Zalai Hírlap, 1995. július (51. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-08 / 157. szám

1995. július 8., SZOMBAT Itt finom ételeket főznek Kárpátok karéjának széléről érkeztek a magyar tengerhez A nagykanizsai önkormányzat balatonmáriai ifjúsági táborában kárpátaljai, galamboki és kanizsai — a Bolyai általános iskola tanulói — gyermekek élvezik a nyaralás örömeit. Reggeli után előkerülnek a társasjátékok, de alig várják, hogy együtt induljanak a strandra, mert aligha van nagyszerűbb program a balatoni fürdőzésnél. A kárpátaljaiak — akik tizenhét község és öt város általános és középiskoláiból érdemelték ki az üdülést — a Nagykanizsai Református Gyülekezetért Alapítvány és a gyülekezet szeretetszolgálati bizottságának szervezésében (helyi üzemek, vállalkozók és magánszemélyek támogatásával) tölthetnek felejthetetlen napokat a magyar tenger partján. A táborba érkezve a lányok mindjárt elújságolják, hogy előző nap fodrászverseny volt, most pedig nagyon készülnek a tréfás divatbemutatóra. —Jó ez a táborozás—mondja a diákok gyűrűjében a beregszászi Pocsai Tünde. —Megláthattuk a Balatont és voltaképpen megismertük a szép tájakat és városokat, mert Beregsuránytól Balatonmáriáig az egész Magyarországot átutaztuk autóbusszal. Lelkiekben is sokat épülhetünk, mert minden reggel és este áhítaton veszünk részt. Múlt vasárnap a Nagykanizsai Református Gyülekezetnél vendégeskedtünk: az istentisztelet után versekkel és dalokkal köszöntöttük a gyülekezeti tagokat, azután pedig családoknál ebédeltünk. A kilencéves Tihor Diana Huszt városában lakik és elmeséli, hogy még láthatók a romvár bús düledékei. —Először vagyok a Balatonnál és alig vártam, hogy fürödjünk—árad a szó Dianából.—A táborban finom ételeket főznek a szakácsnénik, változatos programokkal telnek a napok, úgyhogy lesz mit mesélni odahaza. Huszton csak nemrég létesült magyar iskola két-két első és második, illetve egy harmadik osztállyal. Mivel én már negyedikes vagyok, ezért Visken járok iskolába. Hétközben a mamámnál lakom, de hét végére apu visz haza Husztra. Nyeste Zsuzsika Csapról csatlakozott a kárpátaljai táborozókhoz: — Én sem láttam még a Balatont. Elég meleg már a víz és minden nap sokat pancsolunk-lubickolunk. Nekem nagyon tetszett, ahogy a csurgói tanárbácsi—Dobos Ágoston— hegedűvel tanított nekünk egyházi dalokat és pantomimmel játszotta el a bibliai jeleneteket. A „bolyaisok” szóvivője — Vastag Lívia — arról beszél, hogy játék közben köttetnek a diákbarátságok. — Lenke barátnőm révén ismerkedtem meg a kárpátaljai Margarétával — újságolja Lívia. — Itt mindent megosztunk egymás között: ha valaki például vattacukrot vesz, először mindenkinek körbeadjuk és a végére nem sok marad a vásárlónak. A jégkrémet is elosztjuk csakúgy, mint a négy liter kólát, amit éppen most vettünk. A felnőttekkel szót váltva pillanatok alatt felszínre kerülnek azok a gondok, melyekkel a kárpátaljai magyarságnak nap mint nap szembe kell néznie.