Zalamegye, 1888. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1888-06-03 / 23. szám
VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. június 3. társadalmi, kmUn és priü bula. 4 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem ktthliink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. 1., 23. szám. Öngyilkosságok. Majd mindennap előfordul ; a napilapok rendes rovatot vezetnek erről, s az olvasó közönség szinte már megszokta az efféle híreket. Szomorú valóság! Hit és erkölcs dolgában annyira vagyunk, hogy a magasztos kötelékeket, mint holmi hitvány rongyokat tovadobják, megtagadják öntermészetüket, s szabadulnak az élettől. Az életerős férfikor épp úgy, mint a fiatalság hőstettnek tekinti, ha egy jól talált lövéssel életét onthatja. Az állat ösztönszerűleg irtózik mindattól, ami vesztét okozhatná, óvatosan kikerül minden veszélyes helyet, s a józan ésszel felruházott ember eme túl becses adománnyal visszaélve, az isteni gondviselés által kiszabott idetutat igyekszik megrövidíteni saját életének kioltása által. Drágalátos erkölcsök! Az apa, ha saját pazar életmódja nem képes a szükséges existenciát előteremteni; ha nem képes önhibája folytán bekövetkezett csapás után családját föntartani, gyilkos golyóval szakadni meg az élettől. És ekkor azt hiszik, segitve van a bajon. A csalódott sziv, mivel fensőbb magasztos eszméket nem keres, s igy folyton a világiasság tömkelegében botorkál, rohamos léptekkel siet a tátongó örvény felé s életét fosztja meg. De minek sorolnók föl az amúgy is mindennap előforduló eseteket! A demoralizáció teljes e tekintetben, s a mindinkább ismétlődő jelenetek fényes bizonyságai a mai korrupciónak. Fordítsuk figyelmünket másfelé, nézzük az érem túlfelét és kutassuk, mi az oka annak, hogy a demoralizáció eme réme már a tanuló ifjúság között is szedi áldozatait? Úgy hiszem, korrekt feleletet adunk, ha azt mondjuk, hogy az ifjúság szellemi mezeje meg van mételyezve; a hitetlenséggel túltömött tanrendszer, az erkölcs nélküli fegyelem itt a dühöngő rém, mely fékevesztetten rombol, s az obskurus nézetek rabjává nyűgözi mindazt, aki útjában áll. De hogy is ne? Hol a tanrendszer hibás beosztásának sajnos eredménye jut érvényre s az ifjúság az élet sivár egyhangúságának adatik át — lassankint előtérbe nyomulnak az amúgy is heves érzelmek, elhomályosul a hit, lazul az erkölcsi kötelék, s a tudományosan képzett, vallás-erkölcsileg kimerült szakember helyett hűtlen, tékozló egyéneket nyerünk, kiknek föllépésétől vajmi keveset várhatunk. Vallás, fegyelem, erkölcs . . . nagy manapság, melynek valódi értelmét megélnigk az illető körök nem akarják. A két utóbbi vaalahogy megjárná, csak a legelsőt lehetne karni . . . Pedig a szoros kötelék, mely kivaezek közt létezik, meg nem bontható. Ezt jól tudják és azért legtanácsosabbnak nagyon tartják összesen mellőzni. Fájdalom! eléggé igazolja azt ama körülmény, midőn a tapasztalatlan ifju kin a vallás, fegyelem és erkölcs nélküli systema káros hatása kézzel foghatólag nyilvánul — oly tettre határozza el magát, mely korát tekintve, borzalmat gerjeszt. Hol itt a hiba? Az a 13 éves gyermek, ki az élettapasztalatok — úgyszólván — küszöbét sem lépte át, gyilkos fegyvert vesz kezébe, mert „életét megunta"; vajjon honnét merítette e tudományt? Bármint leplezzük a dolgot, az eredmény mindig egy és ugyanazon végcélra vezethető vissza, melynél megállapodva, sajnosan tapasztalhatjuk a korrupció grasszáló tanait. — Hát aztán csoda-e, ha az ily légkörben oktatott gyermek hallva előadója vallástalant, mnt, teljesen elromlik. A jobb érzésű ifjú megütközik neinte, de a vallás és fegyelem hiányozván, csakhamar hozzá törődik, s mire szabad szárnyra kel, már ő is jót nevet, ha vallás, vagy erkölcsről