Szórakoztató Zenészek, 1970 (2-4. szám)

1970 / 2. szám

VILLÁMLÁTOGATÁS CSONGRÁD MEGYÉBEN ML újság Csongrád megyében? Szinte automatikusan hangzik erre a kérdésre közel két évtizede a válasz: ott minden rendben van, ott a Kiszin . . . Aki nem tudná, Kiszin Miklós 1958 óta előbb a szórakoztatózené­szek megyei szb-titkára, elnöke, a Szakszervezetek Csongrád me­gyei Tanácsának tagja, jelenleg az OSZK kirendeltségének vezetője, a Zeneművész Szakszervezet elnök­ségének és a Művészeti Szakszer­vezetek Szövetsége központi ve­zetőségének tagjaként dolgozik Szegeden, és ott ahol szükség van rá, taggyűlési előadóként, vagy éppen instruktorként jelenik meg. Jó kapcsolatokat épített ki a terü­let különböző szerveivel. Ezek után nézzük meg, milyen zenével szórakoztatják a vendé­geket, milyenek a munkahelyek, milyen a zenészek magatartása, az a sokat emlegetett kapcsolatuk a közönséggel? 290 zenész Megyei villámlátogatásomat meg­előzve a kirendeltségen Kiszin Miklóstól és Sz. Ábrahám Antal­tól adatként annyit tudtam meg, hogy a megyében jelenleg 290 ze­nész dolgozik a vendéglátóiparban és 12 beat-együttes alkalomsze­rűen művelődési házakban, ötven­négy regiszteres zenészük van a 290 között, túlnyomó részben itt is tánczenészek — zongoristák, dobosok, gitárosok —, mint bár­hol az országban. Nincs továbbá cimbalmos utánpótlás, ezért nem egy helyen a népi zenekarban zongora fogja össze a hangzást. Megtudtam továbbá, hogy a ze­nészek átlagbére napi 80,80 Ft a megyei vendéglátóipari vállalatnál, 88,30 a Hungáriánál, 72,60 a szö­vetkezeti vendéglátóiparban, egyéb helyeken pedig (tsz-ek, állami gazdaságok, művelődési házak) 81 forint. Kiderült még az is, hogy szép számmal vannak zenészek kül­földi szerződésben; maga Kiszin Miklós — mint a Lakatos Géza féle Dankó zenekar tagja — nemrég jött vissza a zenekarral NSZK-beli szerződéséből, de dol­gozik Dániában egy duó, az NDK- ban 2 trió, Bulgáriában egy népi zenekar, Norvégiában és Svéd­országban 1—1 zongorista Csong­rád megyéből. Ennyi előzetes után Sz. Ábrahám Antal (hivatalosan a kirendeltség adminisztrátora, valóságban min­­denenese) és Mózes János sza­badnapos tánczenész kíséretében elindultam egy látószögből eléggé kieső megyei városba, Makóra. A makói MAROS étteremről tévés képzeteim voltak odaérkezé­­sünk előtt. Modern, vagy éppen vadonatúj, tágas éttermet képzel­tem el és majdhogynem egy fél évszázaddal ezelőtti, jellegzetes al­földi kocsmába léptem be, ame­­­lyik az ,,Úri muri”-ban is színhely lehetett volna —, persze nem a vá­rosi előkelőségek, inkább a zsellé­rek, kubikosok tanyájaként. A dobogón 3 tagú zenekar éppen magyar nótákat játszott; mint a fejük felett levő tábla elárulta Lakatos János és népi zenekarát hallottam. A cimbalom hiányára rögtön példát találtam a „Marosi­ban, itt is zongora volt az ak­kord-hangszer a hegedű és bőgő mellett. Eleinte ösztönös idegen­kedéssel hallgattam a zenekart, néhány műsorszám után azonban meg kellett állapítanom, hogy a zongora igen jól funkcionál az együttesben. A három Lakatos testvér — mert Lakatos János, An­tal és József 11 éve játszik a ,,Maros”-ban és 18 éve alkotnak együttest — kitűnő kis zenekar; is­merik egymás gondolatát is, nem­hogy játékstílusát. A nóták után egy Suppé-nyitány, majd opera­egyveleg szép pianót frázisai győztek meg arról, hogy ha a szükség törvényt is bont, jó ze­nészek így is élvezhetőt, tudnak produkálni. A makói KORONA szálló étter­mében kaptam meg azt a látványt, amit a Marossal kapcsolatban képzeltem el. Az egykori hodály most ízléses három helyiség, szemnek kellemes tető világítással, a vendégek pedig láthatóan a vá­ros reprezentatív helyének tartják a Koronát. Nem volt ritka az ide­gen beszéd, éppen francia vadász­­társaság hallgatta a hazaiakkal együtt figyelemmel és jólesően Fátyol Mihály zenekarának halk­tónusú játékát. A hegedű, dob, gi­tár, zongora, bőgő összetételű együttes