Zalai Hírlap, 1999. július (55. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-03 / 153. szám

1­83MiHE3M3| Kántor Péter: Amiről nem volt szó Erről nem volt szó, vagy csak viccesen, hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen, de hogy aztán, hogy tovább mi legyen azzal, aki még marad idefenn? Hogy én maradok még, még maradok elvanni a vanon, a nincseken, s magamat mint a csörgőt csörgetem — rabok legyünk? vagy legyünk szabadok? Erről nem volt szó, hogy majd a napon fel és alá, lóbálni a­karom, bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom, akarva-nem akarva, szabadon?! Szálinger Balázs: Félbeszakadt vers a szép Judithoz Adva volt az út s az új menetrend adva pályaudvar és a nyár tíz kilónyi szennyes elcipelnem közte lényem öt kilónyi bár. És adván a nő ki csöndre jó csak nő kivel vitát ma nem nyitok (nézd jelenbe rángatott a tollad írd meg újra hátha menni fog.) Volt tehát a nő ki kussza tellett s nem véletlen én akartam így ön­ poromból gyúrva melleit meg ki mégis ön­tejével andalít. Ribanc volt mert én alkottam s remény nem volt megváltoztatni már. A lom szükségképpen megválik a háztól — hát ottmaradt a pályaudvaron. (Ha már jambusra váltottál csináld végig s ügyeld a szótagszámaid legyen Judit a célszemélyed és ne válogass vonat tucatnyi itt.) S mi lenne ha helyet találhatnék és mellettem puhán megülne Jud' (hülye poén) mi lennénk egy sínpár , amely viszont a jobb pitvarba fut. 6 ZALAI HÍRLAP Szekeres Kovács Béla: Valami szépet akartam írni valami szépet akartam írni s nem jön ki semmi a tollam alól mert néma a szem s béna a száj valami szépet akartam írni s nem jön ki semmi álmaim terén mert átok a minden és semmi a magány valamit akartam írni s minden tűnt és igazságtalan valamit akartam írni s nem jön szó a tollam alól valami szépet akartam írni s tintámban felbukkan a halál Gyurik Irén: A temetőbe menj... A temetőbe menj, hol aléltan fekszenek örökkön a fények s nevető arcok derengenek, mint esküvői emlékek. Roskadj a harmat ölébe, mely oly parány, mint a Názáreti kisded. A vízcseppet nem fogja szeg. S ha egybe ér a hajnal az éjjel, maradj kint a temetőben; boldog lehetsz fúriák nélkül, nem vagy már az időben... HÉTVÉGE 1999. július 3., SZOMBAT A kormánybiztos nem lobbyzik —Mi volt az oka, hogy vállal­ta a kormánybiztosi felkérést? — Megmondom, de nem va­lószínű, hogy rajtam kívül bárki elhiszi. Én úgy nevelkedtem, s abban a szellemben nőttem fel, ha a haza szólít — és a feladatra alkalmasnak tartom magamat, valamint a felkérő is annak talál — akkor az el kell vállalnom, mert az kötelesség. A honfogla­lás ezredik évfordulójának meg­ünneplése olyan rosszul sike­rült, hogy elhatároztam: ha már rám esett a választás, akkor a millenniumi ünnepségeket meg kell kísérelnem jobban csinálni. Ma már tudom, nem egy habos­torta elfogyasztása a feladat, ha­nem ez nagyon nehéz munka. Most már a 75. évemet taposom, s már nem is illenék ilyen dol­gokkal foglalkoznom, hanem nagypapaként kellene üldögél­nem egy karosszékben...—mo­solyodon el Nemeskü­rty István. —Nemrégiben olvastam egy önnel készült interjút, amelyből az derült ki, hogy a millenniumi kormánybiztos irodája mind­össze egy leválasztott folyosó­rész. Változott a helyzet? Mek­kora apparátussal dolgozik? — Az említett helyzeten ke­mény akarattal már túljutottam. Az apparátus — a pénzügyi szakembereket is beleértve — 20-25 fő, s köztük két zalai kötő­désű is akad Kováts Flórián és Horváth Lajos személyében. —A millenniumi ünnepségek megszervezése csak az ön által vezetett kormánybiztosi hivatal feladata? — Valamennyi tárcának van ebben a témakörben feladata, s ehhez tartozik egy bizonyos összeg is. Legutóbb például a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) na­gyon szép, tartalmas millenniu­mi munkatervét hozták nyilvá­nosságra. — Önök mennyi pénzzel gaz­dálkodhatnak, s ez mire elég? — A rendelkezésünkre álló pénz 1,7 milliárd forint, mely nem sok, de szerintem elég, de ígérték, jövőre is kapunk