Zalai Hírlap, 1995. július (51. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-29 / 176. szám
1995. július 29., SZOMBAT MAGAZIN Mi történt velük azóta...? Nyári találkozás egykori egerszegi színészekkel — egy bemutató kapcsán Zalaegerszegen, az Erdei Színház nyári produkciói közt láthattuk a hét elején a Kőszegi Várszínház előadásában a Figaro házassága című vígjátékot. A nyári bemutatóra verbuválódott színészi gárdában három olyan ismerőssel is találkozhattunk, kik korábban hosszabb-rövidebb ideig játszottak a megyeszékhelyi Hevesi Sándor Színház társulatában. Őket kérdeztük, mi történt velük azóta... Spilák Klára az elmúlt évadot már nem töltötte az egerszegi színháznál. Ám nevét, pontosabban hangját gyakran hallhatjuk egy-egy film szinkronjaként. — Igen, ez így van... Tavaly tavaszszal az autóbalesetem után, melyből szerencsére mára teljesen kigyógyultam, annyira megijedtem, hogy elhatároztam: nem akarom utazgatással tölteni az életem. De mint szavaiból kitetszett, nemcsak erről van szó. Kissé kiábrándult a színházból: úgy érezte, hogy a számára oly fontos alakítást, Nádas Péter Temetés, nem követte érdemi visszajelzés. — Azt éreztem, nem érdemes csinálni — ez favágás... A saját magamnak való bizonyításon túl vagyok... Nem voltam boldog ettől a helyzettől, ezért azt gondoltam, abbahagyom a színházat. Nem is játszottam egy évig. Most nyáron léptem ismét színpadra, ez a harmadik évadom Kőszegen. — S szeptemberben? — Fél éve elkezdtem egy másik dologgal foglalkozni: tévézek. Szerkesztő-riporterként dolgozom a televízióban — mondja derűsen. E szerepkörben láthattuk már a Rés című műsorban, dolgozott a Nap-tévénél, s hamarosan ismét feltűnik a képernyőn, a gyerekeknek szóló Repeta című összeállításban, melynek előkészületei már hétfőn a televízióba szólítják. — Ez van — összegzi tömören a pillanatnyi helyzetet. Noha kedvét leli benne, a szerkesztő-riporterséget mégsem tekinti végállomásnak. Hogy miként alakulnak a dolgok, még nem tudja. Egy azonban biztos: nagyon hiányzik életéből a játék, s szeretne erre is megoldást találni. Ám társulathoz nem szívesen kötődne... Gáspár Tibor az 1992/93-as évadban kötődött Egerszeghez, s aztán visszatért a Békés megyei Jókai színházhoz. — Csodálatos szerepeket kapok, nagyon jó rendezőkkel dolgozom: Szőke István, Csiszár Imre, Konter László. Legutóbb Strindberg: Az apa című darabjának címszerepét játszottam, s vendégként szerepeltem a József Attila Színházban, a Mefisztóban. Nyaranta pedig visszajárok Kőszegre s így Zalaegerszegre. — Mennyire stabil a békéscsabai színház? — Művészileg egyre inkább, ám anyagilag sajnos kevésbé. Sőt, azt lehet mondani, katasztrofális a helyzet. Az önkormányzat jó szándékát senki nem vonja kétségbe; más, ugyancsak fontos helyekről elvonva is megpróbálják üzemeltetni a színházat. A szerződésem még egy évre szól Békéscsabán, de hogy utána mi lesz...? —Idén a színészkollégák Hecuba-díjjal tüntették ki. Mit jelent ez az Ön számára? — Meg kell mondanom, a Kossuth-díjnál is többet, lévén színészek szavaznak a díj odaítéléséről. Nagyszerű nevek, népszerű kollégák szerepeltek a listán, akiket „meg tudtam verni." Nagy dolognak tartom, s büszke vagyok rá. Új lendületet és erőt ad ahhoz, hogy az ember elbírja a vidéki magányt, mert azért elég nehéz dolog vidéken komoly, súlyos darabokban játszani és képviselni valamiféle olyan nívót, ami bizony döngeti a kapukat,hogy jövünk, itt vagyunk és akarunk