Zalamegye, 1892. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1892-11-20 / 47. szám
XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. november 20. 7. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az emésztő tíz. A társadalom hatalmas épületét talán sohasem nyaldosta oly erősen az emésztő tíz, mint napjainkban. Azok a jó lelkek, kik a társadalom nagy épületének megszilárdítása érdekében annyit fáradoztak , kik ez épület alapköveihez, falazatához összegyűjtötték mindazt az erőt, mit az emberiség erkölcsi világában erre alkalmasnak találtak s lehetőleg eltávolítani igyekeztek mindent, mik az összetartásra hivatott erőtényezőket meglazítással fenyegették : az emésztőtűz ellen biztosíthatták legkevésbbé. A társadalom épületét pusztító tüz-elem : a gyűlölet. Hiába jönnek munkás kezükkel, az emberiség jövő boldogságáért dobogó, lelkesedő szívvel az emberszeretet szelid apostolai, hogy mindennap egy-egy kővel erősítsék, hogy szakadatlanul biztosabb jövőre alkossák meg a nagy idők munkájának eme viharvert és még tenger sík viharnak kitett alkotását: a veszéllyel fenyegető tűz folytonosan ott lappang rejtett ü»zkeivel az épület belsejében, várva a szelet, nagy vihart, mely fölszítsa, hogy emésztő lángjaival elpusztítsa, tönkre tegye hosszú évek lassú, csendes, zajtalan, de csüggedést nem ismerő munkájának eredményét. A gyűlölet itt fészkel szakadatlanul a mi társadalmunkban s néha egy-egy fölcsapó lángja elég arra, hogy meglazítsa, erővesztetté tegye, szétzüllessze ama szép, ama nemes erkölcsi kötelékeket, mik az emberiségnek magasabb, kiválóbb rendeltetésre hivatott erőit a közös emberi célokkal szemben tömörülten tartják. A harag oly emberi szemünkben rejlik , de mint indulat, mely terméminden indulaton, minden érzelmen, ezen is uralkodhatunk, uralkodhatik mindenki az ő műveltségi foka szerint. Kisebb, nagyobb mértékben azonban bizonyos körülmények között a legműveltebb emberből is kitör az indulat, felülkerekedik s erőt vesz a higgadt, fontoló észen. Ez emberi dolog. Ettől úgy szólván senki sem lehet ment, aki emberileg van megalkotva. De mikor a harag hatalmába keríti egész lényünket, minden gondolatunkat s akaratunk fölött legyőzhetetlen úrrá lesz állandóan, anélkül, hogy idő és változó körülmények, viszonyok elsimíthatnák : ez márveszedelmes, emberietlen állapot ; ez már a kiengesztelődést nem is kereső, nem is ismerő harag: a gyűlölet. A gyűlölet a harag folytán támadt érzelmek fentartója, szítója , hatalombiztosítója lényünk fölött annak a lelkiállapotnak, melyben rendesen fonákul gondolkozunk, elfogultan ítélünk, mely megzavarja lényünk erkölcsi egyensúlyát. Ez már emésztő tűz. A társadalmi életnek sokszor elementáris erejű küzdelmei természetesen gyakran óriási hullámokat vernek. A különböző érdekekért harcoló elemek között az érintkezés nem történhetik mindig egyforma simasággal. Az emberi természetben, a világ erkölcsi rendjében gyökerezik, hogy minden téren, minden dologgal szemben egy irányt nem követhetünk. Az emberi agy nem egyformán van megalkotva mindenkinél s a különböző agyrendszer különböző fogalmakat, különböző gondolatokat, ítéleteket, következtetéseket teremt, hoz létre egy ugyanazon dolgokkal szemben is. Ez hozza létre a különböző irányú törekvéseket, melyek azután rendesen kisebb nagyobb méretű küzdelmek előmozdítói. E küzdelmek közepette sokszor kitör, felülkerekedik higgadtságunkon a harag. Ez természetes dolog. De ez az indulat a küzdelmek sorsának eldőlésével elsimul , elsimítja szelíd kezével a kiengesztelődés. És bekövetkezik utána minden küzdelem koronája : a béke. Az a baj azonban, hogy a manapság a különféle érdekküzdelmekkel járó indulat nemcsak a megszokott és