— A magyar nyelv és irodalom oktatásban sajnos még mindig nem engedik meg azt, hogy átálljunk a magyarországi oktatási programra — magyarázza Gulácsy Béláné, aki a közel százezer lakosú Munkács egyetlen magyar iskolájának pedagógusa. A szaktanárok a bevált és megfelelőnek tartott itteni módszer elemeit oktatják, belelopva azt is, amit esetleg nem ír elő a tanterv. Sok tankönyvet kapunk Magyarországról, de ez még mindig csak csepp a tengerben, ezért nagyon hálásak vagyunk, ha egy-egy újabb könyvadomány jut el Kárpátaljára. Az utóbbi négy-öt évben javuló tendenciát látunk, mert most már a más anyanyelvű, valamint a vegyesházasságokból született gyerekek közül is egyre többen akarnak magyar iskolába járni. —Ezért nagy gond, hogy nincsenek ABC-s könyveink — veti közbe Czirók Béláné hitoktató, akinek a férje Nagyszőllősön lelkész. — Hozzánk is rengetegen fordulnak ez ügyben, remélve, hogy a református egyház talán tud segíteni. Husztnak négy évtizeden át nem volt magyar iskolája. Most megkezdődött az oktatás, de nincs magyar tankönyv. Nem szólva arról, hogy fakultatív tárgyként több helyen az orosz és az ukrán iskolákban is oktatnák a magyar nyelvet. Örülünk, hogy már nem tiltják nálunk a hitoktatást és sok gyermek jár a hittanórákra. A gyerekek hozzák vissza a templomokba a szüleiket és nagyszüleiket, akik ily módon újból az egyház felé fordultak. A negyvenöt fős kirándulócsoport vezetőjétől — Mező Miklós kisbégányi református lelkésztől — megtudjuk, hogy Kárpátalján jelenleg mintegy hetvenezer református él 92 gyülekezetben, s összesen 26 lelkész szolgál. A rendszerváltozás óta új lehetőségként negyven fiatal képezi magát a sárospataki, debreceni és budapesti teológián, továbbá az utánpótlást biztosítandó káprátaljai lelkészhallgatók kezdik meg teológiai tanulmányaikat Kolozsvárott és a szlovákiai Komáromban is. — Hála Istennek, a templomaink mindig tele vannak— így Mező Miklós lelkész.—Gazdaságilag szinte a csőd szélén állunk, ennek ellenére jó, hogy az emberek nem keserednek el. A magyarságtudatot is úgy lehetett megőrizni az elmúlt rendszer évtizedei alatt, hogy az istentiszteleteken a hívek magyarul énekeltek és anyanyelvükön hangzott az igehirdetés. A helyzet napjainkban kulturális szinten változott, de az új ukrán rendszer sajnos újra megszorított bennünket. Az anyanemzet valahogy megfeledkezik rólunk, kárpátaljai magyarokról. Többet emlegetik az erdélyi, vagy a vajdasági magyarokat, pedig a Kárpátalján élő alig több mint kétszázezer magyar is megérdemelné, hogy figyeljenek rájuk. Gelencsér Gábor Nyeste Zsuzsi és Tibor Diana először járnak a Balatonnál. A győztes fantáziafrizura — fogkrémmel díszítve. Tábori fodrászverseny (Szakony Attila felvételei) Járható az ezüst-híd? Udvardi Erzsébet őszig látogatható zalaegerszegi tárlatáról A bennem élő klasszikus klisék azt diktálnák, ezeket a képeket nem szabad kitenni a napfény mindent leleplező, átragyogó, feloldó hatalmának. Ezeket a képeket kazamaták mélyén, hűs borongós folyosókon kéne mutogatni, ahova aligha lopakszik fény, az is csak súroló. Hadd éledjen a miszticizmus, hadd izzanak fel maguktól a belső, elrejtett fénydarabkák, hadd tárja fel maga magának a látogató a színekbe, formákba öntött varázst. De nem. Itt és most a zalaegerszegi Göcseji Múzeum kiállítótermében napfényben fürösztve, mondhatni „pucéran” tárjákélénk Udvardi Erzsébet festőművész alkotásait. Kicsit hiányzik a fennebb citált görögkeleti homály, lépteink messzire kongó visszhangja a templom márványpadlóján, a kórus komor tónusú, mélyen férfias, mégis kecsesen hajlékony aláfestése. Aztán beletörődik az ember, hiszen észbeveszi, hogy merre hány, ez kérem nem templom, hanem „pusztán” egy kiállítás, nyári turistacsalogató, egy jónevű, méltán tisztelt művész munkáiból. Persze az eredeti ingerencia nem minden alap nélkül való, hiszen a Badacsonytomajon élő alkotó művei köztudottan vallási tárgykörből ihletettek, akusztikájuk alapjában véve igényelné