Szórakoztató Zenészek, 1982 (23. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám

6 * ► Az 1982-es OSZK munkaér­tekezletek — melyek jelentő­ségéről és szerepéről legutób­bi számunkban már írtunk — mind a tizennyolc megyében lezajlottak. Időrendben az egyik utolsó, de érdemben, aktivitásban, eredményesség­ben az egyik legjelentősebb munkaértekezletet a miskolci kirendeltség és szb szervezte — rendezte. Az ipari-gazdasági életünk­ben oly sokat emlegetett „in­nováció”, a megújulási igény és a lehetőségek jobb kihasz­nálása kulturális szerveink és intézményeink házatáján is egyre ismertebb, természete­sebb. Az OSZK mun­ka fel­frissülése, megpezsdülése ör­vendetes jelenség. Kezd kialakulni egy korszerűbb, mai szórakoztatózenei éle­tünkhöz igazodó munkamód­szer határozott kontúrja. Jó példa erre a már említett miskolci zenészértekezlet, me­lyen mintegy százan jelentek meg kollégáink közül és a 30 százalék ebből, nem miskolci zenész volt, hanem a megye egyéb városából, községéből jött. — Kilencvenhárom egység­ben szól a zene Borsod me­gyében — kezdte beszámoló­ját Sajó Aladárné, majd így folytatta: — 322-en vannak megyénkben, akik aktív ze­nésznek tekinthetők. Segítő­készségünk az ideiglenes mű­ködési engedéllyel rendelke­zők iránt széles körű, de nem határtalan. Természetes, hogy a korlátok akkor jelentkez­nek, amikor választanunk kell. Amikor döntés előtt ál­lok, minden esetben a kate­gorizált zenész mellett török lándzsát. A kategorizáltak esetében nem is a szakmai kérdésekkel van baj..., in­kább a lezserség az, ami gon­dot okoz. Az ideiglenes működési en­gedéllyel dolgozókban él az a tudat, hogy kategorizált je­lentkező esetén ők a második garnitúrához sodródnak. Ez még akkor is igaz, ha a gya­korlatban ez nem mindig így van. — Semmiképpen nem mon­dom azt, hogy az ideiglenesek lelkesedése pótolja a papírral is dokumentálható tudást. Csak azt jelzem: a munkahe­lyeken a fizetést, nem egyfaj­ta „részvételi” díjként kell fölfogni még azoknak a kate­­gorizáltaknak sem, akik pá­holyban érzik magukat. Azt is látnunk kell — folytatta Sajó Aladárné a kirendeltségveze­tő —, hogy az italozó, rend­szeresen nagy zenészszüneteket tartó muzsikus egyszerűen rossz, forgalmat visszafogó, gazdaságtalan és a szó szo­ros értelmében haszontalan munkaerő... A mintegy hatvanperces be­számoló után nem kellett kü­lönösebben noszogatni a résztvevőket a hozzászólásra. Gratzl Ferenc szb-titkár a vállalatokkal kialakított, ill. kimunkálásra váró kapcsola­tokról beszélt. — Amíg a megyei vendég­látóipar, valamint az UNIÓ ÁFÉSZ megtisztelte zenész­gyűlésünket azzal, hogy kép­viselőt küldött, addig a mis­kolci vendéglátóktól senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi, zenészek milyen gondok­kal, tervekkel küszködünk. Ez a közömbösség, sajnos, általá­nosságban is jellemző a mis­kolci zenészek és a helyi ven­déglátóipar képviselőinek kap­csolatára ... és akkor még enyhén fogalmaztam. Mert a viszony nem a mi hibánkból rideg, és sokszor számunkra kissé megalázó. A jobb vi­szony kialakítására töreke­dünk. Ez a nyílt őszinte hangnem volt jellemző az értekezlet többi felszólalására is. Sőt! A kritikus hang mellett önkri­tikus mondatok is elhangzot­tak, és nem a régebben szin­te kötelező, már frázisokba átcsapó meakulpázás volt ez. Egy prímás például imponáló őszinteséggel ismerte el, hogy jogos volt a néhány évvel ezelőtti 10 százalék