Zalai Hírlap, 1998. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-29 / 24. szám
1998. január 29., CSÜTÖRTÖK FÓKUSZ ZALAI HÍRLAP . Egyelőre senki nem tart az (ellen)őrökkel A foglalkozás tagadhatatlanul népszerűtlen, de a rendelet betartásával Zalaegerszeg belvárosa tágasabb lett Mostanság, ha népszerűség —Hat embert vettünk fel aszempontjából rangsorolná augusztusban e munkára—mondja ki Zalaegerszeg lakóit, a parta a művezető, Szabó Zoltán. Akolóhely-ellenőrök mindenki- Többszörös volt a túljelentkezonnyal a sereghajtók között vérzés, a jelölteket pedig személyeskeznének ezen a listán. Pedig — mint mondják — a szeptemberi kezdetektől igen sokat javult viszonyuk az autósokkal. Zalaegerszegen tavaly szeptember 1-jén lépett életbe az új parkolási rend: a belvárosi helyeket fizetőparkolóvá változtatták. Az erről szóló önkormányzati rendelet betartásának a Városgazdálkodási Kft-n belül működő Parkológazda elnevezésű részleg munkatársai igyekeznek érvényt szerezni, beszélgetésen rostáltuk. A túlzottan indulatos, heves vérmérsékletű emberek természetesen azonnal kiestek. Próbáltam olyan személyeket lelni, akik jól tűrik a konfliktusokat, intelligensek s erős problémamegoldó képességük van. Még az indulás előtt felvettük a kapcsolatot más, parkolókat üzemeltető cégekkel (a szombathelyiekkel például kifejezetten baráti a viszony), s az ő tapasztalataikra alapozva körvonalaztuk, milyen személyiségű munkatársakra is lehet szükség erre a feladatra. A kiválasztás nem sikerülhetett rosszul, hiszen a „mezőny” azóta is változatlan, dacára, hogy erre a munkára továbbra is sokan jelentkeznek, őnáluk csak a panaszosokból van több a kft. irodájában. Maguk a parkolóellenőrök azonban nem vették szívesen érdeklődésünket. Mint mondták, az utcán amúgy is elmondják őket minden bunkónak, mi lesz akkor, ha ezt még panaszolni is merik... — Ahhoz hogy az ember egy munkahelyen jól érezze magát, éveket el tudjon tölteni ott, kapnia kell valami szépséget, pozitívumot, ami aztán a nehéz pillanatokban is értelmet ad az egésznek — fogalmazzák meg hárman, kérve a teljes inkognitót. — Nálunk mi ez a plusz? Megfogalmazni nem tudom... Néha mondjuk van, hogy egyegy ügyféllel sikerül lerendezni a bírságot egészen szépen. Elbeszélgetünk, ő mondja, hogy hibázott, s nem esik jól ez a büntetés, de tudja, mi csak a munkánkat végezzük. Elpanaszolja, hogy mennyire rosszul jön a kis fizetés vagy az alacsony nyugdíj mellett ez a kiadás. Néha már kellemetlenül érzem magam az egész miatt. Visszaszívni viszont nem lehet. De nem is ez az általános. A város hat parkolóőre reggel lejárja a körzetét, akkor még nem büntetnek, az automatákat ellenőrzik. Ezután estig cirkálnak, napjában majd' tíz kilométert téve meg, s fogyasztva szépen a bírságoló cédulákat rejtő piros nylonzacskókat. — Olyan nincs, hogy egy nagy parkolóban ne legyen három-négy bliccelő. Ilyenkor várunk kicsit, hogy biztosak lehessünk a dologban, aztán bírságolunk. Az esetek nagy részében ekkor lihegve megjelenik a tulaj, hogy ő csak öt percre állt meg (ez a leggyakoribb kifogás egyébként), aztán már kerekedik is a vita. Szomorú tapasztalat, hogy bármilyen a szituáció, a részletekről semmit nem tudó kívülállók mindig az autós pártjára állnak. Nekünk