a felhorgasztott atmoszférát. De a művek fogantatásának másik meghatározó tartalma: a természetközeliség végül is feloldja a dilemmát. Hiszen a Balatonról napfény nélkül aligha lehet bármiféle élményt is megfogalmazni. Érdekes szimbiózis tárul itt elénk: a vallás, és a tájhoz való kötődés együttélése. Persze lehet áhítattal közelíteni földhöz, avagy vízhez ragadt témákhoz is, ám itt olyan formai és eszközbeli együttélés vagyon elénk tárva, ami alighanem csak Udvardi Erzsébet sajátja. E két téma ilyen szétválaszthatalan összefonása tán őrá jellemző leginkább. E tárlat vélhetőleg csak kóstoló életművéből, ám néhány jellegzetes vonás, érték így is felmutatódik. Stílusa hívei közt bizonyára jól ismert, az arany- és ezüst-fólia egyéb vegyes technikákkal együtt alkalmazva nem hat nóvumként. Testetlen, foltszerű szentek és angyalok ezüstös lebegése közvetíti Udvardi festői és egyéni világlátását, az ember hithez fűződő alázatát, szemérmét. Néhány képén Krisztusnak alig van arca, — hogyan ismerné? — Mária vonásai szájat sem sejtetnek, nemhogy mosolyt. Miért is mosolyogna? S tán pont ettől válnak megközelíthetővé, megismerhetővé, s ezáltal befogadhatóvá alkotásai. Hozzám a tárlat anyagából tán a vallási rekvizítumokat nélkülöző Földi utunk című kép áll legközelebb. A balatoni öböl íve kozmikus röppályát sejtet, amelyen kering, keringhet bármelyikünk, legyen bár hívő, avagy "hitetlen". Hiszen létezésünk alapvető paraméterei nem ettől függenek. Az az éteri közeg, amit e való tájba formált univerzum kínál — végtelenül megnyugtató. Pedig csak egy öböl, pedig csak egy táj. A gyöngyház-tónus, mely e képet uralja, épp annyi szürkét mutat mint bárki élete, és épp annyi csendesen rejtett fényt dajkál. Hogy megtaláljuk, meglátjuk-e a kevés felcsillanást..? Gondolom ránk van bízva. Mint ahogy az is — a Pulchra Lunaris című kép előtt tűnődve —, hogy át tudunk-e, át akarunk-e menni az holdsütötte Balaton ezüst-hídján? Mit jelent a kiválasztottság, milyen határokat fogadunk el, s szabunk önmagunknak? Mit kínál a létezés, és mit tartunk fontosnak belőle? E kérdés feltevéséig tán nem haszontalan eljutni. Ehhez kínál fogódzót Udvardi Erzsébet egész nyáron át látogatható tárlata. — magyar — Nádas. (Mészáros T. László felvételei) Pulchra Lunaris. MAGAZIN ZALAI HÍRLAP . Kutyavilág Kínában Kína kommunista kormánya mindig felesleges és dekadens burzsoá szokásnak tekintette a kutyatartást, és szívesebben látta az ebeket a tányéron, mint az utcán. Manapság a külföldi tőke és emberek beáramlásával Kínában valamiféle fejősteheneknek vélik a nyugati ebtartókat, akik hamarosan kénytelenek lesznek jelentős összegeket áldozni passziójukra. Pekingben úgy hírlik 190.000 kutya él, és egy új rendelkezés alapján a tulajdonosoknak évi négyszáz dollárt kell majd fizetniük a kutyaengedélyért. A jövő hónapban életbe lépő rendelet a nagykutyák életét is veszélyezteti, mert csak ölebek tartását engedélyezi. Spiccek, szobakutyák, és a híres helyi fajta, a pekingi pincsi példányai előnyben. „Megpróbálom a terrieremet macskaként bejegyeztetni” — mondta egy aggódó amerikai üzletasszony. Mások hazaküldik kedvenceiket, vagy megkísérelik őket vidéki ebtenyészetekben elhelyezni, hátha enyhül a hatóságok kezdeti szigora. A kínaiak nem engedhetik ezt meg maguknak, így továbbra sem jelentik be a kutyákat, és éjszakánként sétáltatják a szerencsétlen titkos ebeket. A pekingi kutyaéletben ilyenformán jobb, ha egy kutya harap, mint ha ugat.