Szórakoztató Zenészek, 1974 (3. szám)

1974 / 3. szám

írott és íratlan szabályok RENDHAGYÓ BESZÉLGETÉS A BALATON SINGERS-SZEL Törvény, rendelet, szabály mind az együttélést koordináló kötelező normák. A működés szabadságát éppen ezek a „korlátok” szegélyezik, ame­lyekbe belebotlani éppúgy le­het, mint belefogódzni. Sokat beszélünk a közhasznú, írott szabályokról, kevesebbet az íratlanokról. A kettő összeve­tése adta témáját annak a be­szélgetésnek, amelyen a fiatal Balaton Singers tagjaival fe­szegettük a külföldet járt szó­rakoztatózenészek kimondott és meg nem fogalmazott hét­köznapi és művészgondjait. S tettük ezt nem korlátfesze­gető szándékkal, sokkal in­kább hangosan gondolkodva önmagunk javulására. A Balaton Singers 4 tagú (Debreczy Enikő: bassgitár­­ének, Felföldi Csaba: saxofon­­klarinét-ének, Kocsis Alajos: dob-ének, Fekete Barnabás: zongora-ének, s egyben zene­karvezetés), 1970-ben alakul­tak. Rövidebb balatonfüredi Marina-szereplés után több­éves külföldi szerződés követ­kezett: Finnország, NSZK, Svédország és megint NSZK. Közben itthon megszületett a zenekarok külföldi szereplését 2 évben meghatározó rendelet. Hazajöttek. Ez így természe­tes, bár a sokat ígérő szerző­dés küszöbén kicsit váratlanul jött a dolog. Az együttes csu­pa fiatalokból áll, így hát he­lyén való a vigasz, ami késik nem múlik. Jelenleg a Kör­­szálló Cola bárjában dolgoz­nak. 1975-re szerződés szerint ismét Hamburgban játszanak majd. Hírük jellemzője — a jó muzsikán kívül — szerény­ségük. Most is, amikor maguk­ról beszélnek sokak fejével próbálnak gondolkozni, az egyéni meglátást a közös mér­céhez igazítani. A külföldi szerződés nagy vízválasztó, ahogyan nevezik mélyvíz. Hamar elválik, kik mire képesek. Vizsgázik ilyen­kor a szakmai tudás, de épp­úgy az emberi tartás is. Ki­ütköznek az erények és gyen­gék. ők sem voltak kivételek. Írott szabály rögzíti, hogy mikor ki mehet külföldre dol­gozni — mondják —. Íratlan szabály sem mondja, de min­denki tudja a tanulópénzt le kell fizetni. Nem jó, de gya­korlat, hogy egy zenekar tag­jai, álljanak bár a legkitűnőbb zenészekből, ha túl hamar, ke­vés összeszokás után kerülnek erőpróba elé, nehéz napokat élnek át. A hirtelenség rossz tanácsadó. A súrlódások meg­előzése a kiválasztásnál kez­dődik. A jó együttes alapja legalább fél éves „edzőtábor”, feltételezve hogy egyforma ko­rú, ízlésű, felkészültségű zené­szekről van szó. — Írott szabály — folytat­ják —, hogy a külföldre menő zenekarnak (ez itthonra is ér­vényes) felelős vezetője van. — Még íratlan szabály sincs azonban arról, hogy miféle kö­vetelményekkel jár egy zene­kar vezetése. Talán a legfon­tosabb, hogy egyéniségével soha ne nyomja, hanem ve­zesse a többieket. Az legyen a döntő szempont, hogy a töb­biek ezt elfogadják. Szinte mindegy, hogy miben: szak­mai tudásban, üzleti érzékben, emberségben, nyelvtudásban. Egészséges légkörnél a vezető úgyis csak papíron szerepel. Csak akkor mondja ki a vég­ső szót, ha tudja, hogy egyet­értenek vele. Ez természetes. Sorsunkat azonban mi sem kerültük el, bár nálunk egyéni problémák is közrejátszottak. Amikor hazajöttünk, nekünk is rendezni kellett sorainkat... — Írott szabály, hogy a zene­kar, amelyet szerződtetnek hány tagból áll, milyen felállású, produkciójuk szintje. A kosz­tüm és berendezés is megállapo­dás tárgya lehet. Íratlan sza­bály viszont, hogy bármikép­pen is fogalmazták a szerző­dést, a döntő az első esték kö­zönséghatása. Mindenki őket figyeli, a vendéglátó éppúgy, mint mi. Szó sincs arról, hogy valami attrakcióval álljunk elő. Nagy puhatolódzás folyik, felmérjük a hangulatot, alkal­mazkodva, óvatosan adagoljuk saját tálalásainkat. Nyílt titok, hogy huzamosabb külföldi tar­tózkodás igencsak megéri a zenésznek. Ahogy most haza­jöttünk, mindenki olyan sze­reléssel és hangszeren játszik, amit csak álmodni lehet. Már itthon is követelmény az első osztályú felszerelés. Mert min­den zenekar előtt játszott már másik zenekar, ami beállított egy szintet. Az üzlet nem akar