Zalamegye, 1905. július-december (24. évfolyam, 27-53. szám)

1905-07-02 / 27. szám

2 • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* A politikai helyzet hatása vármegyénkben. A A vármegyék egymásután megmozdulnak, hogy kifejezést adjanak a szigorú alkotmányossághoz való ragaszkodásuknak és az aggodalomnak, amely az imparlamentáris kormány kinevezéséhez fűződik. Zalavármegyében szintén megindult a mozgalom az ellenzék szervezése érdekében. A mozgalom vezetői törvényhatósági bizottság összes tagjaihoz felhívást intéztek s nyilatkozattételre kérték fel, hogy az egyesült ellenzékhez tartozik e? Julius 11 én d. e. 11 órára rendkívüli köz­gyűlés összehívását is kérték s azt indítványoz­zák, hogy a vármegye közgyűlése fejezze ki hazafias aggodalmát az imparlamentáris kormány kinevezése miatt; tiltsa el tisztviselőit attól, hogy a meg nem szavazott adók behajtása és újoncok kiállítása körül a kormánynak segéd­kezet nyújtsanak; bizottságot küldjön ki, amely a törvényhatósági bizottság rendeleteinek fogana­tosítását ellenőrizze; indítványozzák továbbá, hogy utasíttassák az alispán, miszerint ha a kormány hivatalba lépését bejelentené, a leira­tokat ne vigye a közgyűlés elé, hanem a törvény­hatósági bizottság határozatára való hivatkozás­sal küldje vissza. A vármegye hangulata az utolsó hetekben ellenzékibb, mint valaha volt. A 67-es hagyo­mányok régi, kipróbált hivei az ellenzékhez csat­lakoznak s belépnek a függetlenségi pártba. Egyetlen egy hang sem hallatszik, amely enge­dékenységet, önmegadást hangoztatna. Felbuzdult újra a magyar alkotmányos érzék, amely most már nem hajol meg az opportunitás elvei előtt. Az abszolutizmus réme kisért s ez a rém nem meghunyászkodást, hanem tömörülést, szervez­kedést, elszántságot szült. A pártkeretek bom­ladoznak, uj kapcsok keletkeznek s a politikai célok és eszmények evolúciója hetek alatt egész korszakot ugrott keresztül. Zala vármegye közhangulatát mindenki ismeri. A hazafias eszmék iránti lelkesedés buzgott békés időkben is; a nehéz idők veszedelmes kilátásai között tehát hatványozott mértékben mozdult meg a vármegye hagyományos szelleme. Az ellenzék szervezésére irányuló akció széles mederben folyik. Bosnyák Géza, a megyei fü­gget­ségi és 48-as párt elnöke erre vonatkozólag a következő levelet intézte a lapok szerkesztőihez : Tekintetes Szerkesztő Úr! Nehogy azon színben tűnjön fel vármegyénk, hogy a jelen nehéz politikai helyzetben az abso­lutizmus elleni harcban nem venné ki részét, így tudatom szerkesztő úrral, hogy megyénkben is megindítottuk a legmesszebbmenő akciót.­­ Ugyanis az összes törvényhatósági tagok, továbbá megyei tisztviselők fel lettek szólítva, hogy vajjon a szövetkezett ellenzékhez tartoznak e ? A­mint a válaszok beérkeznek, azonnal megtart­juk Egerszegen a szövetkezett ellezék alakuló értekezletét, a­melyen egyúttal meg fogjuk kérni a rendkívüli közgyűlés megtartását, s ugyanakkor a rendkívüli közgyűlésre beadandó indítványun­kat a Pest megyei indítvány értelmében megszö­vegezzük és beadjuk. Egyúttal pedig az értekezlet elé víve azon indítványomat, hogy a megye összes járásainak székhelyén lehető rövid idő alatt népgyűlések tartassanak, a­mely négy ülé­sekre szövetkezett ellenzék vezérlő bizottságától kérünk kiküldötteket s különösen a legkitettebb két helyre, Csáktornya és Letenyére, ha lehetséges lesz Kossuthot, Apponyit, szóval a vezérekből kérünk. Ezeket szükségesnek tartottam a tek. szerkesztő úrral tudatni, hogy a közönség tájékozva legyen a felől, hogy az abszolutizmus ellen megindítot­tuk a legmesszebb menő akciót. De hogy ezen a akciónk sikerüljön, e végből feltétlenül számítunk megyebeli hazafias sajtóra, hogy bennünk támogatni fog. Súlyos politikai helyzetben vagyunk, az abszo­lutizmus nyíltan fellépett és így kötelessége minden hazáját szerető polgárnak az alkotmány megmentésére mindent megtenni s visszaszerezni mindazt, a­mi a nemzetet Isten és világ tör­vényei szerint megillleti. 1905. június 25. Vizsgák után. — Egy apa pedagógiai elmélkedései. — A múltkor a középiskolai oktatással foglalkoz­tam. A magam laikus nézeteit mondtam el s egy pillanatig sem foglalkoztam azzal a merész gon­dolattal, hogy az én nézeteim alapján fogják megoldani a középiskolai reformot, il<p így nem értek az elemi iskolai oktatáshoz, valamint a felsőbb kiképzés metódusához sem s ha talán olyant­itok, ami ellenkezik a modern pedagógia törvényeivel és a m­ágis rendeletekkel, méltóztassék ismereteim fogyatékosságának be­tudni. A világ legnehezebb mestersége apró gyerme­keket belevezetni az ismeretek világába. Bizo­nyosan elemi iskolai tanító ajkairól röppent el az a két­ezer éves szálló­ige, hogy akit az iste­nek gyűlölnek, tanítóvá tesznek. A kis rekruták rendesen fegyelmezetlenek, gondolataikat nem tudják kormányozni és szer­vezetük sem bírja el a komoly munkát. Játszva kell velük bánni, hogy úgyszólván magától kére­tezzék be a tudás a kis buta koponyákba. Mennyi jóság és szeretet, türelem és önfegyelmezés kell annak a tanítónak, akit az Isten avval vert meg, hogy évről-évre egy csomó apró gyereket tanítson a betűvetés és számolás elemeire. Fel kell magát fegyvereznie a legszebb emberi erényekkel, hogy hivatását betölthesse. Csak a szívére kell hall­gatnia ; megviselt idegeit meg kell zaboláznia, mikor a gyermekek koponyáját puhítgatja, lelkét formálgatja. Nem tehetek róla, ha a nagy tudósok guny­kacaja lesz is a felelet, de kimondom, hogy a jó tanítót nagyobbnak tartom, mint az elvont eszmék ,ödön definitióiba burkolózó filozófust. Erős munka az, amit 7—800 forintokért egy tanítónak el kell látnia és ha azt el is látja. Legtöbbször a gyermekek egész jövője az első iskolai esztendőtől függ. szik A pedagógia haladása a legalsó iskolában lát­meg legjobban. Néhány évtizeddel ezelőtt még nem tanulta meg a gyermek a betűket olyan gyorsan, mint ma. A tanítónak rettenetes fárad­­ságába, a gyermekeknek sok pályába került, amíg 60 --70 kezdő végig gyötrődött az ábécén. Egy nagyobb falusi iskolában kezdtem a tudo­mányok ápolását. Felhajtottak bennünket a tanító úr elé, aki a tanteremben lakott is. A falak tele voltak aggatva táblákkal, amelyeken kis és nagy, írott és nyomtatott betűk sorakoztak egymás mellé. A tanító felpingált egy i betűt a táblára , nekünk az ujunkkal utánozni kellett a levegő­ben, miközben hangosan ordította az egész osz­tály :­t föl, le, föl­é elég. A tanítónak volt egy rettenetes hosszú nád­pálcája. Ráütött vele a fali táblára, amelyen meg­látszottak a mutogatás nyomai és mindennap végigkérdezte az egész ábécét: Mi ennek a betű­­n nek a neve ? Hetven gyerek harsogott rá , tűnnek betűnek a neve­i. Meg volt a válasznak a maga nótája, akár csak az egyszeregynek. Először azt a nótát kellett megtanulni, mert máskép iszonyatos disszonáns ordítás sült volna ki a feleletből. A tanító pedig inkvizitori szemekkel leste, kinek a szája mozog, mikor a betű nevére kerül a sor. Aki a kritikus pillanatban elhall­gatott, arra lesújtott a hosszú nádpálca és magá­nak kellett eldalolnia, mi is legyen annak a bizonyos betűnek a neve. Én még így tanultam. Ha jól tudom, ezt a pedagógiai módszert Jüteny rendszernek hívták. Talán azért, mert a nádpálcának nagy szerepe volt benne. is Matematikai igazságok után pedig addig nem érdeklődött a tanító, amíg az egyszeregyet ugy nem tudtuk, mint a miatyánkot. Az imád­ság után rögtön az egyszeregy következett. Az ámen után rákezdtük: egyszeregy az egy. És a tanító ur megint csak a szánkat figyelte. Később