még sohasem segített senki. Előfordult, hogy egy négyemeletes ház ablakából szólt ki nekem valaki igen durván. Próbáltam elbeszélgetni vele a józan észre apellálva, de nem nyugodott meg. Percek alatt aztán a többi ablakban és erkélyen is fejek jelentek meg és mindenki engem szidott. A „hogyan bújjunk ki a parkolódíj fizetése alól” című össznépi társasjátékban egyébként az ellenőrök elmondása szerint a már fent említett kifogás mellett igen gyakori adu a világoskék rokkantsági kártya. Az idegesítő csak az, amikor minden extrával felszerelt, hipermodern Mercedes ablakában virít a papír. Hogy joggal van-e ott, az erősen kérdéses, tenni viszont nem tudnak semmit a dolog ellen. Tapasztalataim szerint többszörösére nőtt ezeknek a száma az utóbbi hónapokban a városban. Egyébként sokan vannak, akik nem is kibújni akarnak a parkolódíj fizetése alól, csak velünk szórakoznak. Olyan helyre teszik ki a bérletet, a cetlit (sötétítőfólia alá vagy ráraknak például egy húszast), ahol semmiképp nem tudjuk elolvasni, így pedig bírságolnunk kell. Aztán jönnek utánunk diadalmas arccal, hogy tessék, ők vettek jegyet... Nem tudom, valamiért jólesik ez nekik. Sokan hiszik egyébként, hogy az ellenőrök fizetése a bírságolásokkal egyenes arányban nő, ám ez nem igaz. A város bevételének döntő hányada se a büntetésekből, hanem a rendesen befizetett parkolódíjakból származik. — Ellenőreink nem teljesítménybérben dolgoznak, fix pénzt kapnak, mely csökkenhet, ha nincs rend a területükön — mondja a művezető. — Ellenőrizzük őket a szerint, hogy minden bliccelőt megbüntetnek-e, de ugyanígy minősítő tényező a túl sok panasz is. Azt azért el kell mondanom, hogy a hozzánk bezúduló reklamációk jó része pár keresztkérdés után alaptalannak bizonyul. Szerintem elégedettek lehetünk, hiszen a belváros határozottan tágasabb lett. A tapasztalatok szerint a szocialista márkák tulajdonosainál jóval nagyobb a fizetési fegyelem. Ugyanígy jellemzőként elmondható ez az idősebb korosztályról és a vidéki emberekről is. Ám, rajtuk kívül autózunk és parkolunk még néhányan... — va — A bírság összege nagyobb lesz mint a parkolási díj... A napi tíz kilométeres „gyalogtúra” alatt jócskán fogy a büntetőcédula. (Pezzetta Umberto felvételei) A „kis herceg” újra itthon Keszthelyi interjú a Bécsben élő dr. Festetics Györggyel életéről, érzéseiről A hévízi Bibó István Alternatív Közgazdasági Gimnázium múlt szombati alapítványi bálja felett az egykor Keszthelyen élő főúri család leszármazottja, dr. Festetics György vállalta a fővédnökséget. A „kis herceg”, ahogy annak idején a városban nevezték, 43 év után, 1987-ben járt újra Magyarországon, ám mint elmondta, a hosszú távollét ellenére érzései ma is ezer szállal kötik szülőhazájához. — Mindössze négy esztendőt töltöttem a keszthelyi családi fészekben, 1944 szeptemberében ugyanis a kilátástalan körülmények miatt elhagytuk Magyarországot — kezdte, hozzáfűzve: —, édesanyámmal először Svájcba mentük, majd Ausztriába költöztünk. A gimnáziumot Salzburgban, az egyetemet pedig Bécsben, illetve az USA- ban végeztem el. 1965-ben álltam munkába Németországban, Bécsbe 1967-ben költöztem vissza, jelenleg a Creditanstalt Banknál dolgozom. Magyarországra 1987-ben jöttem vissza először, s