visszalépni, többek között ez is bizonyítja, hogy a külföldre járásban körforgás van. Ezért is érthető a 2 éves terminus írott szabálya. A zenekarok ép­pen az egészséges csere érde­kében forognak, íratlan szabály viszont, hogy a szerződéseknél a kéznél levő zenekar pozicionális előnyök­kel rendelkezik. Persze visz­­sza is lehet járni, de kár, hogy mire bedolgozzuk magunkat, már elindul a hazafelé gondol­kodás. A második év végefelé mintha elkezdene fogyni az összetartó erő. Ezt a kohéziót intézményesen kellene segíte­ni. Egyáltalán nem biztos, hogy hazajövet itthon minden zene­kar a kinti felállásában kap majd szerződést. Ilyenkor eg­zisztenciális okokból elkezdő­dik a széthúzás. Gyakorlatilag ilyenkor lesznek öt-hat tagú zenekarokból szükség szerinti kvartettek és triók. Ez rend­szerint rövid ideig tart, de meg kellene próbálni valahogy ki­küszöbölni. A Balaton Singers tagjai na­ponta sok fiatalt vonzanak a Cola Bárba. Fiatal zenészek — ahogyan mondjuk —, új gene­ráció. S jó volt hallani, hogy tisztelik az írott szabályt, de szem előtt tartják az íratlano­kat is. S.-ál. 2 ifj. Sánta Ferenc és zenekara Tábornok sem nyerhet csatát... Gyorsinterjú a pályakezdésről Baranyi Kálmánnal Az érettségi bizonyítványán még alig száradt meg a tin­ta. Hajlamos lennék azt gon­dolni, ettől lehet számítani iga­zán a pályakezdést. Baranyi Kálmánnal munkahelyén, az Árok Étteremben beszélget­tünk a szórakoztatózenészek pályakezdéséről . Pályát többször kezd az ember — mondta a fiatal ze­nekarvezető —, s ez látszólag ellentmondás. Gyakorlatilag akkor kezdődik az egész, ami­kor hangszert vesz a kezébe és dolgozni kezd. De egyálta­lán nem mindegy a felkészült­sége, helye az embernek, így aztán mindent, amit megtanul beleépíthet a további munká­jába. Talán ezért van az, hogy többször is lehet kezdeni anél­kül, hogy látványos változások esnének a zenésszel. Szerény­­fogalmazása ez egy mindenképpen gazdag és energiaigényes pályakezdés­nek. De vegyük sorjába. Ba­ranyi Kálmán Salgótarjánban végezte zenei tanulmányait. Hétévi tanulás és meghallga­tás után került a KISZ Köz­ponti Művészegyüttesének Rajkó-zenekarához. Úgy vé­lem, ez volt az első pályakez­dés, s egyben az igazi tanulás kezdete is. Farkas Gyula kar­mester okította és az ott el­töltött hat év nagyszerű isko­lának bizonyult. Közben, s ez már a szakmával együtt jár, a világ is kaput nyitott előtte. Fiatalon bejárta Ausztriát, Szovjetuniót, Svédországot, sőt 1964-ben eljutott az olim­pia színhelyére, Japánba is. A magánélet eseménye, a házasság is sajátosan épül be­le a pályakezdés éveibe. Ugyanis leszerelése után há­rom évig a Nemzeti Szállóban dolgozott Böde Gáspár Ernő­nél. Az „após-zenekar”-ban eltöltött éveket sorolnám a második pályakezdéshez. Ba­ranyi Kálmán itt töltötte a ké­sőbbi munkához nélkülözhe­tetlen tanulóéveket. Esténként muzsikál és figyel, tanul, a jó muzsikusok titkát szeretné ellesni. Beiratkozik az OSZK- stúdióba, Egerland Pista bá­csinál tanul tovább. A B-ka­­tegóriás zenészből A-kategóri­­ás lesz. S ebben az időben kezdi folytatni a félbehagyott középiskolai tanulást; magán­tanulóként levizsgázik a gim­názium II—IV. osztályából. Aki tanult már munka mel­lett, az tudja csak, hogy ezen a pályán miféle erőfeszítést követel az ilyen tett. Dehát Baranyi Kálmán magasra emelte a mércét magának, s aki át akarja ugrani, annak nem ritkán ökölbe szorul a keze, azért, hogy bizonyíthas­son. Arra vagyok kíváncsi, hol érhető tetten a tanulás hasz­na, mitől érzi gazdagabbnak magát egy prímás, ha eljut az érettségiig. — Az érettségi természete­sen papír, olyan mint a jogo­sítvány. Van amihez nélkü­lözhetetlen, de ami mögötte van, az nem bizonyítvánnyal mérhető. Egészen másképpen látom az életet — vallja a fia­tal zenekarvezető —, széle­sedik az ember látóköre, se­reg dologban megváltozik a nézete. Sok új dolgot tanul meg, ami addig is ott volt kö­rülötte, csak nem figyelt rá. Mint zenekarvezető nap nap után hasznosítja ismereteit, és a gyakorlatban igazolja