valóban mindent tud, ami a vendéglátóiparban kell. Nagy szó ez, de Fátyol Mihály jó iskolát járt ki, hiszen jó ideig Pertis Pali segédprímása volt Pesten, ott ta­nulta meg, hogy a jó muzsikus­nak mindig tanulnia kell, műsor­anyagát napról napra kell fej­lesztenie. A zenekar dobosa, Si­ket Antal „A” kategóriás muzsi­kus, a gitáros regiszteres, a bőgős pedig — a Nemzeti Bank makói fiókjának főkönyvelője (!) —. Igaz, csupán helyettesítésképpen, de ottjártamkor éppen mérlegké­pes könyvelői kézben volt a vonó és jól beleillett az együttesbe. Az egykori Csanád megye szék­városa után a régi csongrád me­gyeszékhelyre, Hódmezővásárhelyre irányítottuk kocsinkat Virág Ká­rolyhoz, a Kistópart vendéglőbe. Virág Károlyt ugyanis nem lehet elkerülni még akkor sem, ha a látogató csak rövid időre kukkant­hat be a hódsági városba. Virág Károly bátyánk ugyanis még Ki­szin Miklósnál is régebbi szak­­szervezeti funkcionárius, éppen negyed százada „elnök”, egysze­­mélyben OSZK járási megbízott és a zenészek dolgainak Vásárhelyen a legodaadóbb képviselője. Az Oláh Antal zenekarban ő a nagy­bőgős (,,A” kategóriával), de ér­kezésünkkor nem is a zenekar játéka volt az elsődleges, hanem ennek a kitűnő öreg harcosnak viszontlátása egy kézszorítás és néhány baráti szó erejéig. A megyei körsétát ezek után a jelenlegi székhelyre, SZEGEDRE irányítottuk. Először a HAGI-ba, ahol évek óta Lakatos Géza „Dankó Pista”zenekara a vonzerő. Bár későre járt, a Hágiban még frissen szólt a zene. A hangulatot az innen-onnan felcsattanó tapsok jellemezték egy-egy bravúrosan előadott zeneszám után. Asztaltár­sunk egyike — mert üres asztal érkezésünkkor már nem volt — éppen arra kérte Lakatos Gézát, hogy „muzsikáljon még egy fél órányit a záróra után, mert szá­mára orvosság ez a zene”. Ennek ellenére betartották a zárórát. La­katos Gézától tudtam meg, hogy harmadik hanglemeze került áru­sításra a napokban, aminek na­­gyon-nagyon örül és büszke rá, hogy vidéki prímás létére, hang­lemezfelvételt készítettek vele. A Hági zárórája után már csak egy hely maradt zenehallgatásra Szegeden, a Szegedi bár, ahol éj­félkor kezdődött a műsor. Ezzel a műsorral persze nem na­gyon büszkélkedhet a bár. Még szerencse, hogy nem tartott tovább egy óránál. Két rokonszenves fia­tal énekes igyekezetét erősen mér­sékelte a konferanszié színvonal alá süllyedő „szellemeskedése” és a fantáziátlan sztriptíz. Egyedül a helyiség világításának ügyes variá­lása tetszett, szinte színházi szak­értelemre vallott a reflektorok ke­zelése. Az erősítő azonban annál jobban torzított, pedig a Jakab Zoltán — Farkas Mihály — Máriás­ József trió (zongora—gitár—dob összetétel) egyből „lejátszotta” a vérszegény műsort, sőt el is feled­tette annak emlékét is a vendégek­ben. Szerettem volna még meghall­gatni Káté Kálmán zenekarát a Halászcsárdában, Zádoriékat a Hungáriában, a Jégkunyhó zene­karát, amely éppen szabadnapos volt. Szívesen átnéztem volna az Alsóvárosba is, de ez már egy má­sik alkalom feladata lehet csak számomra. Remélem, hogy majd az ott szerzendő tapasztalataim sem mondanak ellent azoknak, amelyeket mostani körutam során szereztem. Ezek pedig alátámasz­­szák azt a húszesztendős kitételt, hogy Csongrádban „minden rend­ben van”. Nagy szó ez még akkor is, ha nem szabad szó szerint érteni, hi­szen akad nehézség itt is elég, de ami a legfontosabb: a zenészek ügyeinek lelkiismeretes intézése és a zenekarok szakmai képzése jó kezekben van. Kollár Endre ESIK ESŐ CSENDESEN... Tatabányai életképek Kellemes, vígságba hajló hangulatot érez az ember, amikor a fehér asztal mellett dúdolgatja a nótát és a cigány finom kí­séretet ad énekéhez. Esik eső csendesen, lepereg az ereszen... Igen, így van ez általában... — De miért más a hangulat, ha az ember az ismert kedves nótát Tatabányán idézi, a Gallai utca 3. számú épület helyiségeiben? Ennek Simon Antal és Ma­gyar József a leghitelesebb megmondhatója, — azaz a megyei OSZK kirendeltség vezetője és az szb­ elnöke, egyben a tatabá­nyai stúdió művészeti vezetője. Ők cseppet sem lelkesednek az ereszen lepergő esőért, annál kevéssé lehetnek lelkesek, mert náluk az eső nem is az ereszen pereg le, hanem szép csendesen beesik az szb irodájába, a kirendeltségvezető szobájába és a stú­dió összes hegiségébe. Megállt-e a szakszervezeti élet, a zenészek közvetítése, to­vábbképzése a beomlott tetőzet alatt, a széltől bélelt szobákban, ahol még fűtési lehetőség sem volt? A munka folyt tovább­­, úgy ahogyan lehetett. Amikor megkezdődött a tető helyreállítása, nyomában az első helyi­ségek fémeszelése, megkezdődött a belső vándorlás is. Az iro­dák, a tantermek úgy változtatták helyüket, ahogyan egy-egy szoba mennyezetét rendbehozták. Kétszeres-háromszoros társ­bérletek keletkeztek egyik napról a másikra. Társbérletbe lépett egymással az szb és a kirendeltség, — ez még semmi rendkí­vülit nem jelent, előfordul máshol is. De harmadik társbérlőként jelentkezett kényszerből a stúdió ütőtanszaka, teljes felszere­léssel, két tanárával és két tucat növendékével, akik déltől es­tig szorgalmasan váltották egymást, hiszen készültek a Bányai­iskola könnyebb-nehezebb gyakorlataival vizsgára, meghall­gatásra ... Amikor Tatabányán jártam — ezúttal nem is mertem szak­­felügyeletre gondolni, inkább csak helyszíni szemlére, tapaszta­latszerzésre — az egyetlen fűthető szobában éppen így festett a helyzet: két dobos növendék között lehetett telefonálni, tárgyal­ni, beutalókkal, segélyekkel, közvetítéssel foglalkozni. Simon Antal kirendeltségvezető azonban többet is muta­tott: mindenekelőtt a stúdió órarendjét, és megkérdezte, hogy a párhuzamosan folyó hegedű- és cimbalomoktatás közül melyi­ket kívánom meghallgatni. Én arra gondoltam, hogy mindkettőt szép sorjában. Átvezetett egy keskeny folyosón és két beázott, kiürített szobán át egy nagyobb terembe, ahol az egyik sarok­ban kottaállványt láttam, rajta a Kreutzer etűdök II. füzete; az állvány előtt egy fekete, sovány fiatalember, mellette tanára. Mintegy tíz percnyi etűdözés után a hegedűszó elhalt, és a terem szemben levő szegletéből cimbalomszó csendült fel. Egy dallamos gyakorlat az Állag a-iskolából... — Újabb tíz perc és ismét a hegedű szólalt meg, addig a cimbalom hallgatott... A szűkös helyzetben is ment a munka, nem jöttek hiába a város másik végéről és vidékről a tanítványok! Tartották az órarendet becsülettel a tanárok, nem szakadt félbe a tovább­képzés az elemi csapások miatt —, még a stúdió politikai-eszté­tikai előadásait is sikerült megszervezni! Horváth Ernő a hege­dűsök és a népi zenekari gyakorlat oktatója, Csóka Béla cimba­lom tanár, Reindl Imre a harmonikások mestere, Jakabffy György és Simon Antal dobtanár és a név szerint említett ok­tatók éppen úgy végezték munkájukat, mintha vadonatúj, szikla­szilárd épületben, jól fűtött, száraz helyiségekben dolgozták volna végig a telet. — A munka nem állhat meg, mert sem a vendéglátóipar vezetői, sem a vendégek nem fogadnak el magyarázkodást, ha kifogás akad a zene miatt —, sőt a vizsgabizottság sem mérle­gelheti más mértékkel a tatabányai és Komárom megyei zené­szek teljesítményét pusztán azért, mert az idei tél betört az épület belsejébe! — így vélekedett Simon Antal és ezt olyan magától értetődően mondta, hogy senki nem szállhatott vitába vele. Nagy-nagy megbecsülést éreztem magamban azok iránt, akik nem hangoztatják, de gyakorlatban végzik a lelkes, kitartó, jó munkát és nem ismernek akadályokat a kötelességteljesítés útján. Ezt előbb beírtam a szakfelügyeleti naplóba, utóbb meg ide, a „Szórakoztatózenészek" hasábjaira. K. E. Kiszin Miklós Káté Kálmán zenekara a szegedi Halászcsárdában Fátyol Mihály zenekara. Makó, Korona Étterem Magyar József és Simon Antal Horváth Ernő a népi zenekari gyakorlatot vezeti a romos helyiségben . SZÓRAKOZTATÓZENE­SZEK

Next