Magyar Zenészek Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1. szám)
1901-07-15 / 1. szám
MAGYAR ZENÉSZEK LAPJA Előfizetési felhívás. Midőn a »Magyar Zenészek Lapját« (Cigányzenészek Közlönyét) újra megindítottuk, visszatekintettünk a múltba, mely fényes jövőt jósolt a lapunknak. Ez a jóslat azonban csak részben valósult meg, mert az akkorikiadó nem váltotta be ígéretét s a lap, mely rövid idő alatt is igen szép eredményt tudott felmutatni, megszűnt. Most megkíséreljük e halottat feltámasztani és hisszük, hogy sikerülni fog. Lapbizottságot alapítottunk, melynek élére cigányprímásaink legjelesebbjei állottak, ez pedig már magában is biztos garancia arra, hogy nem fogunk kudarcot vallani. Nem ígérünk olyant, mit teljesíteni nem tudnánk és nem mondunk olyant, ami csak holt hétükből áll. Lapunkat igen szolid alapokra fektetjük s fő célunk mindig az leend, hogy a cigányzenészek érdekeit mindenkor felkaroljuk. Olyan lapot adunk tisztelt olvasóink kezébe, amelynek mindig hasznát fogják vehetni: lesz benne tárca, művészeti csevegés, megzenésítésre alkalmas dalok, külföldi és vidéki hírek stb. stb. Minden számban egy-egy dalt is közlünk, melynek zenéjét és szövegét legjelesebb zenészeink és illetve költőink írják. Ezt lekótázva közöljük és tisztelt olvasóinknak rendelkezésére bocsátjuk. Szóval, mindent el fogunk követni, hogy olvasóink kívánságainak mindenben eleget tegyünk, csak arra kérjük önöket, hogy a kilátásba helyezett támogatásukat ne vonják meg tőlünk — addig, amig érte megszolgáltunk. Budapesten, 1901. julius hóban. Kiváló tisztelettel a „Magyar Zenészek Lapja“ szerkesztősége és kiadóhivatala. — Megemlékezés Patikárius Ferkóról. — »Emlékezzünk meg a régiekről.« Ez a legszebb mondása egyik jeles írónknak és bizony a mai érdekeket kergető korban jól esik, ha a régi nagyokról írhatunk. Fatikárius Ferkóról akarunk most írni. Ezen cikkünket alkalomszerűvé teszi az a körülmény, hogy a budapesti kerepesi temetőben nyugvó Fatikárius Ferkó földi maradványainak új sírhelyet adományozott a székesfőváros tanácsa s igy most külön sírban pihenhet a magyar cigányzenészek egyik legjelesebbje-Felesége, a hires Boka Károly Rózsi leánya ma is él és az ő szeretetteljes fáradságának eredménye, hogy neves férje külön sirt kapott. Ez mindenesetre kegyeletteljes cselekedet volt a székesfőváros tanácsától, de milyen szép volna az, ha a Fatikárius Ferkó sírja felé, egy művészetét megillető sírkövet emeltetne a hálás utókor. Apósának, Boka Károlynak hamvai fölé a debreczeni kaszinó emeltetett pompás sírkövet és bizony művészetéért, igazi magyar voltáért Patikárius Ferkó is megérdemlené, hogy sírja ne maradjon jeltelen. A debreczeni kiváló czigányprimás, Boka Károly két leánya: Mari és Rózsi, a régi szépség nyomaival barna arcukon, a közkedvelt úri-cigány, Kadics Béla házánál Budapesten élnek, mert az első anyja, a másik nagynénje Radics Béláinak. A két jeles cigányprímásnak, Radics Vilmosnak (Radics Béla apja) és Patikárius Ferkónak élő felesége olyan áhitatos emlékkel szívükben gondolnak elhunyt férjükre, ami igazán ritka a mai korban és éppen ezért is mélyen megható. Fatikárius Ferkó 1850-es években az Alföld legjelesebb magyar cigány-zenésze volt és csak a 60-as években került Budapestre, hol szintén a szó teljes értelmében megaranyozták csodásan szóló hegedűjét. Patikárius Ferkó megnősülése nem egy író tollát foglalkoztatta annak idejében és sok fényes költeményt és dalt írtak arra az alkalomra. Igazán érdekes tárczát írt néhány év előtt Erdélyi István erről az esküvőről és ebből a tárcából vesszük át a következő, úgyszólván kulturhistóriai adatokat: »Ezen az esküvőn a vőlegény részéről vőfélyek voltak: Vahot Imre, Erdélyi József és Lisznyay Kámám, abban az időben ünnepelt ifjú poéta. Míg a menyasszony részéről a vőfélyi tisztet: Kovács József, szintén abban a korban Debrecen városának leggavalérabb fiatal embere, töltötte be. A násznagyasszonyok: Farkas Zászlóbontás. A huszadik században élünk. Kicsiny és nagy egyaránt tudja, hogy mit jelent ez. A haladás korszakában vagyunk. És ezt mindenki érzi. Az utolsó földmíves-paraszttól kezdve egész fel a miniszterig, mindenki arra törekszik, hogy részt vegyen a haladás munkájában. Egyletek, társaskörök, szövetkezetek alakulnak, hogy mindegyik mesterember a saját munkaága szerint tömörüljön. Vannak mesteremberek, kik fő feladatuknak tartják, hogy egymás jóvoltáért hasznos egyesületeket létesítsenek és egész erejükkel igyekezzenek az alá a zászló alá állani, melyet ők kibontottak. Ha mindenik kis és nagy mesterember fel tudja fogni a huszadik század jelentőségét és a haladás áldását, csupán a magyar népzenész fordítana hátat minden üdvös és nemes ügynek ? Mégpedig úgy fordítana hátat, hogy egyáltalában ne akarjon visszafordulni és szembenézni a haladó korral ?! Ez mesének is hihetetlen volna és még ha a próféta mondaná, sem akarnám elhinni, hogy a magyar népzenész, ki ma úriembernek vallja és tudja magát, olyan vak legyen, hogy a saját és egy osztályba tartozó társainak jövőjét ne akarja megállapítani. A leghatalmasabb épületet is egyes kövekből rakják össze, de a rajta dolgozó munkások azután arcuk verejtékével dolgoznak, hogy álljon és dísze legyen az a palota minden városnak! Több újságíró és lelkes cigányprimás azt akarja,, nem kimérve időt és fáradtságot, hogy a magyar népzenészek is valamiára emberszámba menjenek és legyen nekik is szövetkezetük éppen úgy, mint a dijnokoktól kezdve egész az államhivatalnokig, legyen egy köz