Szórakoztató Zenészek, 1974 (3. szám)
1974 / 3. szám
írott és íratlan szabályok RENDHAGYÓ BESZÉLGETÉS A BALATON SINGERS-SZEL Törvény, rendelet, szabály mind az együttélést koordináló kötelező normák. A működés szabadságát éppen ezek a „korlátok” szegélyezik, amelyekbe belebotlani éppúgy lehet, mint belefogódzni. Sokat beszélünk a közhasznú, írott szabályokról, kevesebbet az íratlanokról. A kettő összevetése adta témáját annak a beszélgetésnek, amelyen a fiatal Balaton Singers tagjaival feszegettük a külföldet járt szórakoztatózenészek kimondott és meg nem fogalmazott hétköznapi és művészgondjait. S tettük ezt nem korlátfeszegető szándékkal, sokkal inkább hangosan gondolkodva önmagunk javulására. A Balaton Singers 4 tagú (Debreczy Enikő: bassgitárének, Felföldi Csaba: saxofonklarinét-ének, Kocsis Alajos: dob-ének, Fekete Barnabás: zongora-ének, s egyben zenekarvezetés), 1970-ben alakultak. Rövidebb balatonfüredi Marina-szereplés után többéves külföldi szerződés következett: Finnország, NSZK, Svédország és megint NSZK. Közben itthon megszületett a zenekarok külföldi szereplését 2 évben meghatározó rendelet. Hazajöttek. Ez így természetes, bár a sokat ígérő szerződés küszöbén kicsit váratlanul jött a dolog. Az együttes csupa fiatalokból áll, így hát helyén való a vigasz, ami késik nem múlik. Jelenleg a Körszálló Cola bárjában dolgoznak. 1975-re szerződés szerint ismét Hamburgban játszanak majd. Hírük jellemzője — a jó muzsikán kívül — szerénységük. Most is, amikor magukról beszélnek sokak fejével próbálnak gondolkozni, az egyéni meglátást a közös mércéhez igazítani. A külföldi szerződés nagy vízválasztó, ahogyan nevezik mélyvíz. Hamar elválik, kik mire képesek. Vizsgázik ilyenkor a szakmai tudás, de éppúgy az emberi tartás is. Kiütköznek az erények és gyengék. ők sem voltak kivételek. Írott szabály rögzíti, hogy mikor ki mehet külföldre dolgozni — mondják —. Íratlan szabály sem mondja, de mindenki tudja a tanulópénzt le kell fizetni. Nem jó, de gyakorlat, hogy egy zenekar tagjai, álljanak bár a legkitűnőbb zenészekből, ha túl hamar, kevés összeszokás után kerülnek erőpróba elé, nehéz napokat élnek át. A hirtelenség rossz tanácsadó. A súrlódások megelőzése a kiválasztásnál kezdődik. A jó együttes alapja legalább fél éves „edzőtábor”, feltételezve hogy egyforma korú, ízlésű, felkészültségű zenészekről van szó. — Írott szabály — folytatják —, hogy a külföldre menő zenekarnak (ez itthonra is érvényes) felelős vezetője van. — Még íratlan szabály sincs azonban arról, hogy miféle követelményekkel jár egy zenekar vezetése. Talán a legfontosabb, hogy egyéniségével soha ne nyomja, hanem vezesse a többieket. Az legyen a döntő szempont, hogy a többiek ezt elfogadják. Szinte mindegy, hogy miben: szakmai tudásban, üzleti érzékben, emberségben, nyelvtudásban. Egészséges légkörnél a vezető úgyis csak papíron szerepel. Csak akkor mondja ki a végső szót, ha tudja, hogy egyetértenek vele. Ez természetes. Sorsunkat azonban mi sem kerültük el, bár nálunk egyéni problémák is közrejátszottak. Amikor hazajöttünk, nekünk is rendezni kellett sorainkat... — Írott szabály, hogy a zenekar, amelyet szerződtetnek hány tagból áll, milyen felállású, produkciójuk szintje. A kosztüm és berendezés is megállapodás tárgya lehet. Íratlan szabály viszont, hogy bármiképpen is fogalmazták a szerződést, a döntő az első esték közönséghatása. Mindenki őket figyeli, a vendéglátó éppúgy, mint mi. Szó sincs arról, hogy valami attrakcióval álljunk elő. Nagy puhatolódzás folyik, felmérjük a hangulatot, alkalmazkodva, óvatosan adagoljuk saját tálalásainkat. Nyílt titok, hogy huzamosabb külföldi tartózkodás igencsak megéri a zenésznek. Ahogy most hazajöttünk, mindenki olyan szereléssel és hangszeren játszik, amit csak álmodni lehet. Már itthon is követelmény az első osztályú felszerelés. Mert minden zenekar előtt játszott már másik zenekar, ami beállított egy szintet. Az üzlet nem akar