bércsök­kentés vele szemben, mert túl sokszor nézett a pohár fene­kére. Werner Tibor stúdióta­nár és zongorista a sok ÍME negatív hatását elemezte. Sze­rinte ettől devalválódik, egy­kor jobban megbecsült szak­mánk. Kerekes Antal, a Borsod megyei Vendéglátó Vállalat „zeneügyese”, korunk, jelenle­gi helyzetünk talán leglénye­gesebb aspektusából nézve szögezte le: — Manapság minden a gazdaságosság jegyében zaj­lik. A zene OSZK „belügy­­ként” művészeti kérdés, vál­lalati szinten viszont gazda­sági tényező­­ is. És egyre inkább az! Mindent a mun­kához való viszony határoz meg. Tudom, tapasztalom, hogy az üzletvezetők szakmai kérdésekbe nálunk soha nem szólnak bele! Azonban a fe­gyelmezetlenség láttán joggal határozottak. Ha látják az igyekezetét, a jószándékot egy zenekarnál, akkor nem mérik stopperórával a zene és szüne­tek arányát. Csak gondozatlan, pontatlan, részeges emberek­kel akad intézkednivaló... és akkor a zenészek verik a tam­tamot, hogy beleszólt a góré a művészeti dolgokba. Pedig csak a minimális munkafe­gyelmet kérte és követelte meg. Balogh Antal és Balogh Gyula ózdi, ill. miskolci ze­nészek annak az óhajuknak adtak hangot, hogy talán a nem is olyan távoli jövőben ismét lesz vonzása a mi hi­vatásunknak, és remélhetőleg, a most középkorú kollégák is megérik azt az időt, amikor rangja lesz a szónak: zenész. A munkaértekezlet jó hangu­lata és légköre tehát megadta a kellő érzelmi töltést ahhoz, hogy estefelé úgy induljak el néhány zenés üzlet megláto­gatására, hogy tárgyilagosan, tényszerűen és talán mégis színesen számolhassak be a tapasztalatokról. Miskolc természetesen nem jellemezheti az egész megyét és e nagyváros több zenés szó­rakozóhelye közül, csak hatot kerestem föl.­­­Még hétágra sütött a Nap, amikor Angel János billen­tyűst látogattam meg a Vörös Rákban. Az eredetileg harmo­­nikás Angel érdekesen és a laikusok számára bizonyára látványosan egyezteti a hang­szereken a „párhuzamos” já­tékot. Négy vagy nyolc taktu­sos bevezető az orgonán, az­tán az ölében tartott harmo­nikával folytatja a dallamot. A dobgép hangereje ízlése­sen, arányosan illeszkedik a két hangszerhez, olyannyira, hogy a vendégek a „valódi” dobost keresik tekintetükkel a pódiumon. Kisebb döccenők csak a háromnegyedben meg­írt slágereknél tapasztalha­tók ... — hiába, a gép még­sem ember. (A Vörös Rák egyébként triós hely volt, mi­előtt szerződéses üzlet nem lett.) A Magyaros Étteremben Ba­logh Gyula meleg hegedű­hangja azt jelzi, hogy a hang­szer gazdája nem csak a ma­gyarnóták, cigánydalok vilá­gában jártas. Tánchegedűsként is népszerű zenésze volt a városnak hosszú évekig. A kö­zönség élvezettel merül el a klasszikusnak mondható sza­lonzenekari műsorblokk meló­diáinak hullámaiban. Még a zenéért különösebben nem lelkesedő vendégek is bizo­nyára megérzik, hogy a Ba­logh zenekar repertoárjában több éves munka van. Észre­vehetően nem „hajtanak rá” a rodeszra... és talán ezért is mondják a miskolci zené­szek, hogy a Magyaros Étte­rem a város egyik legjobb üzlete, a mellékes kereset szempontjából. Ottlétemkor a közönség és a zenekar kapcsolata ideális volt. Ez a szinte megfogható, oda és vissza sugárzó össze­hangoltság, sok zenész álma. Ilyen légkörben valóban „for­galomnövelő tényező” a zene­kar, melynek muzsikáját hall­gatva eliramlik a szűk, rövid látogatásra, betervezett idő, és meglepődve pillantok az órámra, mert a zenei műfajok egymás