valamit. — S a szabadság? — A békéscsabai alapítványi főiskolán elsős színinövendékeket tanítok, s az osztályom meghívást kapott Sepsiszentgyörgyre egy produkcióra. Velük töltök egy kis időt, aztán a családdal megyünk nyaralni, Olaszországba. Augusztus végén kezdődik az évad: Ibsen Nép ellensége című drámájában játszom, utána pedig egy bohózatban. Négy éve, amióta megvált az egerszegi színháztól, többször is alkalmunk volt szót váltani Gazsó Györggyel. Ismert, hogy akkor Szolnokra szerződött, ám tavaly már a nyíregyházi társulatnál dolgozott. — Elég nehéz szívvel ment el Egerszegről s aztán rövid időt töltött Szolnokon... —Igen, nehéz döntés volt. De végül is Szolnokon nem úgy történt a színház megújulása, ahogyan gondoltam. Nyíregyházán viszont nagyon jól érzem magam. Rengeteget játszom, hál' istennek, négy bemutatóm volt az elmúlt évben. Említhetem például a Kicsengetés című darabot, melyet a televízió is felvett és talán egy hónapja vetített, aztán a Három nővérben Andrejt játszottam... A televízióban legközelebb a Bornemissza Péterről szóló irodalmi műsorban szerepelek... Kőszeg? Éppen most számoltam össze, ez a hatodik évadom. De azt hiszem, az itteni közös játékot mindanynyian nagyon várjuk. — Milyen Nyíregyházán a színház helyzete? — Nagyon jó a városi és megyei önkormányzat hozzáállása, nem győznek biztosítani bennünket arról, hogy a színház megkapja a szükséges pénzt, amit természetesen nagyon nehéz előteremteni. Az emberek szeretik és büszkék a színházra. — Mi van vissza a nyárból? — Még két hét az őrségi parasztházamban, Szalafőn. Aztán kezdődik az évad. Shakespeare A velencei kalmár című drámájában Shylock szerepét játszom... Általában idősebb korú színészek alakítják, legutóbb például Gábor Miklós. Nehéz feladat, és kissé nyomaszt, hogy híres emberek nagy szerepeihez tartozott. Próbálkozom, s időnként eszembe jut Verebes István mondása: Egy jó bukásból nagyon sokat lehet tanulni... — sinkovics — Spilák Klára Gáspár Tibor Gazsó György Főzhetnék itt kőlevest? Napjaink egyik sikerműfaja a Kandi Kamera, melynek lényege, hogy elképesztőbbnél elképesztőbb szituációkba vonják be az utca gyanútlan emberét, aztán lehet derülni a reakciókon. A magunk módján mi is hasonlóval próbálkoztunk, bevizsgálandó, miként fogadják a polgárt, — jelen esetben az újságírót — ha kőlevest akar főzni. A kivitelezés receptje: vegy a kezedbe egy edénykét és egy nagyobb folyami kavicsot. Vedd nyakadba a „határt”, kunyeráld be magadat ismeretlen portákra. Ha ajtók nyitódnak, már főzheted is a kőlevest. Úgy mondják, okos emberektől ötleteket elcsaklizni nem szégyen. Márpedig Mathias Rex kvalitásait, aligha lehet kétségbe vonni. A nagyorrú és igazságos király — legalábbis így őrizték meg a népmesék tetteit — számtalan fimnyákos dologgal „szórakoztatta” alattvalóit. Tőle vettük a fenti ötletet is, hiszen mint gyerekfővel olvashattuk, ő is álruhába öltözött, s kőleves főzés ürügyével próbálta kitapasztalni, találkozik-e jószívű emberekkel. □ Hétköznap. Helios ugyan már próbálgatja erejét, de a fű még harmatos. Ilyenkor a legjobb kaszálni. —Jó reggelt — köszöntjük a zalaegerszegi polgárt, aki portája előtt igyekszik méretre vágni a füvet. —Nagyon éhes vagyok, szeretnék egy kis kőlevest főzni. Bemehetek? A harminc körüli férfiú, szemrevételezi a vendég kellékeit. Meglehetősen viseltes a ruházata — csak ágrólszakadt lehet. Edénye, kavicsa van. Hát akkor miért ne? — Menjen csak nyugodtan be a lakásba. Otthon van az anyám, majd ő meggyújtja a gáztűzhelyt. —De kellene egy kis liszt, só, zsír, paprika is. — Adnak mindent, főzhet amit akar. — Ismeri a kőleves receptjét? —Hogyne. Pár héttel ezelőtt olvastam a Nők Lapjában. Ott szoktak ilyen recepteket közölni. 