ugyan­ennyit. Filmstúdió-vezető ko­romban megtanultam, hogy egy filmet annyiból kell megcsinál­ni, amennyit adnak rá. Félretéve a tréfát: az NKÖM-re bízatott minden olyan nagy költségű millenniumi terv, amely építés­sel, restaurációval, épülethely­reállítással van összefüggésben. Ezt helyesnek is tartom, mert ott rendelkeznek az ilyen munkák elvégzéséhez értő szakembe­rekkel. Nekem az országos ün­neplés megszervezése a felada­tom, beleértve a képzőművésze­ti és irodalmi alkotásokat, szín­házi, opera és egyéb előadásokat, Budapesttől, a vá­rosokon át egészen a falvakig. Alapelvünk: minden település, amely szeretne millenniumi ün­nepséget tartani, maga mondja meg, melyik napon, mit szeret­ne, s mi támogatjuk. Abban is döntés van már, hogy vala­mennyi magyarországi telepü­lés kap egy zászlót az évforduló előtt tisztelegve. Nagykanizsán például—erről állapodtam meg Tüttő István polgármesterrel és Törőcsik Pál alpolgármesterrel — április 20-án, a város napján kerül sor az ünnepségre. — Sok rendezvényötlet érke­zett? — Erre én határozottan kér­tem az ország lakosságát, leve­let is írtam valamennyi telepü­lésre, s nagy örömömre 3500 ja­vaslat érkezett. Az előkészítés eddigi szaka­szában is na­gyon sokat ta­nultam, sok mindent láttam. Szerintem politikusok nem is­merik meg úgy az országot, mint én, mert „kénytelen” vagyok mindenhova elmenni. Biztos vagyok abban, hogy 2000-ben óriási kulturális felfutás lesz, hi­szen nagy a lelkesedés. —Mi alapján döntik el, hogy mit támogatnak, s mit nem? — Ezekről eseti bizottságok döntenek. Vizsgálják, hogy az ötlet megvalósításának van-e értelme, illetve arra is kitérnek, hogy az ehhez kért összeg ész­­szerű-e. Novemberben szeret­nénk kiadni a millenniumi ese­ménynaptárt, melyben napra pontosan feltüntetnénk, hol, mi­kor, milyen eseményre kerül sor. — Tudható-e már valami ar­ról, milyen zalai programokat, kezdeményezéseket támogat­nak? — Nem mondom meg. __??? — Mert óvatosságra kény­szerít sok minden. Zalaegerszeg is, Nagykanizsa is kért különbö­ző szobrokat, melyeket szívesen támogatunk. De! Kiderült, Zala­egerszegen egyelőre nem tud­nak megegyezni—pedig ez az ő dolguk! — arról, hogy egy Mindszenty-szobor hova kerül­jön. —A kanizsai kérés a Triano­ni emlékmű? — Igen, melyet szívesen tá­mogatnék. A kanizsai Identitás Szabadegyetem programjaként, a szobor helyén álló emlékosz­lop koszorúzásán azért nem vet­tem részt, mert nekem — bár­mennyire rokonszenves is az el­képzelés — nem szabad „lobbyznom”, s ha jelen lettem volna akár úgy is feltüntethet­nék, hogy ezt én már kiválasz­tottam a támogatandó célok kö­zé. —A millennium hozhat válto­zást a magyar nyelv használata terén? —Remélem, igen! Amíg egy nemzet önérzetesen él, minden újra „megszüli” a saját szavát. Azt figyeltem meg — és ez bor­zasztó dolog! —,hogy 1920-tól, amikor jól fejbe kólintottak ben­nünket, a nemzet feladta ezt a „tulajdonságát”. Ezt pedig nem lenne szabad... — nigy — Kevés ember lehet az országban, aki ne ismerné Nemeskü­rty István tanár urat. Jövőre, 2000-ben óriási kultu­rális felfutás várható, hiszen mindenütt nagy a lelkesedés A televízió képernyőjéről játszi könnyedséggel költözött a családok estéibe, s tartott élvezetes kultúrtörténeti előadásokat. Tavaly a tudós arra szegődött, hogy millenniumi kormánybiztosként az egész ország számára maradandóvá tegye a magyar államiság ezeréves évfordulóját. Rimpocse a könyvtárban Hatvanéves ember már ne so­kat ugráljon, tartja a közhie­delem. Persze állapot válogat­ja, hogy ez a megcsontosodott vélekedés kire, mennyire ér­vényes. Például, az e hónap­ban hatvanéves Lőrincz Lász­lóra semmiképp. Egyrészt azért, mert ugrálnia nem kell, eddig is hat másik helyett élt, másrészt..., tudják... Ja, hogy olyasféle keresztkérdé­seket tegyenek fel neki, mint­hogy miért ábrázolja saját magát afféle varázslatos rejtelmek nyomába szegődő kutatók titok­zatos vezérének, miközben, mondjuk a budapesti tudomány­­egyetemen szerzett diplomájá­nak köszönhetően akár szürke, ámde rendkívül