Zászlónk, 1932. szeptember - 1933. június (31. évfolyam, 1-10. szám)
1933-04-15 / 8. szám
1933 április 15. ZÁSZLÓNK — Pfú, de fájatos reumája van! — hörögte túlvilági kéjjel, mikor vigyori arcába lövöldözte az ambraillatú életelixirt. — Há-há-hápci! — tüsszentett három elegányosat. — Eszemadta, de jóbüdös a lelked! Ki is fogyott hamarosan a csöppnyi tartály szagos bele. Kati néni kebele azonban nem fogyott ki a leleményességből, hiszen jobban ismeri ő az ilyen sráfon járó srázkarikát, mint önmaga a rácfürdői tyúkszemdoktor! És egyszerre (lám’ ilyen az igazi varázsszer!) a hiú szakácsné pántlikás agyabugyára is garabonciás gondolatok suhantak: — Ahá!... Biztosan az igazgatónét akarja megpriccelni ez a kóválygó ifiút! — gondolta magában a boszszúálló démon. — A naccságát! Aki még az elvarázsolt gombócokat is le akarja nyúzni a bőréből! Na, de nem is tétovázott tovább egy fikarcnyit sem, hanem ravasz fondorlattal újra megtöltötte a kiürült spriccelőt, csakhogy nem szagos rózsavízzel, de nem ám, hanem a keze ügyébe eső, szagtalan gubacstintával... — Sárgarépa, petrezselyem!— vijjogta félelmetes varázsigéit a vasorrú bába, jóelőre örülve boszorkányos cselekedete biztos sikerének, mikor eredeti helyére ■— ripsz-rapsz!— visszatette a feketelelkű masinát. — így lesz jó, így lesz jó ennek a réparágó diáknak! Meg az igazgatóné naccságának! Prrrr! Srrrr! Azzal nagyihogva-vihogva seprünyélre kapott és— hop-hopp, gyí, fakó!— szélfüttyében elnyargalt. Csönd lett. Sötétség borult a nagyváros fölé. Pihegett az éjjel. Fráter Pistinek azonban oly rövidnek tűnt a bűvös éjszaka, mint Ceglédtől Albertirsa, jóllehet alig aludt egy őrölt mákszemnyit az őrült izgalomtól. Már első kakaskukorikáláskor második harisnyáját húzta. — Hej, csak megbékíthetném Kati nénit! — hajtogatta szüntelen. Mire pedig megpirkadt, teljes glédába vágta magát, felleghajtó köpenyegét vállára kanyarította, tanulószobájába sietett és — zsupsz! — zsebre csusszantotta patent spriccelőjét, majd óvatosan a konyhaajtóhoz lopódzott és bekukucskált annak rácsos ablakán. Mit látott?! Pffu! Kati néni, a hiú nőszemély, ünnepi viganóban, virágos kacabajkában, bádog mosdótása mellett, aranykeretes tükre előtt pipiskedett. Fagyott piros orra hegyét púderozta. Az asztalon frissen mázolt pirostojások! — Jó reggelt, kedves Kati néni! — énekelte Pisti ravaszul mosolyogva, mikor minden kopogtatás nélkül, mint valami született varázsló, a meleg konyhába toppant. — Nanananana! — bugyborékolt Kati néni szörnyű riadtan, akárcsak a beteg kakada, amely előre érzi a vesztét. De bugyborékolhatott! Az öntöző gavallér nagyhitelen előkapta élesre töltött vízipuskáját és — pukk! — már fröcscsent is a jól irányzott fekete zaffi egyenest, de pont, mintha kiszámították volna, a berzenkedő asszonyság orrahegyire. — Srrr! Prrr! Kedves egészségére! — kiáltott a garabonciás világfi a lelkesedés enervált pillanatában. — Pukk, pukk, pukk! — Hah! — sikkantott Kati néni legalább is akkorát, mint a subixba mártott rhodusi kolosszus. — Brumm-drumm! — dirgett-dörgött a verőfényes ég. Pisti néhány pillanatig olyan ingadozva állott a konyha elején, mint a kísérleti mérleg a fizikai szertár végén. Kati néni azonban egy pillanatig sem ingadozott, hanem — dacára annak, hogy a gutaütés legkomolyabb jelöltjének látszott ■— felkapta a tál mosdóvizet és azt— brrr!— mindenestül az igéző fiú átszellemült kobakjára borította. A ragyogó Nap hirtelen sötétre borult és — csinn-bumm!— már ki is tört a garabonciás zivatar. Ilyen ramazzurit még nem pipált a világ!— Ó?" elmángorollak, mint cigány a hetesvásznat! — vicsorította Kati néni fehér fogait, de fekete ábrázattal. Fráter Pisti — vagy az ördög cimborája?!— vizes nyakába kapta száraz lábait s ■— illa berek, nádak, erek!— kereket oldott, eltűnt, láthatatlanná vált. Az utána repülő, tulipiros záptojásgránátok— pffti! — már csak a hálóterem csukott ajtaján explodálhattak. Kati néni egész vigadójában remegve állott a hirtelen záporban, mely — mint a Niagara zuhataga — nagy robajjal futott végig tintás ábrázatján. Mit törődött most ezzel a megbabonázott asszonyság?! Két gömbölyű kacsójával nem a fekete orrát, hanem piros füleit fogta be, de még így is hallotta a túlvilági gúnykacajt: — Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett! Mire a gyorsan fellármázott, inspekciós Soós tanár úr lassan-lassan a csöndes hálószobába érkezett, akkorra Pisti -— mintha künn, a profán világban, mi sem történt volna— puha ágyában szuszogott ismét. Szőrös takaróját hasonló fejére húzta, tüdőcsúcshurutjából sóhajtásszerű hangok törtek elő, s a „legmodernebb fiúnevelő intézet” soros vizsgálóbírójának pergő keresztkérdéseire csökönyösen válaszolgatta: — A garabonciás diák volt! Csak az képes ilyesmire! A garabonciás diák! Puskapor. — Kedves egészségére! — kiáltott a garabonciás világfi. 223 Az a mód, ahogyan Románia a faji kisebbségekkel bánik, cinikus fitymálása azoknak az ünnepélyes fogadalmaknak, amelyeket a békeszerződés átírásakor vállalt magára. Frank Knight: Elérkezett az ideje annak, hogy a békeszerződést kiigazítsák és visszaadják Magyarországnak ama területeket, amelyek évszázadokon keresztül az övéi voltak. Frank Knight: Azt mondják, hogy gondoskodtak a kisebbségek védelméről. Máris kitűnt, hogyan védelmezték a kisebbségeket, úgy, hogy tűzzel-vassal irtják azokat. Viscount Bryce.