visszalépni, többek között ez is bizonyítja, hogy a külföldre járásban körforgás van. Ezért is érthető a 2 éves terminus írott szabálya. A zenekarok éppen az egészséges csere érdekében forognak, íratlan szabály viszont, hogy a szerződéseknél a kéznél levő zenekar pozicionális előnyökkel rendelkezik. Persze viszsza is lehet járni, de kár, hogy mire bedolgozzuk magunkat, már elindul a hazafelé gondolkodás. A második év végefelé mintha elkezdene fogyni az összetartó erő. Ezt a kohéziót intézményesen kellene segíteni. Egyáltalán nem biztos, hogy hazajövet itthon minden zenekar a kinti felállásában kap majd szerződést. Ilyenkor egzisztenciális okokból elkezdődik a széthúzás. Gyakorlatilag ilyenkor lesznek öt-hat tagú zenekarokból szükség szerinti kvartettek és triók. Ez rendszerint rövid ideig tart, de meg kellene próbálni valahogy kiküszöbölni. A Balaton Singers tagjai naponta sok fiatalt vonzanak a Cola Bárba. Fiatal zenészek — ahogyan mondjuk —, új generáció. S jó volt hallani, hogy tisztelik az írott szabályt, de szem előtt tartják az íratlanokat is. S.-ál. 2 ifj. Sánta Ferenc és zenekara Tábornok sem nyerhet csatát... Gyorsinterjú a pályakezdésről Baranyi Kálmánnal Az érettségi bizonyítványán még alig száradt meg a tinta. Hajlamos lennék azt gondolni, ettől lehet számítani igazán a pályakezdést. Baranyi Kálmánnal munkahelyén, az Árok Étteremben beszélgettünk a szórakoztatózenészek pályakezdéséről . Pályát többször kezd az ember — mondta a fiatal zenekarvezető —, s ez látszólag ellentmondás. Gyakorlatilag akkor kezdődik az egész, amikor hangszert vesz a kezébe és dolgozni kezd. De egyáltalán nem mindegy a felkészültsége, helye az embernek, így aztán mindent, amit megtanul beleépíthet a további munkájába. Talán ezért van az, hogy többször is lehet kezdeni anélkül, hogy látványos változások esnének a zenésszel. Szerényfogalmazása ez egy mindenképpen gazdag és energiaigényes pályakezdésnek. De vegyük sorjába. Baranyi Kálmán Salgótarjánban végezte zenei tanulmányait. Hétévi tanulás és meghallgatás után került a KISZ Központi Művészegyüttesének Rajkó-zenekarához. Úgy vélem, ez volt az első pályakezdés, s egyben az igazi tanulás kezdete is. Farkas Gyula karmester okította és az ott eltöltött hat év nagyszerű iskolának bizonyult. Közben, s ez már a szakmával együtt jár, a világ is kaput nyitott előtte. Fiatalon bejárta Ausztriát, Szovjetuniót, Svédországot, sőt 1964-ben eljutott az olimpia színhelyére, Japánba is. A magánélet eseménye, a házasság is sajátosan épül bele a pályakezdés éveibe. Ugyanis leszerelése után három évig a Nemzeti Szállóban dolgozott Böde Gáspár Ernőnél. Az „após-zenekar”-ban eltöltött éveket sorolnám a második pályakezdéshez. Baranyi Kálmán itt töltötte a későbbi munkához nélkülözhetetlen tanulóéveket. Esténként muzsikál és figyel, tanul, a jó muzsikusok titkát szeretné ellesni. Beiratkozik az OSZK- stúdióba, Egerland Pista bácsinál tanul tovább. A B-kategóriás zenészből A-kategóriás lesz. S ebben az időben kezdi folytatni a félbehagyott középiskolai tanulást; magántanulóként levizsgázik a gimnázium II—IV. osztályából. Aki tanult már munka mellett, az tudja csak, hogy ezen a pályán miféle erőfeszítést követel az ilyen tett. Dehát Baranyi Kálmán magasra emelte a mércét magának, s aki át akarja ugrani, annak nem ritkán ökölbe szorul a keze, azért, hogy bizonyíthasson. Arra vagyok kíváncsi, hol érhető tetten a tanulás haszna, mitől érzi gazdagabbnak magát egy prímás, ha eljut az érettségiig. — Az érettségi természetesen papír, olyan mint a jogosítvány. Van amihez nélkülözhetetlen, de ami mögötte van, az nem bizonyítvánnyal mérhető. Egészen másképpen látom az életet — vallja a fiatal zenekarvezető —, szélesedik az ember látóköre, sereg dologban megváltozik a nézete. Sok új dolgot tanul meg, ami addig is ott volt körülötte, csak nem figyelt rá. Mint zenekarvezető nap nap után hasznosítja ismereteit, és a gyakorlatban igazolja elgondolásait. Azt