Zempléni Múzsa, 2003 (3. évfolyam, 9-12. szám)

2003-11-01 / 4. szám

A Zempléni Múzsa jelentősebb hitelesítő erő ugyanis, mint a személyes szemtanúság (a nézői jelenlét), valamint - ebben a példában - az emlékezőnek az (irodalom)történeti kánonban el­foglalt helye, aligha képzelhető el. Nyilván nem véletlen tehát, hogy a fenti Yeats­­idézet a színháztörténeti tanulmányokban tovább vándorol.11 A következő emlék nem színházi előadásról való, hanem egy egyetlen alkalommal megtartott „egyetemi előadásról”. Az előadóterem első sorában ülő Anais Nin a követ­kezőképpen emlékezik az 1933. április 6-án este 9-kor A színház és a pestis címmel tartott előadásra: „Szinte észrevétlenül kezdte bemutatni, milyen az, ha pestisben haldoklik az ember. Senki nem tudta pontosan megmondani, mikor kezdődött. Hogy előadását érzékletessé tegye, eljátszotta a gyötrelmet... Semmilyen szóval sem le­hetne azonban leírni, hogy mit is játszott el Artaud a Sorbonne katedráján. (...) Arca eltorzult a gyötrelemtől, látni lehetett, amint a verejtéktől csapzottá válik a haja. Sze­me tágra nyílt, izmai görcsbe rándultak, ujjai megmerevedtek. Az ember maga is azt érezte, hogy kiszárad és ég a torka, hogy fájdalmai vannak, lázas, belseje tüzel. Gyöt­rődött. Sikoltozott. Önkívületi állapotba került. Eljátszotta saját halálát és keresztre feszíttetését. Az emberek először elképedtek. Azután nevetni kezdtek. Mindenki nevetett! Pisszeg­tek, fütyültek. Azután sorban távozni kezdtek, hangosan beszélve és tiltakozva. (...) De Artaud folytatta, amíg csak ki nem fogyott a szuszból. És ottmaradt a padlón. Azután, amikor barátai kis csapatát leszámítva kiürült a terem, egyenesen odajött hozzám, és megcsókolta a kezemet.”12 A fenti beszámoló foglalkozik Artaud előadá­sával, annak a közönségre tett hatásával, valamint Artaud-nak és az emlékezőnek a kapcsolatával. E három tényező összefüggése kapcsán említést érdemel, hogy Nin kisasszony, akivel Artaud pár hónappal korábban ismerkedett meg, s akibe ekkor sze­relmes volt, ebben az időben pszichoanalitikus tanulmányokat folytatott. Noha az emlékezés nem tartalmaz lélektani megállapítást, a szereplő (Artaud) magatartását leíró szöveg inkább egy távolságtartó megfigyelőé, egy diagnosztáé, semmint a kö­zönség egyik tagjáé. Erre utal az is, hogy az elbeszélő a „szereplő” közönségre gya­korolt hatására, illetve a publikum magatartására éppúgy reflektál, mint az előadóéra. Csak a saját viszonya, reakciója, magatartása nem jelenik meg ebben a beszámoló­ban (ahogy az egy terapeuta számára egyszerre előírás és gyakorlat). Naplójában másutt azonban erről a viszonyról egyértelműen fogalmaz: „Hatalmas sajnálatot érez­tem Artaud iránt, mert örökösen szenvedett. (...) Fizikailag képtelen voltam arra, hogy megérintsem, de szerettem a benne lakozó tüzet és géniuszt.”13 Akire és amire Nin kisasszony a fenti narratívában emlékezik és emlékeztet tehát, az egy ebből a vi­szonyból és nézőpontból megfogalmazott kép, amely nem a nézőé, nem a kritikusé, nem a baráté, nem a társ(alkotó)é, hanem az analitikus szempont alkalmazójáé. Va­gyis bármennyire is színházi jellegű Artaud megnyilatkozása, a Nin-naplónak ez a részlete nem színházi emlékezet. Ennek ellenére, az „elbeszélés hőse” miatt, a szín­háztörténet ezt a szemtanúi beszámolót is eleven színházi emlékké avatja, amikor hivatkozik rá.14 2003. november

Next