megengedhető korlátokon csap túl, hanem teljesen fékvesztette embereket; feldúlja teljesen a társadalmi teszt az érintkezésben megkívánt szívnyugalmat ; valóságos emésztő tűzzé lesz, mely rombol az elmékben, rombol a szívekben , rombol a családokban, rombol a társadalomban, rombol a nemzetek és az emberiség egyetemében egyaránt. Ez már a gyűlölet tüze, mely beláthatatlan nagy hátrányára van azoknak a nemes céloknak, miket az emberiség jobbjai éppen a kölcsönös boldogítás magasztos elve alapján akarnak elérni. Nem hiába emelték a psychológusok a megbocsátást, a kiengesztelődést a legnagyobb erények sorába, de valóban az. A rajtunk elkövetett sérelmek lehetnek kisebb, nagyobb mértékűek a mi sajátos felfogásunk szerint ; az érdek összeütközések a körülmények szerint okozhatnak egyik vagy másik félnek kisebb, nagyobb mértékben erkölcsi és anyagi károkat; ennélfogva méltán szíthatják föl haragunkat az első benyomások hatása alatt; de arra, hogy engesztelhetlen haraggal, egymás vesztére törő gyűlölettel teljünk el s a kiengesztelődésnek eshetőségeit nemcsak nem keresve, de határozottan el is kerülve, el is utasítva, ökölbe szorított kezekkel lessük a megtorlás pillanatát, igazán emberiesen gondolkozva, erre nekünk jogot semmiféle érdekösszeütközés sem ad. Mivel azonban a napjainkban erősen fölénk kerekedő gyarlóságnál lógva legtöbb esetben igen könnyen meglazulnak, sőt el is szakadnak a helyes gondolkodás és itélkedés szálai, — igen sokan esnek a gyűlölet karjaiba, mely mindig zártan van áldozatai számára. Ámde azok, kik a társadalmi élet forrongásából, zűrzavarából tisztán látják és fölismerik az emberiség valódi célját és rendeltetését, azok bizonyára résen lesznek mindenkor a gyűlölet tüzének veszélyes munkájával szemben s elkövetnek mindent, hogy mnentől kevesebb legyen az áldozatok, a veszélyes áramlatba sodortak száma. Ez szükséges is, mert végtelen elszomorító és elcsüggesztő dolog volna, ha a társadalom épületét emésztő, nyaldozó tűz, a gyűlölet, mind jobban elütné az emberiséget magasztos céljától : a testvéries egyesüléstől. A „Zalamegye" tárcája. ALMANACH* Az Egyetemes Regénytár jól ismert Almanachja az év forgásának pontosságával jelent meg ismét a maga csinos, kedveltető külsejével és sokat ígérő tartalmával, s Oly megszokott jelensége már ez az Almanach az irodalmi piacnak, hogy megjelenése semmi különös feltűnést sem kelt — és ez a legnagyobb bók, amit reá mondani lehet. Nem feltűnést keltő szokatlan, vagy ritka vendég, hanem szívesen látott és várt kedves ismerős köszönt be vele a házba, aki tovább fűzi a kellemes társalgást ott, ahol a legutóbbi alkalommal elhagyta s ujabb élvezetes órákat ígér és szerez azoknak, akik vele érintkeznek. Az idei Almanach szintén Mikszáth Kálmán szerkesztésében és elmésségtől duzzadó előszavával jelent meg. Nem kevesebb, mint — a szerkesztőn kivül — tizenöt magyar író elbeszélése van benne, megannyi eredeti, üde, tis termése az idei munkásságnak. Mint a korábbi években, ezúttal is régi és új nevek együttesen lépnek itt az olvasóközönség elé. Jókai Mór, Beniczkyné Bajza Lenke, Tóth Béla, Vadnay Károly, sorakoznak egymás után, majd Szalóczy Bertalan, Lipcsey Ádám, Kozma Andor mutatják be magukat az Almanach közönségének, a vidám Rákosi Viktor mellett a mély elméjű, merengő Justh Zsigmond, a sokat és méltán dicsért Herczeg Ferenc mellett a szerény, de magvas tehetségű Sebők Zsigmond kerül sorra, köztük a finom tollú Gyarmathy Zsigánéval, s végül Mikszáth Kálmán és Bródi Sándor — oly díszes sorozata az Íróknak és oly magas színvonala az alkotásoknak, a minőt csakis az Almanach kötetei mutatnak fel széles ez országban. A változatosság a tárgyakban, a különféleség a stílusokban