utáni felcsendülése perceknek tűnt, mégis másfél óra telt el... A Balogh zene­kar tagjai: Zsiga Ottó, brá­csás, Vaskó Tódor cimbalmos és Lajkó Dezső bőgős. A Katowicei presszó és ét­terem a város másik végében van egy még most is alakuló , szépülő lakótelep kellős kö­zepén. Mindkét helyiségben szól a zene ..., azaz a presz­­szóban nem nagyon szól. Túl hosszúra nyúlik a szünet. Szirmai József dobos elmond­ja, hogy ő eredetileg brácsás. Arcán a sokat tapasztalt „dörzsölt”, nyugdíj előtt álló zenészember mosolya. Kissé fásult, rezignált... Aztán még jónéhány perc és végre, végre fölhangzik a zongorán a Homokóra. Fényes Ferenc IME-s zon­gorista még lelkes, látszik minden mozdulatán, hogy nem szereti a tétlenséget, a lógást, és már csak ezért is érthetet­len számomra, hogy fiatal ko­rát szinte meghazudtolja az öregecske repertoár. A mun­kaidőt komolyan tekintő kol­léga az új számok megtanulá­sára már nem sok gondot for­dít. Legalább is furcsa, hogy 22 éves kezdő zenész lé­tére, miért csak az 5, 10, vagy 15 év előtti számokkal próbálja megfogni az életkor­ban és viselkedésben, öltöz­ködésben is rendkívül hetero­gén vendégkoszorút? Az étteremben az Impulse­­trió óramű pontossággal kezd este 9 órakor. Eredetileg né­gyen voltak de vállalati ér­dekből (?) a basszusgitárost áthelyezték és a dobos is új. Ennek ellenére a trió tisztán szólal meg, a vokális számok szólamai is pontosan illesz­kednek. íme egy trió, melyet nem rázkódtatott meg a személy­­csere, a létszámcsökkenés. Tu­domásul vették, hogy így ala­kultak a dolgok és siránkozás, panaszkodás helyett, nekilát­tak a kemény próbáknak. Nem kétséges, hogy néhány hét múlva már a „vájtfülűek” sem éreznek semmi merevsé­get a külföldképes trió zené­jében, melynek tagjai: Sajó Aladár szaxofonos-gitáros, Szálkai László billentyűs, Fá­tyol József dobos. A Park motel éttermében a külföldet már sokszor megjárt prímás, Jónás Jancsi áll a ze­nekara élén. Azt hiszem a hazánkat né­hány felületesen szerkesztett útikönyvből „ismerő” nyuga­ti vendégek így képzelik el az „igazi” cigányprímást. Vil­logó tekintet és vakító fogsor, kékesfeketén csillogó haj és „magyaros­” temperamentum. Látogatásomkor is jórészt kül­földi vendégek csodálták a bravúrosan szilaj cigánynóta egyveleget és szerencsére nem értettek magyarul. Mert bi­zony az épületes szöveg hem­zsegett a nagyon is egyértel­mű szavaktól, kifejezésektől. Amikor a késő esti nyári hőségben kinyitottam a Lidó hotelbeli szobám ablakát, hal­lanom kellett a szemben levő Kis Vadász étterem „zeneszol­gáltatását”. Először egy éne­kesnő-jelölt korrepetálását él­veztem, majd a zongora po­tyogásé és szakmai zsargon színesítette a hallottakat. Ké­sőbb az emberemlékezet óta nem hangolt zongorán, né­hány dallam hangzott fel... némelyiket felismertem, igaz jórészt a szövegből, mert a melódia el-el­csúszott a meg­­írttól. A dobos rendületlenül kopácsolta a nyolcadokat, né­hány felijedt madár menekült a környékről. Másnap tudtam meg a ki­­rendeltségen, hogy tulajdon­képpen triót kellett volna hal­lanom, de én csak duóra em­lékszem. A gitáros szabadnap, pos lehetett. Mindenképpen igazságtalan lenne az összkép, ha a Mis­kolcról szóló impressziókat ez- Miskolci szemlélődés Kerekes Antal Jónás Jancsi A MÁV miskolci Vörösmarty Az Impulse trió Művelődési Ház ifjú zenekara Balogh Gyula és zenekara SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK

Next