Zalai Hírlap, 1999. július (55. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-03 / 153. szám
183MiHE3M3| Kántor Péter: Amiről nem volt szó Erről nem volt szó, vagy csak viccesen, hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen, de hogy aztán, hogy tovább mi legyen azzal, aki még marad idefenn? Hogy én maradok még, még maradok elvanni a vanon, a nincseken, s magamat mint a csörgőt csörgetem — rabok legyünk? vagy legyünk szabadok? Erről nem volt szó, hogy majd a napon fel és alá, lóbálni akarom, bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom, akarva-nem akarva, szabadon?! Szálinger Balázs: Félbeszakadt vers a szép Judithoz Adva volt az út s az új menetrend adva pályaudvar és a nyár tíz kilónyi szennyes elcipelnem közte lényem öt kilónyi bár. És adván a nő ki csöndre jó csak nő kivel vitát ma nem nyitok (nézd jelenbe rángatott a tollad írd meg újra hátha menni fog.) Volt tehát a nő ki kussza tellett s nem véletlen én akartam így ön poromból gyúrva melleit meg ki mégis öntejével andalít. Ribanc volt mert én alkottam s remény nem volt megváltoztatni már. A lom szükségképpen megválik a háztól — hát ottmaradt a pályaudvaron. (Ha már jambusra váltottál csináld végig s ügyeld a szótagszámaid legyen Judit a célszemélyed és ne válogass vonat tucatnyi itt.) S mi lenne ha helyet találhatnék és mellettem puhán megülne Jud' (hülye poén) mi lennénk egy sínpár , amely viszont a jobb pitvarba fut. 6 ZALAI HÍRLAP Szekeres Kovács Béla: Valami szépet akartam írni valami szépet akartam írni s nem jön ki semmi a tollam alól mert néma a szem s béna a száj valami szépet akartam írni s nem jön ki semmi álmaim terén mert átok a minden és semmi a magány valamit akartam írni s minden tűnt és igazságtalan valamit akartam írni s nem jön szó a tollam alól valami szépet akartam írni s tintámban felbukkan a halál Gyurik Irén: A temetőbe menj... A temetőbe menj, hol aléltan fekszenek örökkön a fények s nevető arcok derengenek, mint esküvői emlékek. Roskadj a harmat ölébe, mely oly parány, mint a Názáreti kisded. A vízcseppet nem fogja szeg. S ha egybe ér a hajnal az éjjel, maradj kint a temetőben; boldog lehetsz fúriák nélkül, nem vagy már az időben... HÉTVÉGE 1999. július 3., SZOMBAT A kormánybiztos nem lobbyzik —Mi volt az oka, hogy vállalta a kormánybiztosi felkérést? — Megmondom, de nem valószínű, hogy rajtam kívül bárki elhiszi. Én úgy nevelkedtem, s abban a szellemben nőttem fel, ha a haza szólít — és a feladatra alkalmasnak tartom magamat, valamint a felkérő is annak talál — akkor az el kell vállalnom, mert az kötelesség. A honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplése olyan rosszul sikerült, hogy elhatároztam: ha már rám esett a választás, akkor a millenniumi ünnepségeket meg kell kísérelnem jobban csinálni. Ma már tudom, nem egy habostorta elfogyasztása a feladat, hanem ez nagyon nehéz munka. Most már a 75. évemet taposom, s már nem is illenék ilyen dolgokkal foglalkoznom, hanem nagypapaként kellene üldögélnem egy karosszékben...—mosolyodon el Nemeskürty István. —Nemrégiben olvastam egy önnel készült interjút, amelyből az derült ki, hogy a millenniumi kormánybiztos irodája mindössze egy leválasztott folyosórész. Változott a helyzet? Mekkora apparátussal dolgozik? — Az említett helyzeten kemény akarattal már túljutottam. Az apparátus — a pénzügyi szakembereket is beleértve — 20-25 fő, s köztük két zalai kötődésű is akad Kováts Flórián és Horváth Lajos személyében. —A millenniumi ünnepségek megszervezése csak az ön által vezetett kormánybiztosi hivatal feladata? — Valamennyi tárcának van ebben a témakörben feladata, s ehhez tartozik egy bizonyos összeg is. Legutóbb például a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) nagyon szép, tartalmas millenniumi munkatervét hozták nyilvánosságra. — Önök mennyi pénzzel gazdálkodhatnak, s ez mire elég? — A rendelkezésünkre álló pénz 1,7 milliárd forint, mely nem sok, de szerintem elég, de