Zalamegye, 1904. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-31 / 5. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. január 31. J 1 Előfizetési dij : Feész évre Fél évre . . . 10 K — f. a­k­­­f. Negyed évre. 2 l­­50 f. F­gyes szám­ára 20 fillér Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirde­tésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közle­mények a szerkesztőséghez (Wiassieg­ utca 25. sz.), az anyagi részét illető közle­mények pedig a kiadóhiva­talhoz (Újváros­ utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVÁRM­­EGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. 5. szám. Főispáni beiktatás. Zalavármegye törvényhatósági bizottsága e hó 28-án iktatta be Hertelendy Ferencet a főispáni székbe. A beiktatási ünnepély méltóságteljesen zajlott le. A fogadtatás s az ünnepségek pompája méltó volt ehez a nagy várme­gyéhez, amely joggal és büszkén hivatko­zik nagy múltjára, történelmi hagyomá­nyaira. De ebben az ünnepélyben nem az üres pompa volt az, ami az embereket meg­hatotta s a tömegeket elragadta, hanem az üdvözlés, a köszönet, a szeretet és lel­kesedés melegsége és közvetlen megnyilat­kozása. Az üdvözlő beszédek nem voltak frázi­soktól hemzsegő dicsénekek, a válaszokból nem hangzott felénk a szónoki sablonok szóáradata, hanem a tiszteletnek őszinte hangjai, a magyarosan egyszerű Isten ho­zott, a férfiasan nyújtott baráti kéz meleg szorítása, a munkára hívó szó férfias ereje, amelyek a szokásos, konvenciókból álló ünnepségek fölé emelték az installációt. Nem idegenek találkozása, nem a fényes vendéglátás ősi erényeinek gyakorlása volt az ünnepély, hanem egy régi jó emberünk­nek, Zala vármegye egy jó fiának, a közélet teréin régen ismert alakjának mag­as ki­tüntetése felett érzett örömének adott ki­fejezést a vármegye közönsége. Nem idegenek közé jött Hertelendy Ferenc. Most jött igazán haza. Nem csak szokásos szerencse-kivánatokat kapott, ha­nem azok üdvözölték, akiket ifjúságától, gyermekkorától ismer, akikkel együtt dol­gozott. Nem csak hivatalával járó teendői­nek lelkiismeretes teljesítéséről, hanem szülővármegyéjének önzetlen szolgálatáról emlékezhetett s ahoz a felemelő érzéshez, amely a szülőföld népének vezetőjévé ki­jelölt férfiú lelkét eltölti, még az a büszke öntudat és kegyeletes emlékezés is járult, hogy atyjának helyére, magas polcára emelte őt a gondviselés. Ezekből az érzésekből fakadt az a jóleső melegség, amely áthatotta az egész ünne­pélyt. Hertelendy Ferenc beszéde, amelyet szülővármegyéjének közönségéhez, a jól ismert székház falai között intézett, vala­mint azok a szavak, amelyekkel a tisztelgő küldöttségek üdvözlését megköszönte, a vármegye, annak hagyományai, népe és intézményei iránt táplált szeretetről tanús­kodnak. Hertelendy Ferenc minden mondata keresetlen és mégis mesteri. Beszéde köz­vetlenül hat, modora lekötelez, beszédeiben megnyilatkozó széles látköre, a haladás, a munkásság iránti lelkesedése bizalomra gerjeszt. Ez a bizalom, elismerés és tisztelet impozánsan nyilvánult meg az ünnepély minden mozzanatában. 2.Az egyik kezemben az igazság mérle­gével, a másik kezemben a törvények könyvével jövök; ezzel akarom vármegyém kormányzatát átvenni és vezetni.« Így szólt a vármegye közönségéhez Hertelendy Fe­renc. Ezekkel az elvekkel foglalta el, szülő­vármegyéjének lelkesedése mellett, Zala­vármegye főispáni székét. Adjon neki az Isten kitartást, erőt és bölcseséget, hogy szép Zala vármegyét ősi hagyományaiban, szabadságszeretetében, királyhoz, alkotmányhoz, törvényhez való ragaszkodásában megtartsa, gazdaságilag megerősítse, a nemzeti kultúra útjain tovább vezesse. Adjon­ a magyarok Istene Zala vármegyé­nek békét, munkás kezeket, lelkes hazafia­kat, szebb időket. Hertelendy Ferenc főispán 27-én délelő Virius Vince bizottsági tag társaságában indult Le­sence-Tomajról Balaton-Edericsre, ahol a vidék­beli bizottsági tagok, Szentmiklóssy Gyula fő- TÁRCA. A jótékony ember. Lénárd Vince a könyvvezető barátai és ön­maga előtt is sokszor ismételte: — Sohasem házasodom meg. Nem lehet bízni az asszonyokban. Lénárdot a kollégái ezért a bogaráért mind­annyiszor kinevették. Az üzlet nagy irodájában, ahol Léná­rd nap­hosszat a rengeteg üzleti könyveket bujta, sok lány volt alkalmazva. A férfi alkalmazottak, ha csak szerét ejthették, megcsipkedték a lányok arcait, a fülükbe pajkos szavakat sugdoztak, a­miktől a lányok elpirultak és hangosan kacagtak. Lénárd Vincének e pajkosságok szinte fizikai fájdalmat okoztak. Bántotta a kollégáinak sza­bad viselkedése és még érzékenyebben sebezte meg a lelkét az, hogy a lányok nem utasították vissza e viselkedést. — Istenem — gondolta magában, — hát ezekből lesznek a szerető hitvesek, az élet­társak ? Mélységes gyűlölet támadt a szívében. Pedig alapjában élt-halt a nőkért. Az üzleti könyvek rengeteg számjai közül gyakran mosolygott felé egy-egy szép asszonyarc, telve titokzatos ígére­tekkel, rejtelmes és bűvös ígérettel. Beleszédült a feje. Oh, ha volna egy asszony, egy makulátlan, tiszta, nem földi asszony, aki egész lelkével, minden gondolatával az ölébe dobná magát egy vég nélküli, hosszú életre ! A terem sarkában kacagás hangzott fel, vala­melyik lány évődött az egyik gyakornokkal. Lénárd Vince lelkéből egyszerre kirebbent a szép álomkép. Ökölbe szorult a keze és dühö­sen csapott az előtte fekvő hatalmas könyvekre. Soha, soha nem házasodik meg ! Óh hisz az rettenetes volna. Örökké kínozná az a gondolat, hogy a feleségével is hasonlóképen bántak, mi­előtt ő ismerte volna. Talán akadt férfi, akinek keze érintette a derekát, aki forró szavaival, ha csak egy gondolatnyi időre is, foltot lehelt a lelkére. Megőrjítené ez az örökös kínzó gondolat. Hanem hiába minden. Lénárd Vince, aki egyszerre gyűlölte is, imádta is a nőket, meg­házasodott. Új lány került az üzlet levelezői osztályába s ez a lány, amikor az első napon valaki dévajkodva megszorította a karját, heves elutasító mozdulatot tett. Ez a mozdulat meg­fogta a Lénárd Vince szivét és félév múlva már feleségül is vette a lányt. II. Csinos, kövérkés, puha asszony lett Lénárd Vincénéből. A férje tejbe-vajba fürösztötte, fél­tékenyen őrizte, mint egy szép fényes tollú ma­darat. Az asszony élete különben is hasonlított a kalitkába zárt madáréhoz. De cifra volt a kalitka. Kényelem és puhaság vette körül a rab madarat s a rabtartó férj lelkét is odaadta volna, csakhogy biztosítsa magának az asszony örökkétartó vonzalmát. Természetesen Lénárd Vincéné már nem járt el többé a nagy irodába üzleti leveleket fogal­mazni. Otthon ült örökösen unatkozva és lus­tálkodva s ettől a semmittevéstől a fiatal asszony rohamosan elhízott. Álmos és fáradt teremtés lett belőle, akit kimerített a semmittevés és az unalom. Egyik napon a következő kijelentéssel fordult az urához : — Rosszul érzem magam. Valami ktk­át kellene használnom. Lénárd Vince ijedten kapta fel a fejét. — Az Istenért, mi a baj ! — Nem tudom. Talán orvost kellene hivatni. S az orvos jött. Megvizsgálta az asszonyt és kimondta a szentenciát: — Vérkeringési zavarok. Oka az elhízás. Sósfürdőket kell használni. Lénárd Vincének szörnyű fejtörést okozott ez az orvosi rendelés. Ezúttal hát az asszonynak rendszeresen el kell járnia a sósfürdőbe. Ez Mai számunk IO oldal.

Next