1. Na, a kaszáló úrtól alig száz méterre hazafelé bandukoló két háziasszony már nem ugrott be: — Ne vicceskedjen velünk. Méghogy kőleves. Hahaha... □ Zalaegerszeg-Andráshida. A takaros családi ház udvarán, a nagymama a lugast igazgatja. Átkurjantunk a kertajtón, „kerüljön beljebb" a válasz. Előadjuk a kőleves főzés óhaját. A nagyi gyanúsan méregeti az idegent (később kiderül miért), biztonság okáért hívja a férjét és a legnagyobb unokáját is.—Kőlevest akar főzni. Aha... És ahhoz kell még zsír, paprika, liszt is. Hát azt bizony én nem adok. _ Felfedjük kilétünket. Óriási röhögés (már bocsánat a kifejezésért). — Tudja, én először azt hittem, maga egy kicsit stikkes. De jó az ötlet. — Adta Mátyás király. —Ismerem a mesét (az unoka bezzeg nem). Egyébként sem engedünk be a lakásba idegeneket. A közelben történt, hogy gázszerelőnek adta ki magát két férfi. Még szerszámosládát is vittek magukkal. A tulajdonos beengedte őket a vesztére. Belökték a lakásba, lekötözték és kirabolták. □ Tízegynéhány kilométerrel nyugatra, Bagód. — Apjuk, gyere már ide! — csalogatja élete párját a háziaszszony a bejárathoz. „Apjuk” érkezik. — Te, ez az ember kőlevest akar főzni nálunk. — Nem kell az nekem — utasítja el látatlanba az étket, a családfő. — Hát nem is neked főzné, hanem magának. Éhes, ,Apjuk” taktikus ember. — Hát főzni ugyan főzhetne, csakhogy nincs szabad hely a tűzhelyen. Mi is most készítjük az ennivalót. Nem fér fel a serblije. □ Éhgyomorra utazunk Zalaszentgyörgyre. Hamisítatlan falusi idill. A tehenek galoppíroznak a legelőre, gólyafiókák próbálgatják szárnyukat a fészek szélén. Kiszemeltünk a kerti virágokat rendezgeti. Egy lendületből már hívna is a lakásba, de aztán meggondolja magát: — Adnék én magának fűszereket, csakhogy semmim sincs itthon. Ja, meg a palackos gáz is elfogyott. Jobb, ha kinnmarad az utcán. Persze azért csak furdalja az ember oldalát, hogy mire föl ez a hirtelen elzárkózás. Először „igen", másodpercek múlva „nem”. — Távolabbról mintha becsületesebbnek tűnt volna. De, hogy most így közelről látom... Hát nem valami bizalomgerjesztő. □ Tökéletes a siker. Káváson. Pedig az autóból kászálódunk ki, a csomagtartóból szedjük elő a lábost és a kavicsot. Ez egyáltalán nem zavarja a hazafelé tartó nyugdíjas férfit: — Éhes? Jöjjön nyugodtan, nálunk főzhet. Lisztet, sót, paprikát is kap. Kolbász? Karikázhat a levesbe. Majd az asszony ad. Zsírunk ugyan nincs, mert mi margarinnal főzünk. Ha az is jó lesz. Na, Mátyás most örülne igazán. Jószívű emberrel találkozott. Aki ráadásul — bár ez minden „szereplőre” áll — érti a viccet: — De jópofa! Na, jöjjön már be. Ha főzni nem is akar, legalább egy pohár bort igyunk meg. □ Boncodföldén lebukunk. Mert a ház asszonya ugyan beenged, adna hagymát stb. Csakhogy a férje gyanút fog: —Honnan jött? Mi ez a kőleves? És ebből a koszos lábosból akar maga enni? Hát igen. Azt tényleg nem említették a mesében, hogy a király tiszta edénnyel járt-e házról házra... A. L. ZALAI HÍRLAP . Bálványok bűvöletében Drámai módon nő a fiatalkorúak körében elkövetett öngyilkosságok száma a magát civilizáltnak tekintő világban. A fiúk körében egy év alatt csaknem megötszöröződött