Zalamegye, 1892. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1892-11-20 / 47. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. november 20. 7. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasár­nap. Az emésztő tí­z. A társadalom hatalmas épületét talán soha­sem nyaldosta oly erősen az emésztő tí­z, mint napjainkban. Azok a jó lelkek, kik a társadalom nagy épületének megszilárdítása érdekében annyit fá­radoztak , kik ez épület alapköveihez, falazatá­hoz összegyűjtötték mindazt az erőt, mit az emberiség erkölcsi világában erre alkalmasnak találtak s lehetőleg eltávolítani igyekeztek min­dent, mik az összetartásra hivatott erő­tényező­ket meglazítással fenyegették : az emésztő­tűz ellen biztosíthatták legkevésbbé. A társadalom épületét pusztító tüz-elem : a gyűlölet. Hiába jönnek munkás kezükkel, az emberiség jövő boldogságáért dobogó, lelkesedő szívvel az emberszeretet szelid apostolai, hogy mindennap egy-egy kővel erősítsék, hogy sza­kadatlanul biztosabb jövőre alkossák meg a nagy idők munkájának eme viharvert és még tenger sík viharnak kitett alkotását: a veszél­­lyel fenyegető tűz folytonosan ott lappang rej­tett ü»zkeivel az épület belsejében, várva a sze­let, nagy vihart, mely fölszítsa, hogy emésztő lángjaival elpusztítsa, tönkre tegye hosszú évek lassú, csendes, zajtalan, de csüggedést nem is­merő munkájának eredményét. A gyűlölet itt fészkel szakadatlanul a mi társadalmunkban s néha egy-egy fölcsapó lángja elég arra, hogy meglazítsa, erővesztetté tegye, szétzüllessze ama szép, ama nemes erkölcsi köte­lékeket, mik az emberiségnek magasabb, kivá­lóbb rendeltetésre hivatott erőit a közös emberi célokkal szemben tömörülten tartják. A harag oly emberi szemünkben rejlik , de mint indulat, mely termé­minden indulaton, minden érzelmen, ezen is uralkodhatunk, ural­kodhatik mindenki az ő műveltségi foka szerint. Kisebb, nagyobb mértékben azonban bizonyos körülmények között a legműveltebb emberből is kitör az indulat, felülkerekedik s erőt vesz a higgadt, fontoló észen. Ez emberi dolog. Ettől úgy szólván senki sem lehet ment, aki emberi­­­­leg van megalkotva. De mikor a harag hatal­mába keríti egész lényünket, minden gondola­tunkat s akaratunk fölött legyőzhetetlen úrrá lesz állandóan, a­nélkül, hogy idő és változó körülmények, viszonyok elsimíthatnák : ez már­veszedelmes, emberietlen állapot ; ez már a ki­engesztelődést nem is kereső, nem is ismerő harag: a gyűlölet. A gyűlölet a harag folytán támadt érzel­mek fentartója, szítója , hatalombiztosítója lé­nyünk fölött annak a lelkiállapotnak, melyben rendesen fonákul gondolkozunk, elfogultan íté­lünk, mely megzavarja lényünk erkölcsi egyen­súlyát. Ez már emésztő tűz. A társadalmi életnek sokszor elementáris erejű küzdelmei természetesen gyakran óriási hullámokat vernek. A különböző érdekekért har­coló elemek között az érintkezés nem történhe­tik mindig egyforma simasággal. Az emberi ter­mészetben, a világ erkölcsi rendjében gyökere­zik, hogy minden téren, minden dologgal szemben egy irányt nem követhetünk. Az emberi agy nem egyformán van megalkotva mindenkinél s a különböző agyrendszer különböző fogalmakat, különböző gondolatokat, ítéleteket, következte­téseket teremt, hoz létre egy ugyanazon dol­gokkal szemben is. Ez hozza létre a különböző irányú törekvéseket, melyek azután rendesen kisebb nagy­obb méretű küzdelmek előmozdítói. E küzdelmek közepette sokszor kitör, felülkere­kedik higgadtságunkon a harag. Ez természetes dolog. De ez az indulat a küzdelmek sorsának eldőlésével elsimul , elsimítja szelíd kezével a kiengesztelődés. És bekövetkezik utána minden küzdelem koronája : a béke. Az a baj azonban, hogy a manapság a különféle érdekküzdelmekkel járó indulat nem­csak a megszokott és megengedhető korlátokon csap túl, hanem teljesen fékvesztette