oly sajátságos és vonzó karaktert ad e kötetnek, amilyennel alig dicsekedhetik a könyvpiacnak bármely másik jelensége. Az egyes elbeszélések tartalmát vázolni annyi lenne, mint elvenni az Almanach kiváló érdekességének egy részét — dicsérni pedig ezt a nagy sorszót így együttesen teljesen fölösleges volna. Megfelelnek ők magukért, pótolják, kiegészítik egymást, s az, amit együtt nyújtanak, a legszebb, legtökéletesebb ajándék az olvasó közönségnek, mely eddigelé is hálás elismeréssel fogadta szellemek nyilvánulásait. Az 1893-ik évi Almanach ép oly diadalmasan fogja megjárni évi pályafutását, mint előzői, és ezint oly maradandó becsű darabja lesz a családi könyvtáraknak, mint amazok. Az Almanachot megnyitó naptári részhez ezúttal rövid és velős ismertetése is csatlakozik az új pénznek, mely a jövő évben már forgalomba jő. A diszes kötet ára 1 írt. Mikszáth előszója. A hatodik és hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem, szürkében járok most. A jobblelkű írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindig egy vízen csónakázik: — Szegény ember,— mondják, — ugyan unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek: — Képzelem milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba? No hát épen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sarkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte — úgy tesz velem a kis papírterület is (a két-három első oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bírverejét. Hiszen az „Ezer egy éjbe" való ez, —szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis ugy van. Visszatért a „terülj asztalkám" regéje. Bizony nem képzeltem, mikor az előszó írást elvállaltam, hogy milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én a hivatalról! Hiszen ez a valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ' A mit itt kotyogni fognak, az mind ilyenformán szólt: beteljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az „Almanachot" hatezer példányban. A könyvkiadó rám jört veszekedni: —Hogy lehet kérem a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más tlémát! Fogtam magam a következő évben és az írókat és szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta i száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná a vendégei előtt az ételeit és borát. Mintha azt mondaná: „Iilyen hitvány csiger ez!" S a csiger fölséges szegzárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondoltam angol ésszel, hogy a novellák jók és ujak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Hossza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken uj elbeszélő talentumok márnem növekednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt? Ézen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Almanachban a Herczeg Ferenc és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termésarany hasad ki a szürkés falazatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindig az ellenkezőjét írja annak, ami történik. — Ne higgje, kedves barátom, —feleltem. Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindig annak az ellenkezője bánt, amit óhajtok, s minthogy mindig arról írok, ami bánt, következéskép mindig az történik, amit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az IS fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — Szép, szép, de csak keressen jövőre más thémát! Keressek? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres, írók, termékeik, közönségük már mind meg volt itt beszélve. Uram én teremtőm ugyan mihez nyúljak ? * Almanach az ixí 3 évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár VIII. évfolyam III. és IV. kötete. SINtíR és WOLFNER kiadása. Ára diszkütésben 1 forint.