Zászlónk, 1919. szeptember - 1920. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1919-12-01 / 3-4. szám
62 1919. december 15. ZÁSZLÓNK hördült föl Szirbik még úr. — Hozzon föl egy kis ecetet... az olcsóbbikból persze, tegyen ide egy lavoár vizet, törülközőt s majd megleszek. A háziszolga végezze a dolgát s ne merjen ólálkodni az ajtóm előtt. Takarítónő sem kell. Hova gondol? Majd, ha fölkelek, utána pótolom a söprögetést. De azért déltájban mégis csak csengetett valaki az ajtón. Szirbikcég úr az ágya fejénél megnyomta a gombot, amely egy furfangos zárnyitó szerkezethez szolgált vezetékül s pár pillanat múlva egy hat-hétévesnek látszó fiúcska merészkedett a Szirbikcég betegágya elé. Dundi, szőke gyerek volt, aranyos, leomló fürtökkel, mint a milyen a mi Urunknak van a Munkácsy képén. Bátran nyújtotta kézfogásra apró kacsóját s így szólt: — Száraz Licika vagyok. Szirbikcég úrhoz van szerencsém? Egy kis virágot hoztam ki, a pusztán álló éjjeli szekrényére, meg egy kis »becsinált levest“. Anyám küldi, fogadja jó szívvel s fogyassza *1 egészséggel, Szirbik* cég úr. Szirbikcég úrnak a gyanú tőre mélyedt a szivébe erre a szóra : becsinált leves. A „becsinált levesben“ borjúhús van vagy csirke. Ds hát honnan telik az ő Száraz Istvánjának ilyesmire ? Mert ez a gyerek az övé, látszik az arcvonásáról. Biztosan az üzletből lopta a rávalót. De vigyázat, ravasz keresztkérdésekkel majd kitud ő mindent — Köszöm, gyermekem Áh, szép fiúcska... Olyan becsületes a kék szemed, úgy-e, te nem vagy hazudós ? Lacika önérzetesen feszítette ki a mellét. — Szirbikcég bácsi én igazán beszélek. — Uíg..? Hm ... No . .. Lám csak... És sokszor esztek ti ilyesmit? Becsinált csirkét? — Évente egyszer, karácsony szent ünnepén. Karácsony előtt két héttel a nagybácsim, aki vasúti őr, egy csirkét szokot küldeni évente hogy mi is ehessünk egyszr valami finomat az öröm napjaiban. — És az az a csirke? — sóhajtott megkönyebbülten Szirbik még úr. — Ez. — Nem sajnálod tőlem, hogy most eleztem előletek ? — Nem én — tiltakozott őszintén Száraz Laczi — hiszen adni, másokon segíteni olyan jó. Erre tanít engem folyton az én édes jó mamám. Egyszer is, nem is olyan régen, egy sánta kéregető ette meg a bablevesünket, még a kanalunkat se merítettük bele. Pedig finom volt, disznócsülök is főtt benne, azt az én papám nagyon szereti, de azt mondta ő is, csak adjuk oda mind, mert kifordulna a szájából, aztán az a szegény kéregető megette mind és a mama könnyezett, én tapsoltam és a papa azt mondta, hogy most két kilót hízott, pedig csak egy darabka kenyeret ettünk ebédre, mert nekünk már nem maradt egyéb. Szirbik még úr szótlanul meredt a gyermekre, csak kisvártatva nyitotta ki sápadt ajkait: — Azt mondta: két kilót hizott ? — Azt — bólintott a gyermek s egész bizalommal leült az ágy szélére. — Hát ti azért vagytok olyan.. .kövérek? — Lehet... Nem tudom ... — És a papád nem átkoz engem otthon? — Ő ? — csudálkozott a fiú — dehogy ! — A mamád nem szokott ócsárolni? — Nem, a mama sajnálni szokta Szirbikcég urat. Azt mondja, hogy Szirbikcég urat valami különös vaksággal verte meg az Isten. — Vaksággal ? Engem ? — hörkent fel iszonyodva Szirbikcég. — Igen. Azt mondja a mamám, hogy Szirbikcég úr nem látja az Istent, adig Istent még a vak is látja. Szirbik bég úr a mennyezetet nézte s rekedten, szinte öntudatlanul morogta: - Úgy? Hm ... No ... Lehet... De ... most menj, menj fiú. Tiszteltetem az édesanyád és mondd meg neki... Ne, ne mondj semmit neki. .. Add errébb azt a virágot, hadd szagolom csak meg... Gyöngy — Egy kis becsinált lavest hoztam.