Zempléni Múzsa, 2005 (5. évfolyam, 17-20. szám)

2005-12-01 / 4. szám

19 empléni Ь uzsa arra az időre­­ a múlt század végén s e század elején mikor az utcán, a fiatalembereknél vagy a vasúti fülkében az utasoknál, vagy a hintaágyon cigarettázó asszonyoknál csak az ő könyveit láttuk. Olvasóközönsége az irodalmároktól és hercegnőktől kezdve a hordárokig és bolti lányokig terjedt.” Társadalom- és típusrajza, kritikai szemlélete és stílusának tömörsége nálunk talán Móricz Zsigmondra hatott a legerőteljesebben. Felületes és rosszindulatú kritikusok „Nyugat csapatjának keleti zászlóját” ki is pellengérezték - e jótékony hatásért­­ „tyukodi Maupassant­­nak” titulálva. Szerencsére nagyszerű és éles szemű védelmezői is akadtak Móricznak eme váddal szemben: korábban például Ady Endre, később Tóth Árpád. Kosztolányi Dezső mel­lett olyan értékelő elemzői voltak még Maupassant-nak a magyar irodalomban, mint Ambrus Zoltán, Benedek Marcell, Illés Endre, Márai Sándor és Szentkuthy Miklós (a felsorolás teljes­ségének igénye nélkül)­­ újság- és lexikoncikkektől tanulmányoktól és esszéken át naplójegy­zetekig és monográfiákig. Ambrus Zoltán 1913-ban megjelent tanulmánykötetében Maupassant-t „a mi időnk leggaz­dagabb tehetségű elbeszélőjének” és „az újkor Boccacciójának” kiáltotta ki. Benedek Marcell szerint (1923) Maupassant „túlszárnyalta" mesterét és keresztapját, Flaubert-t. „Flaubert el­hanyagolta a művészetnek egy ősrégi követelését, amelyet pedig minden cirkuszi légtornász tud: a nehéz dolgot úgy kell megcsinálni, hogy a közönség ne vegye észre az erőfeszítést, az izzadságot. Flaubert írásain nagyon is észre lehet venni. Maupassant mintha játszanék.” Illés Endre észrevéve és hangsúlyozva a művelődéstörténeti összefüggéseket, úgy látja (1955), hogy Maupassant a fényt és izgalmat kereső lázas impresszionista évtizedekbe született bele. A színek királynője a fekete - ezt Renoir jegyezte meg egyszer, de elfelejtette; Maupassant azonban soha. „A lángoló vörösekbe és sárgákba, az édesen remegő kékes, zöldes és ró­zsás árnyalatokba, a felejthetetlen gyöngyházszürkékbe mindig vastagon belehúzza a feketét. Minden történetében és minden nevetésében ott a fekete. Alig lehetne Maupassant művészetét egyszerűbben és teljesebben jellemezni, mint ezzel az ellentéttel és feloldhatatlansággal: a könnyű, égő színek között a kegyetlen feketével. Nála a színnek és a fénynek bűntudata van.” Csenger, adventista imaház, 1992. 2005. tél

Next