Zászlónk, 1932. szeptember - 1933. június (31. évfolyam, 1-10. szám)

1933-04-15 / 8. szám

1933 április 15. ZÁSZLÓNK — Pfú, de fájatos reumája van! — hörögte túlvilági kéjjel, mikor vigyori arcába lövöldözte az ambraillatú életelixirt. — Há-há-hápci! — tüsszentett három elegá­­nyosat. — Eszemadta, de jóbüdös a lelked! Ki is fogyott hama­rosan a csöppnyi tar­tály szagos bele. Kati néni ke­bele azonban nem fogyott ki a lele­ményességből, h­iszen jobban ismeri ő az ilyen sráfon járó sráz­­karikát, mint önmaga a rácfürdői tyúkszem­doktor! És egyszerre (lám’ ilyen az igazi varázs­szer!) a hiú szakácsné pántlikás agyabugyára is garabonciás gondo­latok suhantak: — Ahá!... Biztosan az igazgatónét akarja megpriccelni ez a kó­­válygó ifiút! — gon­dolta magában a bosz­­szúálló démon. — A naccságát! Aki még az elvarázsolt gombóco­kat is le akarja nyúzni a bőréből! Na, de nem is tétovázott tovább egy fikarcnyit sem, hanem ravasz fondorlattal újra megtöltötte a kiürült spriccelőt, csakhogy nem szagos rózsavízzel, de nem ám, hanem a keze ügyébe eső, szagtalan gubacstintá­val... — Sárgarépa, petrezselyem!­­— vijjogta félelmetes varázsigéit a vasorrú bába, jóelőre örülve boszorká­nyos cselekedete biztos sikerének, mikor eredeti he­lyére ■— ripsz-rapsz!­­— visszatette a feketelelkű ma­sinát. — így lesz jó, így lesz jó ennek a réparágó diáknak! Meg az igazgatóné naccságának! Prrrr! Srrrr! Azzal nagy­ihogva-vihogva seprünyélre kapott és­­— hop-hopp, gyí, fakó!­­— szélfüttyében elnyargalt. Csönd lett. Sötétség borult a nagyváros fölé. Pihe­­gett az éjjel. Fráter Pistinek azonban oly rövidnek tűnt a bűvös éjszaka, mint Ceglédtől Albertirsa, jóllehet alig aludt egy őrölt mákszemnyit az őrült izgalomtól. Már első kakaskukorikáláskor második harisnyáját húzta. — Hej, csak megbékíthetném Kati nénit! — hajto­gatta szüntelen. Mire pedig megpirkadt, teljes glédába vágta magát, felleghajtó köpenyegét vállára kanyarí­­totta, tanulószobájába sietett és — zsupsz! — zsebre csusszantotta patent spriccelőjét, majd óvatosan a konyhaajtóhoz lopódzott és bekukucskált annak rá­csos ablakán. Mit látott?! Pffu! Kati néni, a hiú nőszemély, ünnepi viganóban, virágos kacabajkában, bádog mosdótása mellett, aranykeretes tükre előtt pipiskedett. Fagyott piros orra hegyét púderozta. Az asztalon frissen mázolt pirostojások! — Jó reggelt, kedves Kati néni! — énekelte Pisti ravaszul mosolyogva, mikor minden kopogtatás nélkül, mint valami született varázsló, a meleg konyhába top­pant. — Nanananana! — bugyborékolt Kati néni szörnyű riadtan, akárcsak a beteg kakada, amely előre érzi a vesztét. De bugyborékolhatott! Az öntöző gavallér nagyhi­telen előkapta élesre töltött vízipuskáját és — pukk! — már fröcs­­csent is a jól irányzott fekete zaffi egyenest, de pont, mintha kiszá­mították volna, a ber­zenkedő asszonyság orrahegyire. — Srrr! Prrr! Ked­ves egészségére! — ki­áltott a garabonciás világfi a lelkesedés enervált pillanatában. — Pukk, pukk, pukk! — Hah! — sikkan­­tott Kati néni legalább is akkorát, mint a su­­bixba mártott rhodusi kolosszus. — Brumm-drumm! — dirgett-dörgött a verőfényes ég. Pisti néhány pillana­tig olyan ingadozva ál­lott a konyha elején, mint a kísérleti mérleg a fizikai szertár végén. Kati néni azonban egy pillanatig sem ingadozott, ha­nem — dacára annak, hogy a gutaütés legkomolyabb jelöltjének látszott ■— felkapta a tál mosdóvizet és azt­­— brrr!­­— mindenestül az igéző fiú átszellemült kobakjára borította. A ragyogó Nap hirtelen sötétre borult és — csinn-bumm!­­— már ki is tört a garabon­ciás zivatar. Ilyen ramazzurit még nem pipált a világ!­­— Ó?" elmángorollak, mint cigány a hetesvásznat! — vicsorította Kati néni fehér fogait, de fekete áb­­rázattal. Fráter Pisti — vagy az ördög cimborája?!­­— vizes nyakába kapta száraz lábait s ■— illa berek, nádak, erek!­­— kereket oldott, eltűnt, láthatatlanná vált. Az utána repülő, tulipiros záptojásgránátok­­— pffti! — már csak a hálóterem csukott ajtaján explodálhattak. Kati néni egész vigadójában remegve állott a hir­telen záporban, mely — mint a Niagara zuhataga — nagy robajjal futott végig tintás ábrázatján. Mit törő­dött most ezzel a megbabonázott asszonyság?! Két gömbölyű kacsójával nem a fekete orrát, hanem piros füleit fogta be, de még így is hallotta a túlvilági gúnykacajt: — Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kel­lett! Mire a gyorsan fellármázott, inspekciós Soós tanár úr lassan-lassan a csöndes hálószobába érkezett, ak­korra Pisti -— mintha künn, a profán világban, mi sem történt volna­­—­ puha ágyában szuszogott ismét. Szőrös takaróját hasonló fejére húzta, tüdőcsúcs­­hurutjából sóhajtásszerű hangok törtek elő, s a „leg­modernebb fiúnevelő intézet” soros vizsgálóbírójának pergő keresztkérdéseire csökönyösen válaszolgatta: — A garabonciás diák volt! Csak az képes ilyes­mire! A garabonciás diák! Puskapor. — Kedves egészségére! — kiáltott a garabonciás világfi. 223 Az a mód, ahogyan Románia a faji kisebbségekkel bánik, cinikus fitymálása azoknak az ünnepélyes fogadal­maknak, amelyeket a békeszerződés átírásakor vállalt magára. Frank Knight: Elérkezett az ideje annak, hogy a békeszerződést kiigazítsák és visszaadják Magyarországnak ama területe­ket, amelyek évszázadokon keresztül az övéi voltak. Frank Knight: Azt mondják, hogy gondoskodtak a kisebbségek védelméről. Máris kitűnt, hogyan védelmezték a kisebbsége­ket, úgy, hogy tűzzel-vassal irtják azokat. Viscount Bryce.

Next