elgon­dolásait. Azt kérdeztem tőle, mitől függ egy zenekar játék­rendje. Úgy mondta: — A zenekarvezető alkal­mazkodik a helyi igényekhez, belép a rutinfelismerés; mást és másképpen kell játszani rendezvényen, teltháznál, vagy 7—8 asztalnyi vendégnek. De mindez a stratégia csak azo­nos képzettségű, jól muzsiká­ló, lelkes csapattal oldható meg. (Innen származik be­szélgetésünk címadó mondata is). — önálló zenekart 1971 óta vezetek. De igazán a kétéves NSZK-vendégszereplés volt a vizsgatétel. Mivel ilyet még nem próbáltam, ez is egyfajta újabb pályakezdés volt. S ami utána jött..., mert sem­milyen pálya nincs előre asz­faltozva Külföld után csak repülésre volt lehetőség. Az Észak-Pesti Vendéglátónál dolgoztunk heti hat nap hat más helyen. Az egyik éppen ez a mostani, Árok Étterem volt. Ez is megint egy külö­nös kezdés volt: önmagunk hírét kovácsolni, ami igazán pályakezdési feladat. Baranyi Kálmán elbúcsúzott és visszaállt a zenekar élére, hogy Makói Lakatos József, Oláh Kálmán, Rigó Rezső és Lakatos Gyula társaságában (felső képünk) kellemes per­ceket szerezzen a vendégek­nek. Látszólag egyenletes, majdnem szerencsésnek mond­ható pályakezdésről hallottam. De az események mögött hú­zódó tudatos pályaépítés leg­­fontosabbja árulkodott: a ta­nulás. s. p. Kívül a területen, de közel hozzá Hónapok óta izgat: a magyar dzsesszmuzsika egyik ismert alakját mi késztette arra, hogy néhány évvel ezelőtt hátat for­dítson a vendéglátóiparnak? Emberileg, zeneileg megtalálta önmagát a tanításban és a viszonylag ritkán megrendezett kon­certeken? E kérdésekre kerestem a választ. — Úgy érzem, „dohosabb” vagyok mint valaha, csak most más közönségnek. Hiszem és vallom, hogy soha még ennyien nem rajongtak a dzsesszért, mint manapság. Mint koncertező muzsikus, szinte kézzelfoghatóan tapasztalom e nagyfokú ér­deklődést. Ez persze nem jelenti azt, hogy megtagadom a múl­tamat. Tény, hogy 1965-ben játszottam utoljára vendéglátóipar­ban (Garay Attilával a Fészek klubban), és amikor ottani szer­ződésünk lejárt, valahogy úgy éreztem, még mindig nem talál­tam meg igazi helyemet. A filmgyárban egy éjszakai zenei fel­vétel után döbbentem rá, hogy én nem vagyok ízig-vérig üzleti zenész. Pedig a Martiny-együttesnél töltött tíz év nem ezt mu­tatja. E tíz évben (külföldi utakkal, lemez- és rádiófelvételek­kel tarkítva) nemegyszer értek „csábítások”. 1954-ben hívott Karel Vladh, majd a szintén ismert Gustav Brom és a neves német zenekarvezető, Kurt Edelhagen. Meg kell említenem még, hogy Kovács Andornak és nekem szerződést ajánlott Max Greger is. Maradtam. — Nehogy úgy tűnjön, hogy bennem valamiféle sértődés van a vendéglátóiparral szemben. Nincs, nem is lehet. Ott is lehet jó zenét csinálni, csak másképp, mint a pódiumon. Ami engem illet, úgy érzem, végleg kikötöttem a koncertezésnél. Egy biztos: ma is 5—6 órát gyakorolok naponta, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ez talán egyben arra is válasz, hogy haladok a korral. Új stílusok jöttek (Sweet, Bebop, Westleast, Cool és a Free), de a fundamentumok maradtak. Már évtizedek óta volt dzsessz, amikor Gene Krupa a negyvenes évek elején iskolába, rendszerbe foglalta a dobolás fő irányelveit. A máig tartó csatát az nyerte meg és az győzedelmeskedett a hangszer felett, aki biztosan állt és áll ezeken az alapokon. Szerintem nem lehet elkapni az új meg új divatok lényegét, ízét, ha annak előzmé­nyeit nem ismerjük. Teljesen új meg popzenében sem terem. Minden az előző stílusra épül. — A mai zene internacionális, minden képzett és intelligens zenészfül számára érthető. Kicsit „kötött” zene, kissé „free” és sok benne a beatelem. De mindenképpen tanult muzsikust kíván. Beszélgetés közben pillantásom az asztalon heverő újságok között a Melody Maker egyik számára esik. Ott az európai dzsesszről szóló sorok között felfedezem Kovács Gyula nevét, akit a szerző a kontinens egyik kiemelkedő muzsikusaként említ. KRIZSIK­ALI SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK

Next