következett a számológép a piros és fehér go­lyókkal. János vitéz. Az 1809. év junius havában alig tíz főből álló huszár-előörs csapat vágtatott be Szombathely városába a régi Kámoni-utcán. (Új neve: Szili János-utca.) A kis csapat sietve tünt el azon a kis közön, mely az akkor még javában épülő székesegyház és a püspökvár között vezet. Mint a tűz­viharban terjedt el nyomukban a rémhír: jönnek a franciák ! Mindenki menekült haza, az utcákon néhány perc múlva egy lelket sem lehetett látni; a tem­plomépítő falusiak szétfutottak, csak pár pallér ődöngött a falakon, nagyobb lévén bennük a kíváncsiság, mint a félelem. A huszárok csakhamar felszedték összes zisz­tángjukat, összetrombitálták a városban szét­szórt társaikat s a mostani püspöksörházból az Uri­ utcán át Zanat felé elmenekültek. Még elég idején, mert a francia lovasság már befordult a kámoni utcába. Ekkor nagy ijedelmére azoknak, akik a püspök­vár, a szeminárium és a nagypréposti rezidencia ablakaiból nézték a történenidőket, egy meg­késett, fiatal huszár, a trombitás rúgtat elő nagy sebbel-lobbal a püspök-vendéglő felől. A franciák már nagyon közel voltak, annyira, hogy az elül lovaglók sortüze bizonyosan leterít­hette volna a megkésett ifjú vitézt, midőn olyan esemény játszódott le, melyet a szemlélők soha el nem feledhettek s amelynek emléke szájról­szifjra kelve maradt fenn mind e mai napig. A francia csapat vezére, hatalmas termetű vállrojtos tiszt — amint észrevette a vitézt, megállította lovasait s kihúzott menekülő kardját villogtatva egyedül rohant a huszár után. Ez észreveszi a kihívást, megáll, megfordítja lovát, kihúzza kardját, csapásra készen válla fölé emeli s paripája nyaka fölé hajolva várja a támadást. Mint szélvész, robban oda a francia s vág. A huszár se rest, hátra kapja magát nyergében s hatalmas oldalvágással kiüti ellene kezéből kardot. Újra felvillan a nehéz huszárszablya s a a nagytestű francia szinte kétfelé vágva omlik le lováról a püspökvár kapuja előtt. Az egész vitézi eset annyira pillanatnyi meglepő volt, hogy az ámuló franciák csak akkor­­ küldtek pár golyót a vakmerő huszár után, mikor ez, véres kardját fogai között tartva s a zsákmányolt lóval fokszáránál fogva az Uri­ utca sarkán befordult. Elég kár, de a golyók megtették hatásukat. A francia ló a Gyöngyös hidján felfordult. Alig egy hét múlva elvonultak a franciák. Nyomban visszakerültek a huszárok is, köztük Balog Jánossal, az ifjú vitézzel. Soha ily napjai nem voltak. Mindenki látni, ismerni akarta s elárasztották mindennel, ami csak kedves a szemnek, szájnak és a zsebnek. János vitéz azon ezredből való volt, melyet Eszterházy herceg fegyverzett föl. Később Simonyi óbester alatt harcolt Lipcsénél, látta Párist, majd mikor a szent szövetség békét adott Európának, visszavonult oda, ahonnét jött: a Hang ingoványai közé. A nagy ér melletti keréktavakban elhallgat a szárcsa sipogás, a vigyázó gém lomhán repülve hagyja oda leshelyét; ifjú rucák röppennek ki rejtekeikből a szokatlan zajra. Az agg vitézben felébredtek a régi napok; de mivel kortól aszott a hajdan izmos kar s immár gyengén szorít a marok, gyenge, öreg teste helyett a ravasz, furfangos ész eleveníti fel folytatja az ezerszer átálmodott s visszasóhajtott s vitézi tetteket. Tegnap ért véget a csornai csata. Egy svadron karassier vett szállást a faluban, hogy korán hajnalban átkelve a nagy éren, hadi hireket vigyen Bécs felé. Ármány virrasztott fölöttük. Balog, a vén hanybujó, ki az egész hadjárat alatt kitűnő kémnek bizonyult, már azon napon elkezdte aláfürészelni a nagy ér hídjának geren­dáit. Ahol a fürésszel nem bírt, vésővel, sze­kercével segített magán. Innen a zaj. Ezért hallgatott el a holdasfejü szárcsa s hagyta el rejtekét gém és ruca.

Next