ígérték, jövőre is kapunk ugyanennyit. Filmstúdió-vezető koromban megtanultam, hogy egy filmet annyiból kell megcsinálni, amennyit adnak rá. Félretéve a tréfát: az NKÖM-re bízatott minden olyan nagy költségű millenniumi terv, amely építéssel, restaurációval, épülethelyreállítással van összefüggésben. Ezt helyesnek is tartom, mert ott rendelkeznek az ilyen munkák elvégzéséhez értő szakemberekkel. Nekem az országos ünneplés megszervezése a feladatom, beleértve a képzőművészeti és irodalmi alkotásokat, színházi, opera és egyéb előadásokat, Budapesttől, a városokon át egészen a falvakig. Alapelvünk: minden település, amely szeretne millenniumi ünnepséget tartani, maga mondja meg, melyik napon, mit szeretne, s mi támogatjuk. Abban is döntés van már, hogy valamennyi magyarországi település kap egy zászlót az évforduló előtt tisztelegve. Nagykanizsán például—erről állapodtam meg Tüttő István polgármesterrel és Törőcsik Pál alpolgármesterrel — április 20-án, a város napján kerül sor az ünnepségre. — Sok rendezvényötlet érkezett? — Erre én határozottan kértem az ország lakosságát, levelet is írtam valamennyi településre, s nagy örömömre 3500 javaslat érkezett. Az előkészítés eddigi szakaszában is nagyon sokat tanultam, sok mindent láttam. Szerintem politikusok nem ismerik meg úgy az országot, mint én, mert „kénytelen” vagyok mindenhova elmenni. Biztos vagyok abban, hogy 2000-ben óriási kulturális felfutás lesz, hiszen nagy a lelkesedés. —Mi alapján döntik el, hogy mit támogatnak, s mit nem? — Ezekről eseti bizottságok döntenek. Vizsgálják, hogy az ötlet megvalósításának van-e értelme, illetve arra is kitérnek, hogy az ehhez kért összeg észszerű-e. Novemberben szeretnénk kiadni a millenniumi eseménynaptárt, melyben napra pontosan feltüntetnénk, hol, mikor, milyen eseményre kerül sor. — Tudható-e már valami arról, milyen zalai programokat, kezdeményezéseket támogatnak? — Nem mondom meg. __??? — Mert óvatosságra kényszerít sok minden. Zalaegerszeg is, Nagykanizsa is kért különböző szobrokat, melyeket szívesen támogatunk. De! Kiderült, Zalaegerszegen egyelőre nem tudnak megegyezni—pedig ez az ő dolguk! — arról, hogy egy Mindszenty-szobor hova kerüljön. —A kanizsai kérés a Trianoni emlékmű? — Igen, melyet szívesen támogatnék. A kanizsai Identitás Szabadegyetem programjaként, a szobor helyén álló emlékoszlop koszorúzásán azért nem vettem részt, mert nekem — bármennyire rokonszenves is az elképzelés — nem szabad „lobbyznom”, s ha jelen lettem volna akár úgy is feltüntethetnék, hogy ezt én már kiválasztottam a támogatandó célok közé. —A millennium hozhat változást a magyar nyelv használata terén? —Remélem, igen! Amíg egy nemzet önérzetesen él, minden újra „megszüli” a saját szavát. Azt figyeltem meg — és ez borzasztó dolog! —,hogy 1920-tól, amikor jól fejbe kólintottak bennünket, a nemzet feladta ezt a „tulajdonságát”. Ezt pedig nem lenne szabad... — nigy — Kevés ember lehet az országban, aki ne ismerné Nemeskürty István tanár urat. Jövőre, 2000-ben óriási kulturális felfutás várható, hiszen mindenütt nagy a lelkesedés A televízió képernyőjéről játszi könnyedséggel költözött a családok estéibe, s tartott élvezetes kultúrtörténeti előadásokat. Tavaly a tudós arra szegődött, hogy millenniumi kormánybiztosként az egész ország számára maradandóvá tegye a magyar államiság ezeréves évfordulóját. Rimpocse a könyvtárban Hatvanéves ember már ne sokat ugráljon, tartja a közhiedelem. Persze állapot válogatja, hogy ez a megcsontosodott vélekedés kire, mennyire érvényes. Például, az e hónapban hatvanéves Lőrincz Lászlóra semmiképp. Egyrészt azért, mert ugrálnia nem kell, eddig is hat másik helyett élt, másrészt..., tudják... Ja, hogy olyasféle keresztkérdéseket tegyenek fel neki, minthogy miért ábrázolja saját magát afféle varázslatos rejtelmek nyomába szegődő kutatók titokzatos vezérének, miközben, mondjuk a budapesti tudományegyetemen szerzett diplomájának köszönhetően