embereket; feldúlja teljesen a társadalmi teszt az érint­kezésben megkívánt szívnyugalmat ; valóságos emésztő tűzzé lesz, mely rombol az elmékben, rombol a szívekben , rombol a családokban, rombol a társadalomban, rombol a nemzetek és az emberiség egyetemében egyaránt. Ez már a gyűlölet tüze, mely beláthatatlan nagy hátrá­nyára van azoknak a nemes céloknak, miket az emberiség jobbjai éppen a kölcsönös boldo­gítás magasztos elve alapján akarnak elérni. Nem hiába emelték a psychológusok a megbocsátást, a kiengesztelődést a legnagyobb erények sorába, de valóban az. A rajtunk elkö­vetett sérelmek lehetnek kisebb, nagyobb mérté­kűek a mi sajátos felfogásunk szerint ; az érdek összeütközések a körülmények szerint okozhatnak egyik vagy másik félnek kisebb, nagyobb mér­tékben erkölcsi és anyagi károkat; ennélfogva méltán szíthatják föl haragunkat az első benyo­mások hatása alatt; de arra, hogy engesztelhet­len haraggal, egymás vesztére törő gyűlölettel teljünk el s a kiengesztelődésnek eshetőségeit nemcsak nem keresve, de határozottan el is kerülve, el is utasítva, ökölbe szorított kezekkel lessük a megtorlás pillanatát, igazán emberiesen gondolkozva, erre nekünk jogot semmiféle érdek­összeütközés sem ad. Mivel azonban a napjainkban erősen fölénk kerekedő gyarlóságnál lógva legtöbb esetben igen könnyen meglazulnak, sőt el is szakadnak a helyes gondolkodás és itélkedés szálai, — igen sokan esnek a gyűlölet karjaiba, mely mindig zártan van áldozatai számára. Ám­de azok, kik a társadalmi élet forrongá­sából, zűrzavarából tisztán látják és fölismerik az emberiség valódi célját és rendeltetését, azok bizonyára résen lesznek mindenkor a gyűlölet tüzének veszélyes munkájával szemben s elkövet­nek mindent, hogy mnentől kevesebb legyen az áldozatok, a veszélyes áramlatba sodortak száma. Ez szükséges is, mert végtelen elszomorító és elcsüggesztő dolog volna, ha a társadalom épületét emésztő, nyaldozó tűz, a gyűlölet, mind jobban elütné az emberiséget magasztos céljától : a testvéries egyesüléstől. A „Zalamegye" tárcája. ALMANACH* Az Egyetemes Regény­tár jól ismert Almanach­ja az év forgásának pontosságával jelent meg ismét a maga csinos, kedveltető külsejével és sokat ígérő tartalmával, s Oly megszokott jelensége már ez az Almanach az iro­dalmi piacnak, hogy megjelenése semmi különös feltűnést sem kelt — és ez a legnagyobb bók, amit reá mon­dani lehet. Nem feltűnést keltő szokatlan, vagy ritka vendég, hanem szívesen látott és várt kedves ismerős köszönt be vele a házba, aki tovább fűzi a kellemes társalgást ott, ahol a legutóbbi alkalommal elhagyta s ujabb élvezetes órákat ígér és szerez azoknak, a­kik vele érintkeznek. Az idei Almanach szintén Mikszáth Kálmán szerkesztésében és elmésségtől duzzadó előszavá­val jelent meg. Nem kevesebb, mint — a szerkesztőn kivül — tizenöt magyar író elbeszélése van benne, megannyi eredeti, üde, t­is termése az idei munkásság­nak. Mint a korábbi években, ezúttal is régi és új nevek együttesen lépnek itt az olvasó­közönség elé. Jókai Mór, Beniczkyné Bajza Lenke, Tóth Béla, Vadnay Károly, sorakoznak egymás után, majd Szalóczy Bertalan, Lip­csey Ádám, Kozma Andor mutatják be magukat az Almanach közönségének, a vidám Rákosi Viktor mellett a mély elméjű, merengő Justh Zsigmond, a sokat és méltán dicsért Herczeg Ferenc mellett a szerény, de magvas tehetségű Sebők Zsigmond kerül sorra, köztük a finom tollú G­yarmathy Zsigánéval, s végül Mikszáth Kálmán és Bródi Sándor — oly díszes sorozata az Írók­nak és oly magas színvonala az alkotásoknak, a minőt csakis az Almanach kötetei mutatnak fel széles ez országban. A változatosság a tárgyakban, a különféle­ség a stílusokban oly sajátságos és vonzó karaktert ad e kötetnek, a­milyennel alig dicsekedhetik a könyvpiac­nak bármely másik jelensége. Az egyes elbeszélések