van a szó. Az a tanuló, ki úgyszólván azt sem tudja, mi az élet, tanulmányait be sem fejezte, máris oly utakon jár-kel, melyre elődeink olyan korban nem is gondoltak! A magasabb szellemi törekvés, tudományszomj — elavult portékák, de a virágos szavakkal teli szerelmes levelek expediálását már régen űzi; s aztán ha „reményében csalatkozik" nincs más hátra, mint szabadulni az élettől. Ha vallás erkölcsileg nevelve és fegyelmezve volna, tenné-e ezt? Aligha. De még mily részvétteljesen emlékeznek meg a lapok, melyek szintén táperejét képezik a föl-föllobbanó heves érzelmeknek. Legyen öngyilkos egyik vagy másik ifjú, azonnal megkezdődnek a hosszú magasztalások, melyek dicsérőleg emlékeznek meg a „reményteljes" öngyilkos urakról. Azt hiszem, nagyon jó volna ezzel alább hagyni. Node térjünk vissza a dologra. Nagyon különös! Épp a tudomány csarnokában, ott hol a sziv és elme kiművelésének hü welye, hova őszinte, igaz meggyőződéssel ^1+fTl a szülő gyermekét — elromlik s legtöbbnyire mint vallásától megfosztott boldogtalan •/ ~ O ember lép az élet szinpadára — és még ezer szerencse, ha reá léphet s kikerülhette a gyilkoló golyót. A szülő bizalommal küldi legdrágább kincsét és helyezi az illető nevelő oltalma alá ; a vezetők erkölcsi oktatásáról remékli talán egyetlen gyermeke kiképeztetését, s mennyire csalódik, midőn az óhajtott célt megsemmisitve látja, hivő helyett hitetlent talál. Méltán tör ki ilyenkor a legszentebb érzelem azok ellen, kik a szülő bizalmával oly rútul visszaéltek. Szomorú tapasztalás bizony ez, melyet, a mindennap előforduló esetek mindinkább bizonyítanak. Ne akarjon a hitetlen fölfuvalkodott elme egy új „tanrendszert" teremteni, vagy ha még ő kületi, ne vonja körébe a tapasztalatlan ifjút, a szülők egyetlen reményét és támaszát. A mindennapi öngyilkosságok hatalmas szózata mellett, mire képes az emberi ész, ha a vallás és erkölcs korlátain magát túlhelyezve, saját önkényének hódol. Lépjen életbe a szigorú fegyelem, párosulva vallás- és erkölcscsel és akkor természetszerűleg maradnak el az öngyilkosságok is. Mig ez irányelvül kitüzetni nem fog, a megdöbbentő esetek hosszú láncolatát fogjuk megélni. Az erkölcsöknek kell átalakulniok és akkor jobb nemzedéket várhat a 11 k. *) Fülöpp Albert. *) Osztozunk cikkíró úr nézetével, midőn hangsúlyozza a vallás erkölcsös nevelés fontosságát és szükségét. Az emberiség történelmében nem eszy lapra találunk, mely eiésísué igazolja, nire képi s a teremtés remeke, az ember, ha kihalt kebléből a vallás és erkölcs érzete. De nem írhatjuk alá amaz állítását, mellyel az életben felmerül ; szomoril tünetekért az iskolát teszi felelőssé. Nézetünk szerint mindezen bajoknak igazi oka magában a társadalomban keresendő és ott is van, amiről cikkíró úr is könnyen szemétes tapasztalat útján meggyőződhetik, ha meghallgatja a még iskolába nem járó gyermekek beszédét, figyelemmel kíséri azok cselekedeteit, akik tehát nem az iskola, hanem a társadalom jevcltjei A társadalom légkörébe ugyanis a gyermek legtöbb vkre olyat lát és hall, ami később az iskola vallás- és erkölcsnemiesitő hatását nemcsak hogy ellensúlyozza, hanem sok esetben le is rontja. Szerk. „Zalamegye" tárcája. Az élő halottak. Rajz a művészéletből Irta : Horváth Gyula. Éjbe hulltak ők, a multak ragyogó üstökösei, szétpattanva ezer és ezer darabra, hogy dicsőségük az óriási világ legkisebb zugába is fénysugárt hintsen. Eltemették őket a sír örök étetébe, de ím csodálat! a kereszt tövéből fényszalag húzódik a messze jövőbe, hirdetve, hogy a halott él, hogy dicső tetteinek fénysugara áttör minden időn és enyészeten. A fényszalag irányt jelöl az ifjabb nemzedéknek, hogy buzduljon, lelkesüljön, okuljon. Ott vannak a drága koszorúk, a fényes emlékkövek, melyekkel