Zászlónk, 1928. szeptember - 1929. június (27. évfolyam, 1-10. szám)
1929-03-15 / 7. szám
1929 március 15. ZÁSZLÓNK — Ohó! — kiáltott fel az igazgató úr és bal kezével galléron fogta Bélát is. — Ki vagy? — Én .. . én... Varga Béla vagyok! — szepegett a fiú, aki azt hitte, hogy kiabálása miatt került igazgatói karmok közé. — És te ki vagy? ... — Én Varga Jenő vagyok! — felelt a másik nyugodtan. Az igazgató úr vadul szikrázó szemei egyik fiúról a másikra cikáztak át. Hol az egyiket, hol a másikat nézte egyre nagyobb csodálattal. Zord tekintete lassanlassan barátságosra, majd jóságosan mosolygósra változott, végre kitört belőle a meglepetés érces baritonja: — Hát kik vagytok ti, tulajdonképen?! ... — Ikrek vagyunk, kérem, ikrek! — felelt a két fábaszorult féreg. — Ikrek? — szólt az igazgató úr megkönnyebbülten. — Most kezdem érteni a dolgot! .. . Ekkor már a tanteremben volt Révész tanár úr is, aki töviről-hegyire megmagyarázott az igazgató úrnak mindent. Még azt is elmondta, hogy ő engedte el a hat fiút játszani és így ennek csakugyan semmi következménye sem lett. De az igazgató úr csak a két fiút nézegette. Csodára nézegette! És mikor Révész tanár úr azt is elmondotta, hogy a Varga-fiúk az iskola legjelesebb tanulói, akkor az igazgató úr megölelte őket, egymásmellé állította őket és úgy csodálta a csodák csodáját. — Hát mi ez kérem?! — szólt végre. — Egy és ugyanazon fiú két példányban? ... Hát lehetséges ez? Hiszen némelyik fiúból egy példány is sok! Pláne, ha díszpéldány! ... — A Varga-fiúkból azonban kettő is kevés! — szólt a bölcs Révész tanár úr. — Ilyenekből egy egész lakás kellene! Az igazgató úr bentmaradt az órán. Kíváncsi volt a Varga-fiúk feleletére. Kihívta őket. A két Varga egymás mellett állt. — Hol a tartalom-füzet? — kérdezte a tanár úr Jenőtől. Béla elszólta magát: — Kérem szépen, ma én készültem ... — Ma te készültél? S egyszerre világos lett a tanár úr előtt a dolog. A keresztkérdések özönéből előbújt az igazság. Mindkét Varga megkapta a szekundát és a nyaklevest. Onnét kezdve mindig egyszerre feleltek a Vargafiúk, de nem is kaptak jeles bizonyítványt. Addig jár a korsó a kútra, míg be nem szekundázik. Puskapor. UPMAN SZIBÉRIÁBAN NYARAL. Upman megnézte a hőmérőjét és miközben lefagyott és ezért hiányzó feleit hegyezte valami távolról jövő zaj irányába, belsejében komoly cselekedetre határozta el magát. — Hm — elmélkedett magában Upman —, füleim már lefagytak a hidegtől s így elestem a nizzai szamárversenyen való részvételtől. Ez roppantul bánt, mert első dijat nyertem volna, de hogy a tudományom is befagyjon, azt már nem engedhetem! Hiába, nem bírom ki ezt a hideget, kénytelen leszek a Szaharába vagy a Nílus vidékére menni, hol tavaly oly melegem volt, mikor két oroszlán megtámadott. — Valóban, fázom! Rettenetesen fázom, fogaim összeverődnek és úgy vacognak, hogy a szomszédos lakó csendháborításért feljelentett a rendőrségen. Érzem, hogy ez a kegyetlen hideg csontig és vesevelőig hat s az agykérgem helyett már jégkéreg borítja gondolkodási szervemet; a csizmám kérgét is jégkéreg fedi. És a hó és a hűhó rettenetes arányokat ölt, én pedig kénytelen voltam két bundát ölteni. De mondom, már nem bírom tovább! El jobb hazába! Csak még híreket várok a nyamnyam négerek fővárosának meteorológiai intézetétől s akkor aztán hajrá! Mert míg füleim lefagytak, csizmámsarka is kezd elfogyni és elfagyni; a szén is befagyott üres pincémben, erszényem s a pengéim is elfagytak és elfogytak. Upman valóban érintkezésbe lépett a nyam-nyam négerek obszervatóriumával és azoktól a következő választ kapta: „Szahara befagyva. Oázis befagyva. Minden tudományunk befagyva. Mellékelünk egy megfagyott vízilovat és gémberedett nyakú zsiráfot.” — Hallatlan!— pattogott Upman, mikor meglátta a két nyomorult állatot. — Képzelem— folytatta gondolatait Upman —, hogyan dühösködik az oroszlán, mikor torkán akad a megfagyott ordítás és nem tudja sehogysem kiköpni. S a maradat is hogy marja a bú, hogy befagytak a tavak és nem tud halászni! Tehát nem megyek Afrikába! Más országban kell tudakozódnom az időjárás felől. Ha én idő volnék, bizony nem járnék annyit. Furcsa és szeszélyes az az idő. A fő baj abban van, hogy sokat jár és így elromlik a lába és így rossz lesz a járása, azaz az időjárás rosszra fordul. E pillanatban nyílik az ajtó, a postás lép be s Upmannak egy másik sürgönyt kézbesít: „S. O. S. Se, hó, se jég! A tönk és olvadó jégtábláink szélén állunk, fókáink a hőségtől lihegnek. Csináljon egy kis hűhót. Kiváló tisztelettel az eszkimók.” Upman elővett egy pörölyt s nagyot ütött a fejére, mitől agykérge kissé megrepedt. — Megvan! Most már tudom, hová menjek! Elmegyek az eszkimókhoz ebből a szörnyű hidegből. Upman rögtön felült repülőgépjére s egyenesen Grönland felé vette útját. Hogy Upman az Északi sarkon nyaralt a kemény tél folyamán 215