tartalmát vázolni annyi lenne, mint elvenni az Almanach kiváló érdekességének egy részét — dicsérni pedig ezt a nagy sor­szót így együttesen teljesen fölösleges volna. Megfelelnek ők magukért, pótolják, kiegészítik egymást, s az, a­mit együtt nyújtanak, a legszebb, legtökéletesebb ajándék az olvasó közönségnek, mely eddigelé is hálás elismerés­sel fogadta szellem­ek nyilvánulásait. Az 1893-ik évi Almanach ép oly diadalmasan fogja megjárni évi pálya­futását, mint előzői, és ezint oly maradandó becsű darabja lesz a családi könyvtáraknak, mint amazok. Az Alma­nachot megnyitó naptári részhez ezúttal rövid és velős ismertetése is csatlakozik az új pénznek, mely a jövő évben már forgalomba jő. A diszes kötet ára 1 írt. Mikszáth előszója. A hatodik és hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem­, szürkében járok most. A jobblelkű írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki min­dig egy vízen csónakázik: —­ Szegény ember,— mond­ják, — ugyan unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek: — Képze­lem milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba? No hát épen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vál­lalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sarkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, a­mit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte — úgy tesz velem a kis papírterü­let is (a két-három első oldal az Almanachban), a­mit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bírv­erejét. Hiszen az „Ezer egy éjbe" való ez, —­­szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis ugy van. Visszatért a „terülj asztalkám" regéje. Bizony­­ nem képzeltem, mikor az előszó írást elvállaltam, hogy­­ milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én a hivatalról! Hiszen ez a valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ' A mit itt kotyogni fognak, az m­ind ilyenformán szólt: beteljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közön­ség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az „Almanachot" hatezer példányban. A könyvkiadó rám jört veszekedni: —Hogy lehet kérem a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más tl­émát! Fogtam magam a következő évben és az írókat é­s szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta­­ i száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná a vendégei előtt az ételeit és borát. Mintha azt mondaná: „I­ilyen hitvány csiger ez!" S a csiger fölséges szegzárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondol­tam angol és­szel, hogy a novellák jók és ujak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Hossza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken uj elbeszélő talentumok már­nem növekednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt? Ézen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Almanach­ban a Herczeg Ferenc és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termés­arany hasad ki a szürkés falazatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindig az ellenkezőjét írja annak, ami történik. — Ne higgje, kedves barátom, —feleltem. Megfor­dítva áll a dolog. Minthogy mindig annak az ellenkezője bánt, a­mit óhajtok, s minthogy mindig arról írok, a­mi bánt, következéskép mindig az történik, amit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az IS fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — Sz­ép, szép, de csak keressen jövőre más th­émát! Keressek? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres, írók, termékeik, közönsé­gük már mind meg volt itt beszélve. Uram én teremtőm ugyan mihez nyúljak ? * Almanach az ixí­ 3 évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regényt­ár VIII. évfolyam III. és IV. kötete. SIN­tíR és WOLFNER kiadása. Ára diszkütésben 1 forint.

Next