alapos tudós ké­pét is mutathatná felénk. Miért nem teszi? Mint itt Zalaegersze­gen elmesélte, azért, mert a tu­dománynak nem igazán ezen ré­sze érdekli, noha kipróbálta a tu­­dósság eme szegmensét is. Meg is küzdött a képesítésért, egye­düliként végezte el a mongol szakot annak idején az ELTE-n, épp akkor, amikor érdeklődés hiányában ezt meg akarták szüntetni. Rá is zárták rögtön a tanszéki ajtót, amidőn jelentke­zett, nehogy elszökjön... Jónak sikerült is. Némi vargabe­tűvel, mivelhogy nem jött össze az arab nyelv, így nem tudott az oly kedvelt Karl May-regények nyomán sivatagi banditákat le­győzni úton-útfélen, ráadásul az egyetemen arról kellett megbi­zonyosodnia, hogy a hőn szere­tett Germanus Gyula professzor csakis arabul tartja előadásait, gondolhatni, hogy milyen tanul­ságot volt kénytelen levonni eb­ből az arabul nyelvet nem bíró, ám a kalandok iránt oly' fogé­kony fiatalember, itt Budapes­ten. Az addig tisztelt, irigyelt arab nyelvről, s annak tudásáról csak azt tudta, közelebb viszi eredendő vágyához, az izgalmas ázsiai kalandok átéléséhez. Miután két hétig álldogált a fal mellett az előadót hallgatva, rá­jött, ha sivatagot, s benne bandi­tákat akar legyőzni, vagy leg­alábbis megismerni, másik tan­széken kell próbálkoznia. Így esett — Chrudinák Alajos évfo­lyamtársa javaslatára — a vá­lasztás a mongol nyelvre. Nem bánta meg: hamarosan Ulánbá­torba került, ahol egy szálloda szolgált a diplomáciai képvisele­tek tartózkodási helyéül. Ott egyik szobaszomszédja egy ku­bai parkett-táncos volt, a másik egy skót úriember—természete­sen mindketten saját országuk nagyköveteként funkcionáltak. Csoda-e, hogy a Leslie-vé avan­zsált magyar kelet-kutató regge­lente több deci skót wiskeyvel, majd kubai rummal kezdte a na­pot!? Mindezt pizsamában, ami­re, a „rendezvények” tiszteleté­re, azaz a hajnali prezentáció ál­tal érintett államfők előtti tisztel­gés után illett nyakkendőt kötni. Leslie L.-nek ilyenkor a bekö­­vetkezőhöz nem kellett fantázia.­­ Leslie L., ha élni akart a ma­ga választotta sajátosan ro­mantikus vidé­ken, igazodnia kellett az őt oly kedvesen fogadó őslakosok szo­kásaihoz. A regényeiben sze­replő expedíció-vezető, azaz rimpocse most, amikor például étkezési kalandjairól mesélt, nem tűnt túlságosan újhullá­mosnak, sőt, ami a párolt kecs­keszem elfogyasztását illeti, a pillanat mintha nagyon is kon­zervatív, azaz idejétmúlt euró­pai szokások rabjává tette volna. Mint meséli, csak az mentette meg a katasztrófától, hogy át­verte vendéglátóit, s azt állította, a magyarok vendégeiket nem kényszerítik oly étel elfogyasz­tására, amitől undorodnak. És bejött. Ez persze csak lagymatag tö­redék arról az emberről, aki biz­tos nem a sikeres kalandregé­nyek szerzésével látja betelje­sülni önmagát. Hogy mi lesz még? Olvassuk őt, s remény­kedjünk.... Arany Horváth Zsuzsa H Ja, hogy ki­csoda ez a Lő­rincz nevezetű somogyi szüle­tésű ember? Nem más, mint Leslie Lawren­ce, a kalandregényolvasás iránt elkötelezettek bálványa — bár nem tudom, ez az invenciózusan ánglius név nem zavar-e össze néhány hazai rajongót a tekin­tetben, hogy ki is lett légyen ő, valami halk­vúdi forgatókönyv­író, aki a fantasztikus történetek­kel keresett dollárezreket vasvá­­lával hányja be a gardróbba, avagy egy közülünk való rendes ember, aki annyival több nálunk, hogy kellően — s persze a mi gyönyörűségünkre is — megsza­ladt a fantáziája. Mői fantázia­ügyben amúgy sem vagyunk túl sokan, így igazán érdemes fi­gyelmünkre az az úr, aki az ünne­pi és magyar könyvhét alkalmá­ból a zalaegerszgei Deák Ferenc Megyei Könyvtárban teremtett lehetőséget zalai olvasói száma­ Igen, valójá­ban már az egyetemi szak megszerzése is egy kész ka­landregény. A fiatalember a felsőoktatástól valójában nem akart semmi mást, minthogy ki­tanulva a nyelvet, sivatagok kardos-turbános útonállóival hadakozhasson, s természetesen általa győzhessen az igazság. Minden túlfűtött érzelmű ka­masz erről álmodozik, a különb­ség csak az, hogy Lőrincz Lász­­ l

Next