már tudom, soha nem fogom elfelejteni azt a csodálatos májusi napot, amikor a balatonedericsi Afrika Múzeumba érkeztem, s barátokkal találkoztam. Ekkor sor került egy olyan beszélgetésre is, melyen a régi Festetics alkalmazottakkal válthattam szót. Megható találkozás volt, úgy éreztem, mintha nem is telt volna el közben 43 esztendő. Kiderült, az emberek emlékeztek minden apróságra, s igen szoros volt kapcsolatuk a szüleimmel. A magyarországi eseményeket természetesen végig figyelemmel kísértem, újságokból és ismerősöktől, s a hazulról kapott levelekből értesültem az itteni életről, s persze a kedvező változásokról. A szülővárosomba egyébként csak néhány évvel később, 1989-ben látogattam el... — Mit érzett, amikor 43 év múlva meglátta az ősi keszthelyi kastélyt, a szülőházát? — Tudtam, hogy az épület egy csodálatosan gondozottjal ápolt, s kiválóan vezetett múzeum. Igazából kevés a vele kapcsolatos személyes emlékem, s természetesen a régi bútorok, holmik sem találhatók már meg az egykori családi házban. Talán pontosan ezért nem volt anynyira megrázó az élmény. — Bár lehetősége lenne rá, azt hallottam, hogy még soha nem szállt meg a kastélyban. Miért? — Így igaz, sohasem foglaltam ott szobát. Egykori családi házunkat az állam annak idején elvette — skót rokonainkkal, a Hamilton famíliával ellentétben — nem mi adtuk át önként. A változások után persze írtunk leveleket, az államtól pedig kárpótlást kaptunk a kastélyért cserébe. Már csak a felsoroltak miatt sem tartom illőnek, hogy ott vegyek ki szobát. Ehelyett nemrég vásároltunk Balatonedericsen egy telket, rajta egy félkész házzal, elsősorban azért, hogy újra megteremtsünk egy biztos magyar „alapot”. — A családja járt Keszthelyen? — Igen, mindkét fiam megnézte már édesapjuk szülővárosát. A reakciójuk rendkívül érdekes és eltérő volt. A 20 éves Tasziló nem szeret a kastélyban sétálgatni, nem érti ugyanis, hogy ezt a csodálatos épületet miért vették el a családtól minden indok nélkül. A 13 esztendős György ellenben nagyon élvezi a kastélybeli nézelődést. Úgy vélem, a későbbiekben — ha sikerül megteremteni a már említett alapot — nagyobbik fiam érzései is megváltoznak, s együtt tudunk majd sétálgatni a kastélyban, felelevenítve a családunk történetét. — Szíve mélyén ma is magyarnak tartja magát? — A válaszom egyértelmű igen. Sok minden köz a bankár szemével nézve ismét szépen fejlődő Magyarországhoz. Édesanyám a keszthelyi Festetics mauzóleumban nyugszik, de egyébként is azt gondolom, hogy a kint töltött közel fél évszázad ellenére nem lehet feledni az itt eltöltött éveket, ahogy persze a jelenlegi heteket, napokat sem... Sámel József — Soha nem felejtem el azt a napot... Anya-gyermek átmeneti szállás Az átmenetileg nehéz helynes otthont Székesfehérvárottzetbe került anyák és gyermek az önkormányzat és a városi kríkeik számára teremtett ideiglezisközpont. KI HALLOTT MÁR ILYET? Sajnos, mindenki. A nyugdíjasok anyagi gondjairól szóló fanyar viccek ma még nagyon időszerűek. Tegyen róla, hogy elavuljanak! Lépjen be még most, fiatalon a Pannónia Magánnyugdíjpénztárba és szerezzen magának jobb nyugdíjat egy fillér többletfizetés nélkül. Ingyenes telefonszámunkon elérhet bennünket: 06 80 28 28 28 PANNÓNIA NYUGDÍJPÉNZTÁR | | |