ez a szám. A társadalomkutatók a popkultúrával hozzák összefüggésbe e tendenciát. Mindig voltak, vannak és lesznek bálványok, akiknek viselkedését egyesek követendőnek tartják, akár a saját életük árán is. A popkultúra azonban valami sokkal erősebbet hozott ezen a téren is. Míg az ötvenes években senkit sem nyomasztottak vagy késztettek depreszszióra Bill Haley vagy Elvis láncra csábító dallamai, addig a 70-es évektől kezdődő heavy metal és punk zenék, illetve szövegek kilátástalanságát, az élet értelmetlenségét sugallják. A rockzene számlájára írják szülők és pszichológusok egyaránt, hogy a sötét zenékkel, nihilizmust sugalló mondanivalójukkal szó szerint az öngyilkosságba kergetik a labilis idegrendszerű, vagy az abban a pillanatban éppen meghasonlott gyerekeket. Megszámlálhatatlan, hány zenekar utal már a nevében is a sátánizmusra, vagy a halálra, hogy csak a jelenlegi „menők” közül idézzünk: Megadeth, Suicidal Tendencies, Dead Kennedys. 1990- ben egy angol házaspár pert indított az egyik lemezkiadó ellen, mert fiúk önkéntes halálát egy Judas Priest-számnak tudták be. Kurt Cobain halála előtt néhány hónappal halántékának revolvert szegezve fényképeztette le magát. Ő a sikert nem bírta elviselni, csakúgy, mint nem kevésbé híres elődje, Jim Morrison. Az a tény, hogy mind a Nirvana, mind a Doors énekese pszichés beteg volt, semmit sem változtat azon, hogy már életükben legendává váltak. Hogy miért ölik meg magukat egészséges jó családi háttérrel rendelkező tizenévesek, sem az orvosok, sem a pszichológusok, sem a szociológusok nem tudják megmagyarázni. Az okok persze mindenkinél mások lehetnek, felnőttek számára sokszor teljesen érthetetlenek, sőt nevetségesek is (rossz jegy, a szidástól való félelem). A nyugati társadalmak fiatal korosztályának jellemzője a lázadás, az elégedetlenség, a szülőkkel és a társadalommal való szembefordulás, aminek következménye az italba, a kábítószerekbe, még rosszabb esetben a halálba való menekülés. Elizabeth Wurtzel amerikai írónő találóan jellemzi ezt a generációt. „Túl szomorú ahhoz, hogy örüljön a holnapnak és túl fáradt ahhoz, hogy élvezze a mát.” A 24 éves, mindössze háromfilmes James Dean halálát hazájában egy hónapon belül kéttucat rajongóé követte, míg Marilyn Monroe-ot az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában 350-é. Felmérések szerint azonban nemcsak az idolok halála lehet „példaadó”, a televízióban, filmekben, magazinokban bemutatott öngyilkosság is nyomatékosító hatást kelt az egyébként erre hajlamos nézőben. Az elrettentésnek nem sok hatását tapasztalták: hiába mutatták be például az amerikai tévében Kurt Cobain felismerhetetlenségig szétroncsolódott arcát, több tucat fiatal követte depressziós bálványát a halálba. Míg az öngyilkossági kísérletet elkövetők közül mindig sokkal több volt a lány — akár 3-4-szer is több — addig a fiúk száma ugrásszerűen emelkedik (Németországban például az 1992-es 50-ről 1993-ban 250- re 100.000 lakosra számítva). Az általuk alkalmazott módszerek is egyre radikálisabbak. Minden második öngyilkosjelölt akasztással próbálkozik, de nem ritka a lőfegyverrel vagy robbanóanyaggal elkövetett kísérlet sem, amelyek közül csaknem mindegyik halállal végződik. Nem így a lányoknál, akik a „gyengédebb” módszereket, a tablettát, vízbeugrást választják, így hiába kísérelnek meg kétszer annyian véget vetni életüknek, mint a fiúk, szám szerint sokkal kevesebben halnak meg. Piros Christa