dúsan fizet a fukar világ a halál után; gyönyörű legendák szállnak bolygótűzként az alvók sírjai fölött, elregélve sokszor, számtalanszor a porladt sziv boldogságát... Igen! hisz egy művésznek, kit bámul a világ, lehetetlen boldognak nem lenni. Mikor mennydörgő tapssal, tündöklő virágesővel igazán fogadjátok, ugye azt hiszitek, hogy a művész boldog . . . Könnyű ezt hinni, mert ki tanuja az álmatlan éjszakákon patakzó könnyeknek ? Ki tudja, vájjon nem-e akkor tépi legjobban a szívet a fájdalom, mikor az ajkon a legédesebb mosoly játszik . . ? Nem egyszer történik meg, mikor koszorúkkal halmozzátok el a művészt, ez azt szeretné, „ha a mosolygó virágtüzér halotti koszorúvá, ha a tetszészaj szomorú halotti énekké változnék." De a sors nagyon kiszámított adagokban fizet, s azoknak, akik annyira szeretnének menekülni az élet terhétől, nem adja kegyből a halált, csak büntetésből. Meggyújtom az alvók sírja fölött emlékezetem világát, s hallgassuk, amit a zokogó tündér beszél. I. Gracia Felicitás Mária. 1808-ban Párisban egy spanyol művész lakában látott napvilágot. Apja Grácia Manó a császári színháznak első tenor-énekese volt, aki kitartó türelemmel fogott leánya kiképezéséhez. Mária hangja még hosszabb gyakorlat után is fátyolozott vala, de apja nem esett kétségbe. ,Leánykám hangja nyers gyémánt — mondá — melyet csak köszörülni kell." A türelem végre Európát megigéző rózsát termett. Nyolc éves korában egész az elragadtatásig játszotta a gyermekszerepeket; nemsokára ezután a londoni színházban ünnepli legelső diadalát, mely után egyik dicsőség a másikat érte. Apjának egyszerre különös fogalmai támadtak a színházról, miért is leányát onnan elvéve, egy koros kereskedő, Malibránhoz adá nőül. E házasság azonban szerencsétlen volt, mert Malibrán tönkre jutott, de nem lett szerencsétlen Mária, ki férjétől elvállva, örökké virágzó boldogságot talált a színpadon. royale „1828. január 12-én Gracia Malibran az Akadémia nagytermében az olasz énekesek által Galli javára rendezett jótékony előadáson lépett fel. „Seraiamit", „Romeo és Júlia" és a „Sevillai borbély" néhány jelenete képezte az előadás tárgyait. Ugyanezen esten Smithson és Sonntag is énekeltek, tehát egy égen három nap tündökölt. S mind e három nap barátságosan megfért egymás mellett, az egyik fényesebb, a másik forróbb, a harmadik kedvesebb volt, mindegyik bírt valami tulajdonnal, mi által kitűnt és vonzott." E föllépte után az olasz színházhoz szerződött, s itt lett a világ első lyrikai színházának primadonnája. Ezzel a művész hírneve örökre meg volt alapítva. A színigazgatók boldogok voltak, ha mesés pénzen megfizethették Mária felléptét. Így Triesztben egyszeri felléptét 4000 (négyezer) frankkal jutalmazták, de ezen előadásból oly nagy volt az igazgató haszna, hogy előadás után gyémánt ékserekkel lepte meg őt, „r,ert — úgymond — kötelességének tartja, hogy a roppant nyereségben osztozzanak." Utóbb Párisban, Brüsselben és Londonban lépett fel. Ez utolsó helyen igen zajos életet élt. A magányt kerülte, s örökösen a zajos körük látogatója volt, s rendkívüli kedveltségénél fogva nagyon szerették. Az öreg Lafayette sokszor mondá tréfásan Máriának: „Mária vous serez certainement ma derniere passión !" (Mária! ön leend bizonyosan utolsó szenvedélyei!") Ki ne hitte volna őt boldognak . . ? Ki sejtette volna, hogy a mosoly alakán épen olyan, mint a tűzhányó kráterében felfeslett virág..? Senki sem tudta, de sokan gyanították, hogy a szerelem fájdalmai kínozzák lelkét. Ő, kinek nyomdokain a dicsőség babérja kelt, kit egy világ ringatott kebelén, kinek nevét áhítattal emlegették — boldogtalan volt. Életének tragikus részét a következő fejezet tünteti fel: Jelen számunkhoz 'A iv mellé élet van csatolva.