akár szürke, ámde rendkívül alapos tudós képét is mutathatná felénk. Miért nem teszi? Mint itt Zalaegerszegen elmesélte, azért, mert a tudománynak nem igazán ezen része érdekli, noha kipróbálta a tudósság eme szegmensét is. Meg is küzdött a képesítésért, egyedüliként végezte el a mongol szakot annak idején az ELTE-n, épp akkor, amikor érdeklődés hiányában ezt meg akarták szüntetni. Rá is zárták rögtön a tanszéki ajtót, amidőn jelentkezett, nehogy elszökjön... Jónak sikerült is. Némi vargabetűvel, mivelhogy nem jött össze az arab nyelv, így nem tudott az oly kedvelt Karl May-regények nyomán sivatagi banditákat legyőzni úton-útfélen, ráadásul az egyetemen arról kellett megbizonyosodnia, hogy a hőn szeretett Germanus Gyula professzor csakis arabul tartja előadásait, gondolhatni, hogy milyen tanulságot volt kénytelen levonni ebből az arabul nyelvet nem bíró, ám a kalandok iránt oly' fogékony fiatalember, itt Budapesten. Az addig tisztelt, irigyelt arab nyelvről, s annak tudásáról csak azt tudta, közelebb viszi eredendő vágyához, az izgalmas ázsiai kalandok átéléséhez. Miután két hétig álldogált a fal mellett az előadót hallgatva, rájött, ha sivatagot, s benne banditákat akar legyőzni, vagy legalábbis megismerni, másik tanszéken kell próbálkoznia. Így esett — Chrudinák Alajos évfolyamtársa javaslatára — a választás a mongol nyelvre. Nem bánta meg: hamarosan Ulánbátorba került, ahol egy szálloda szolgált a diplomáciai képviseletek tartózkodási helyéül. Ott egyik szobaszomszédja egy kubai parkett-táncos volt, a másik egy skót úriember—természetesen mindketten saját országuk nagyköveteként funkcionáltak. Csoda-e, hogy a Leslie-vé avanzsált magyar kelet-kutató reggelente több deci skót wiskeyvel, majd kubai rummal kezdte a napot!? Mindezt pizsamában, amire, a „rendezvények” tiszteletére, azaz a hajnali prezentáció által érintett államfők előtti tisztelgés után illett nyakkendőt kötni. Leslie L.-nek ilyenkor a bekövetkezőhöz nem kellett fantázia. Leslie L., ha élni akart a maga választotta sajátosan romantikus vidéken, igazodnia kellett az őt oly kedvesen fogadó őslakosok szokásaihoz. A regényeiben szereplő expedíció-vezető, azaz rimpocse most, amikor például étkezési kalandjairól mesélt, nem tűnt túlságosan újhullámosnak, sőt, ami a párolt kecskeszem elfogyasztását illeti, a pillanat mintha nagyon is konzervatív, azaz idejétmúlt európai szokások rabjává tette volna. Mint meséli, csak az mentette meg a katasztrófától, hogy átverte vendéglátóit, s azt állította, a magyarok vendégeiket nem kényszerítik oly étel elfogyasztására, amitől undorodnak. És bejött. Ez persze csak lagymatag töredék arról az emberről, aki biztos nem a sikeres kalandregények szerzésével látja beteljesülni önmagát. Hogy mi lesz még? Olvassuk őt, s reménykedjünk.... Arany Horváth Zsuzsa H Ja, hogy kicsoda ez a Lőrincz nevezetű somogyi születésű ember? Nem más, mint Leslie Lawrence, a kalandregényolvasás iránt elkötelezettek bálványa — bár nem tudom, ez az invenciózusan ánglius név nem zavar-e össze néhány hazai rajongót a tekintetben, hogy ki is lett légyen ő, valami halkvúdi forgatókönyvíró, aki a fantasztikus történetekkel keresett dollárezreket vasválával hányja be a gardróbba, avagy egy közülünk való rendes ember, aki annyival több nálunk, hogy kellően — s persze a mi gyönyörűségünkre is — megszaladt a fantáziája. Mői fantáziaügyben amúgy sem vagyunk túl sokan, így igazán érdemes figyelmünkre az az úr, aki az ünnepi és magyar könyvhét alkalmából a zalaegerszgei Deák Ferenc Megyei Könyvtárban teremtett lehetőséget zalai olvasói száma Igen, valójában már az egyetemi szak megszerzése is egy kész kalandregény. A fiatalember a felsőoktatástól valójában nem akart semmi mást, minthogy kitanulva a nyelvet, sivatagok kardos-turbános útonállóival hadakozhasson, s természetesen általa győzhessen az igazság. Minden túlfűtött érzelmű kamasz erről álmodozik, a különbség csak az, hogy Lőrincz Lász l