kérdeztem tőle, mitől függ egy zenekar játékrendje. Úgy mondta: — A zenekarvezető alkalmazkodik a helyi igényekhez, belép a rutinfelismerés; mást és másképpen kell játszani rendezvényen, teltháznál, vagy 7—8 asztalnyi vendégnek. De mindez a stratégia csak azonos képzettségű, jól muzsikáló, lelkes csapattal oldható meg. (Innen származik beszélgetésünk címadó mondata is). — önálló zenekart 1971 óta vezetek. De igazán a kétéves NSZK-vendégszereplés volt a vizsgatétel. Mivel ilyet még nem próbáltam, ez is egyfajta újabb pályakezdés volt. S ami utána jött..., mert semmilyen pálya nincs előre aszfaltozva Külföld után csak repülésre volt lehetőség. Az Észak-Pesti Vendéglátónál dolgoztunk heti hat nap hat más helyen. Az egyik éppen ez a mostani, Árok Étterem volt. Ez is megint egy különös kezdés volt: önmagunk hírét kovácsolni, ami igazán pályakezdési feladat. Baranyi Kálmán elbúcsúzott és visszaállt a zenekar élére, hogy Makói Lakatos József, Oláh Kálmán, Rigó Rezső és Lakatos Gyula társaságában (felső képünk) kellemes perceket szerezzen a vendégeknek. Látszólag egyenletes, majdnem szerencsésnek mondható pályakezdésről hallottam. De az események mögött húzódó tudatos pályaépítés legfontosabbja árulkodott: a tanulás. s. p. Kívül a területen, de közel hozzá Hónapok óta izgat: a magyar dzsesszmuzsika egyik ismert alakját mi késztette arra, hogy néhány évvel ezelőtt hátat fordítson a vendéglátóiparnak? Emberileg, zeneileg megtalálta önmagát a tanításban és a viszonylag ritkán megrendezett koncerteken? E kérdésekre kerestem a választ. — Úgy érzem, „dohosabb” vagyok mint valaha, csak most más közönségnek. Hiszem és vallom, hogy soha még ennyien nem rajongtak a dzsesszért, mint manapság. Mint koncertező muzsikus, szinte kézzelfoghatóan tapasztalom e nagyfokú érdeklődést. Ez persze nem jelenti azt, hogy megtagadom a múltamat. Tény, hogy 1965-ben játszottam utoljára vendéglátóiparban (Garay Attilával a Fészek klubban), és amikor ottani szerződésünk lejárt, valahogy úgy éreztem, még mindig nem találtam meg igazi helyemet. A filmgyárban egy éjszakai zenei felvétel után döbbentem rá, hogy én nem vagyok ízig-vérig üzleti zenész. Pedig a Martiny-együttesnél töltött tíz év nem ezt mutatja. E tíz évben (külföldi utakkal, lemez- és rádiófelvételekkel tarkítva) nemegyszer értek „csábítások”. 1954-ben hívott Karel Vladh, majd a szintén ismert Gustav Brom és a neves német zenekarvezető, Kurt Edelhagen. Meg kell említenem még, hogy Kovács Andornak és nekem szerződést ajánlott Max Greger is. Maradtam. — Nehogy úgy tűnjön, hogy bennem valamiféle sértődés van a vendéglátóiparral szemben. Nincs, nem is lehet. Ott is lehet jó zenét csinálni, csak másképp, mint a pódiumon. Ami engem illet, úgy érzem, végleg kikötöttem a koncertezésnél. Egy biztos: ma is 5—6 órát gyakorolok naponta, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ez talán egyben arra is válasz, hogy haladok a korral. Új stílusok jöttek (Sweet, Bebop, Westleast, Cool és a Free), de a fundamentumok maradtak. Már évtizedek óta volt dzsessz, amikor Gene Krupa a negyvenes évek elején iskolába, rendszerbe foglalta a dobolás fő irányelveit. A máig tartó csatát az nyerte meg és az győzedelmeskedett a hangszer felett, aki biztosan állt és áll ezeken az alapokon. Szerintem nem lehet elkapni az új meg új divatok lényegét, ízét, ha annak előzményeit nem ismerjük. Teljesen új meg popzenében sem terem. Minden az előző stílusra épül. — A mai zene internacionális, minden képzett és intelligens zenészfül számára érthető. Kicsit „kötött” zene, kissé „free” és sok benne a beatelem. De mindenképpen tanult muzsikust kíván. Beszélgetés közben pillantásom az asztalon heverő újságok között a Melody Maker egyik számára esik. Ott az európai dzsesszről szóló sorok között felfedezem Kovács Gyula nevét, akit a szerző a kontinens egyik kiemelkedő muzsikusaként említ. KRIZSIKALI SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK