Zempléni Múzsa, 2014 (14. évfolyam, 53-56. szám)
2014-09-01 / 3. szám
Zempléni Múzsa Bába Szilvia Magyarnak lenni „idegen csillagok alatt“ Jó volt magyarnak lenni idegen csillagok, Ausztráliában a Dél keresztje és Amerikában észak fényei alatt is. Könnyű nekem, mert hazajöhettem, ide, a Göncöl-szekérhez. A most bemutatandó kötetből megtudhatjuk, hogy a megkérdezett tizenhárom jeles személyiségnek vajon mi erről a véleménye. És megtudhatjuk azt is, mit jelent magyarnak lenni, magyarnak maradni idegenben, új hazában. Ónody Éva jól kérdezett. Ismeretterjesztő szociográfiája irodalmi igényű. A válaszolók emigránsok, akiknek menekülni vagy menni kellett, illetve - a megidézett kor szóhasználata szerint - disszidensek. A kötetben szereplők közül öten a második világháború, heten az 1956-os forradalom és szabadságharc után, egy fő pedig az 1970-es évek elején hagyta el az országot. A szerző nemcsak jól kérdezett, de jól is választott. Az emigránsok reprezentálják a nyugati és a tengeren túli magyar diaszpórát. A szereplők az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában, Ausztráliában, Németországban, Ausztriában, Finnországban és Svédországban élnek vagy éltek. A második világháború után körülbelül 1-1,5 millió ember politikai vagy más okokból nem akart visszatérni szülőföldjére Németország és Ausztria nyugati zónájából, valamint Olaszországból. A későbbi befogadó országok megnyitották kapuikat, ám jellemző volt, hogy szigorúan válogattak, gazdasági és politikai igényeik szerint. Ezzel a nemzetközi migrációban új korszak kezdődött. Az ENSZ égisze alatt, 1947- ben megalakult a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet, amely több mint egymillió személy letelepítését koordinálta 1947. július 1. és 1951. december 31. között. Ebben az időszakban az Amerikai Egyesült Államokba kb. 21-26 ezer, Kanadába közel 15 ezer, Ausztráliába ugyancsak 15 ezer körüli volt a politikai menekült és kivándorló magyarok száma. További 16 országba 17 ezren, Ausztriába kb. 60 ezren mentek, így összesen megközelítőleg 150 ezren hagyták el Magyarországot. Döntően két nagyobb hullámban történt a menekülés: 1945-ben és 1947-ben. 1956 ősze és 1957 tavasza között közel 200 ezren lépték át a határt. A kivándorlás fő iránya Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül Nyugat-Európa országai és a tengeren túl: USA, Kanada, Ausztrália, Latin-Amerika volt. Az 1956-os forradalom után különböző csoportok hagyták el az országot. Voltak, akik részt vettek a harcokban, és emigráltak a büntetés, a megtorlás elől. A kötetben vallók közül Pongrátz Ödön, Lassan György, Jakabffy Ernő sorolható ide. Menekültek olyanok is, akik nem vettek részt a harcokban, ám korábban jogtalanul börtönben ültek, és most elérkezettnek látták az időt az ország elhagyására. Ilyen például a kötetben szereplő Tollas Tibor. S voltak a menekülők között olyanok is, akiknek nem volt kötelező menni, ám mégis úgy gondolták, hogy a „megnyílt” határon most lehetőségük van 100