a fiatal jegyzőnő, Nátrán Istvánná mondja — fiatalabb, mint talán bármikor. A környékről költöznek, de távo­labbról is és gyönyörű új ottho­nokat emelnek. Igaz, itt szinte minden megvan: iskola, orvosi, fogorvosi rendelő, gyógyszertár, ABC-áruház, vízmű, sűrű busz­járat. Ez tényleg nem kevés. És ha „átlépnek” a Kandikon, kő­­hajításnyira van Egerszeg. De éppen az előzőek miatt kénysze­rűségből nem is kell olyan gyak­ran átlépni... Kovács Ferenc Uget is keveset látni: katolikus és református jelkép egy ima­házon. A különböző felekezetű pálfiszegiek békés egymás mel­lett élésének szimbóluma. Kedves fogadtatás a bődei faluvégen. Molnárné és a „fényképezni való” kismalacok. No meg a mindenről tudni akaró házőrző. Az idén 200 éves mileji templom — Pálfiszegről nézve. Új házakkal telnek a csonkahegyháti „felső” faluvég foghíjai.

Next