Zászlónk, 1915. szeptember - 1916. június (14. évfolyam, 1-10. szám)
1916-03-15 / 7. szám
ZÁSZLÓNK 156 1916. március 15. hogy mennyi szem figyel minden mozdulatunkra és hozzátehetjük, mennyi ügyes, leleményes, de ellenséges szem. Nem lehet a férfias titoktartás eszközeit olyan tökéletesen kimeríteni, hogy az sok volna. Ezért a célok szolgálatában álló kiszemelt férfiakat, akik közé te is tartozol, valósággal lopva, leleményes fogásokkal kell odáig juttatnunk, hogy munkájukat megkezdjék. Tovább itt nem maradhatsz, mert a figyelmet magadra vonnád. Tehát el kell utaznod, hogy elkezd a munkát. Nem Danzigba megy, mert azt csak a nyilvánosság számára mondottuk. Az utad célja a fritjorshaveni arzenál. Ott már be vagy jelentve, menj és jelentkezzél... — A parancs szerint, kegyelmes uram! — Még valami fontos körülményről kell téged tájékoztatnom. A te helyzeted a hadseregben kivételes. A te szereped itt nem az, hogy katona légy, hanem, hogy a birodalmi haderő palástja alá húzódva mentve légy mindazoktól az akadályoktól, amik helyedben egy polgári egyént elkísérnének vagy gátolnának. Számodra minden rangkérdés csekély jelentőségű, ha nem egyenlő a semmivel. Magad fogod megszabni a rangodat azzal, hogy a birodalmat roppant jelentőségű munkád eredményével megajándékozod. Őfelsége a császár mégis a külsőségekre való tekintettel, — néked az arzenálban emberekkel érintkezned és velük együtt dolgoznod kell, — általam adatja át néked e nyílt parancsot. Ebben feljogosít téged, hogy vezérkari századosi egyenruhát viselj. Fogadd köszönettel a császári kegyet és okosan forogj a világban ! Szólt és kezet adott. Azután szivarra gyújtottunk és közben még egy kedves meglepetésben részesített. — Megakartalak előzni, — mondotta, — mindabban a gondokban, melyek a hirtelen átalakulás révén kisérnének s azért elkészíttettem a századosi egyenruhádat. Menj át a garderoboomba és ott meg fogod találni az egész felszerelésedet. Csak arra ügyelj, hogy a vasútig senkivel se találkozz a garnizonból, mert mondhatom, hogy nem kis feltűnést keltenél. Különben ennek a módjáról is gondoskodtam. Az idő közeledett az induláshoz. Visszavonultam tehát és átöltöztem a számomra rendelt egyenruhába. Azután mégegyszer röviden elbúcsúztam a hercegtől, aki eltávolítva a környékről minden szolgát, maga vezetett le a lépcsőházba. Itt várt már rám a herceg csukott autója. Hideg téli nap volt s a fülig felhajtott hosszú köpeny jótékonyan takarta el az egyenruhámat. Mégis hirtelen ugrottam be az autóba s a jármű elindult. Az utolsó pillanatban értem az állomásra. Ez is kedvemre volt. Elfoglaltam egy üres fülkét a vonatban s mikor már messze jártunk Sonnberg határától, végre levethettem a köpenyemet. Előre élveztem azt az arcot, amit Johann bácsi vágni fog, amikor Dessauban beszáll a kocsimba. Hát nem csalódtam. Amikor meglátott előbb elsárgult, majd elvörösödött, nézett és ... hallgatott ! De hogyan nézett és hogyan hallgatott.! Elő kellett vennem a császári nyílt parancsot és megmutatni nem. Johann bácsi a fejét hol csóválta, hol tapogatta. Még magához sem tért, máris közölnöm kellett vele, hogy nem Danzigba megyünk, hanem Fritjovshavenbe. Ettől aztán teljesen beadta a kulcsot. Szédüléses kimerültségről panaszkodott, úgy hogy le kellett fektetnem. Néhány perc alatt mély álomba merült, én pedig az étkezőkocsiba vonultam ebédelni. Estére megérkeztünk Fritjovshavenbe és másnap reggel jelentkeztem az arzenál-parancsnoknál.1906 február 15. Az arzenál-parancsnok, von Beneckendorf tábornok, régi módi katona. Kemény és fegyelmezett, nem nagyon barátkozó. Az egész ember hasonlít azokhoz a féltve őrzött, értékes és drága mozsarakhoz, amelyek ritkán szállnak, hanem akkor aztán nagyot. Bemutatkozásomkor rideg, egyszerű mondatokkal közölte rendeleteit. — Legelső gondja legyen százados úrnak a teljes és feltétlen titoktartás. Itt senkinek sincs joga tudni, hogy miért küldte ide őfelsége a császár. Még nekem sem. Ha a legtávolabbról is érdeklődik valaki az ön hivatása iránt, tegyen azonnal jelentést róla. Viszont önnek is kötelessége, hogy ne lásson és ne halljon semmit, mint csak a maga munkáját. — Parancsára kegyelmes úr! Ellenben, ha a munkám olyan természetű, hogy mások hozzájárulása is szükséges ... ? — Ami dolgában fontos és lényeges, végezze maga. Ha olyan helyzet adja elő magát, ami nem tartoznék az ön szakmájába, forduljon hozzám. Szintúgy, ha arzenál munkáról lenne szó. A többit majd meglátjuk a továbbiak folyamán. Ezután még kijelölte a lakásomat s egy őrséggel átkísértetett. És azóta boldog foglya vagyok ennek a hatalmas vasvárnak, melyen a birodalom legerősebb oszlopa épült. Megrendítő hatást gyakorolt rám, hogy itt mindenben mennyire szabad keze van az egyéni akaratnak. Ez a börtönszerű intézmény, minden ridegsége mellett is a legnagyobb szellemi szabadságot teszi lehetővé. Lám, tőlem se kérdezte senki, hogy mik a terveim, mik az eszközeim és ezekkel mennyire vagyok készen és senki sem igyekezett utasításokat adni, befolyásolni. Mindez belefért a nagy, általános kifejezésekbe, „munka, dolgozni...“ Soha nem sejtett korlátlan szabadságot, de egyúttal köteles felelősségérzést találtam itt. Most láttam csak igazolva előérzésemet, ami Sonnbergben a legerősebb munkára ösztönzött. Hiszen én voltaképen kész anyaggal érkeztem ide. Csak a kazettámat kellett kinyítani és elővenni belőle a műhelyrajzokat.