Zempléni Múzsa, 2017 (17. évfolyam, 65-68. szám)
2017-09-01 / 3. szám
LÁTÓTÉR „Magasabb rendű civilizációs korszak” Bécs megtámadása és sikertelen ostroma 1683-ban végzetesnek, sorsfordító jelentőségűnek bizonyult az Oszmán Birodalom számára. Világuralomra törő, hódító, terjeszkedő inváziós katonapolitikája végzetesen megtört. A több mint másfél évszázad során elfoglalt magyarországi várak, települések fokozatos feladására kényszerült. A Szent Liga Eugen von Savoya herceg vezette hadai zentai és péterváradi győzelmeik után Temesvár ostromához kezdtek, 1716. október 13-án kapitulációra kényszerítve a várat védő törököket. Az oszmánok kapitulációjának kikényszerítéséhez, kivívásához cselekvően és jelentős mértékben hozzájárultak az osztrák császár mundérját viselő labancok, magyar főtisztek, hírszerzők és közkatonák is: gróf Pálffy János (1664-1751) altábornagy, báró Ebergényi László (1666-1724) lovassági tábornok, Nádasdy IV. Ferenc (1655/1656-1723) lovassági tábornok, Splényi János László (1738-1808) vezérezredes, Orczy István (1669-1749) ezredtulajdonos, gróf Esterházy József (1682-1748) huszárezredes, Babocsay Pál (?—1727) ezredes. A kapitulációs megállapodás értelmében a mintegy 12 000 fős oszmán helyőrség s a Temesváron tartózkodó valamennyi török és menekült kuruc szabad elvonulást kapott. Az aggokat, a betegeket, a nőket és a gyermekeket 1000 parasztszekéren szállították Versecre és Belgrádba. A festői menet 1716. október 17-én hagyta el Temesvárt, ahol ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a 164 esztendős török hódoltság. Eugen von Savoya herceg a Temesi Bánság első, általa kinevezett katonai és polgári kormányzójának, Claudius Florimund Mercy lovassági tábornoknak, valamint Franz Paul Wallis (1678-1737) vezérőrnagynak, temesvári várparancsnoknak írásbeli utasításban hagyta meg, hogy Temesvár várába ne fogadjanak be másféle lakosságot, csak kizárólag római katolikus vallású németeket. A görögöket, szerbeket, románokat csupán a külvárosokban tűrték meg, a magyarokat — pontosabban a kurucokat és a protestánsokat — még ott sem. Az új Vaubantípusú téglavár, amelyet 1723 és 1756 között építettek a Temesvárt megszálló osztrákok, habár belterületét a középkori erődítményénél lényegesen nagyobbra méretezték, eléggé hamar megtelt. Ezért főként a Béga medrének szabályozása, a mocsarak megregulázása, fokozatos lecsapolása után egyre többen telepedtek le a vármezőn, a katonai hatóságok által kiszabott védelmi zónán kívül eső területekre. Négy nagyobb fertály — a Majorok, Új Német Majorok, Mehala és Gyárváros - keletkezett. A vár keleti, „erdélyi” kapujától jókora távolságra elterülő negyed keletkezésétől, a 18. század legelejétől a Gyárváros nevet viseli, mivel itt létesültek az első ipartelepek: a selyem-, a sör-, a posztó-, a bőr-, a szeg-, a salétromgyár. Célszerű, dúsan jövedelmező kolonizációs politikája érvényesítésének és megvalósításának alapvető feltételét, hatékony eszközét és szerves részét képezte az elvadult és elnéptelenedett régió benépesítése, a nyugati civilizáció vívmányainak és értékrendjének a meggyökereztetése és elterjesztése, a társadalmi és gazdasági viszonyok modernizálása, a mezőgazdasági és ipari termelés fellendítése, korszerűsítése — egy racionálisan megszervezett mintatartomány létrehozására. Az osztrák hatóságok 1721-től kezdődően három nagy hullámban sok ezer telepest költöztettek a 18. század folyamán az elvadult, mocsaras régióba a Habsburg Birodalom, valamint a német hercegségek és fejedelemségek területéről, a Duna és a Rajna közötti térségből. Tekintélyes méreteket öltött ugyanakkor a szomszédos, a nem túl messzi vidékekről történő folyamatos beszivárgás is. A „svábok” tömegével együtt románok, szerbek, katolikus bolgárok, spanyolok, franciák, olaszok, csehek stb. is szép számban érkeztek a Temesközbe, Közép-Európa legritkább népességű övezetébe, amelynek lélekszáma hét évtized leforgása alatt megtizennyolcszorozódott, 700 ezer fő fölé emelkedett. A mérnöki tervek, a kincstári szabványok alapján kialakított falvak, ipartelepek, mező- és bányavárosok sokasága keletkezett gombamódra a