Zászlónk, 1926. szeptember - 1927. június (25. évfolyam, 1-10. szám)
1927-01-15 / 5. szám
1927 január 15. 159 hetsz még a körte foglalatából csavaros érintkezőt is, ha a 4. ábrán láthatóan a rézfoglalatra egy papír (p) peremet teszel, a két pólushoz (a és b) pedig belül beforrasztod a zsinórt, az egészet gipszszel beöntöd. Ezzel bármely lámpafoglalatból levezetheted az áramot a készülékeidhez. Azonban mindent készakarva nem mondtam el, hogy gondolkozzál te is egy kicsit. Bizonyára még sok mindenre fogod felhasználni a kiégett körtét, ahelyett, hogy elpukkasztgatásával másnak kellemetlen perceket okoznál. Az öcsköst érdekelte a dolog, mert másnap már úgy féltette a kiégett villanykörtéit, mint más a jót. Zécsy István: AZ ÚJÉV HAJNALÁN. Most én beszélek, házról-házra járom Vajúdva égő telketek. Most én beszélek lanton és gitáron, Ó halljatok meg engemet! A telketekbe égő szót dobok, 7 és ívéreim ti dalnokok, Jöjjetek nagy szó-ölelkezésre, Dalunk a dalba most dobog Dobogva éljen itt az őserő, Pünkösdi lelkeink tüze Hűt legyen az elcsorbult remény is Lelkünknek dalvetésbe. Ének égjen szent fohászba, dalba Az ősi földnek szentelt végein, Egy legyünk ez új nagy virradatba ’ Diákpoéták, én testvéreim . . . Meskó Zoltán kegyesrendi ig. VIII. o. 1., Bpest. ZÁSZLÓNK ÉJI KÖNNYEK. Cseng a tó ezüsttükörje A Hold aranyzáporától Messze-messze a nádasban Százezer kis madár dalol. Cseng a jég nagy bronzkorongja A madárdal zengésétől. Beteg szívek visszhangzanak A part álmos rejtekéből Beteg szívből, beteg vágyak Vágyakoznak elrepülni, S e bús éji órák vágyát, Minden búját én sírom ki. Szomorondi Ernő ker. isk. IV. évf. Szolnok. A KÖLTŐ SORSA ÉS A KÖLTÉSZET. Csodálom a kalászba szökkenő búzaszemet S a magból fogant büszke tölgyet. Csodálom a mosolygó, tiszta, kék gyermekszemet S a sast, mely a magasba törtet. Csodálom a virágok színét s üde illatát, Az erdőt és a rengeteget. Csodálom a tenger apró, csodás szép világát, A kis őzt s a hófedte hegyet. Csodálom az Óceánok titokzatos mélyét S a néma hegyóriásokat, Csodálom a lemenő napnak pirosló fényét És a tündöklő csillagokat. De hisz’ költő vagyok, s mi más a költészet, mint a Csodálkozások tengerárja. Igen, csodálkozás a költészet, amelyben a költő magát is megcsodálja. S ha újat, nagyot alkot hős lelke erejéből, Mely tán koszorút fon homlokán, Mást gazdagít sugarával tulajdon lelkének Só él tovább árván, mostohán. S ez a költő sorsa: megcsodálni azt, amit más kiélvez és bűnhődni keményen, Venni vándorbotot s útrakelve kutató szemmel, Ringatózni örökös reményen ... Gáncson Károly III. évf. Ij. Mezőhegyes. Kiskunfélegyháza. Preisz Sándor, IV. éves tanítónövendék. TURULMADÁR. . . I. Itt hagyott a turulmadár, Nem is rakott fészket; Könnye hullott új hazánkra — Szíve fájt szegénynek ! Őshazából, amíg jöttünk, Elkísért az útra; Messze látó jóslatával — — Vissza! — mindig búgta. Dacos lelkünk, izzó vérünk Hej, dehogy értette! Hogy a harcra még ő bíztat, Mindenki azt hitte. Csábított a szép honi föld, Mint egy édes álom, Úgy vágtattunk, úgy rohantunk Heted-hét országon! II. ...Turulmadár lelke sír még, Mindig visszavár . . . Amikor mi visszatérünk, Sohse lesz : — madár! III. Turulmadár... turulmadár... Igazad volt, érzem; Földünk könnyes, vérrel ázott — Nem hagyjuk el mégsem !