Szórakoztató Zenészek, 1984 (25. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám
Bemutatjuk Csallóközi Zoltán, „A” kategóriás lemezbemutatót. — Gondolom, gyakran megkérdezik tőled, hogy lettél diszkós? Én is ezt kérdezem. — Bármennyire is furcsán hangzik, de életem „nagy tervei” között soha nem szerepelt a „lemezlovasi” pályafutás. A mérnöki diploma megszerzése után az első és jelenlegi „nappali” munkahelyem a Fővárosi Gázművek. Ennek a KISZ klubjába vittem le a magnómat és kincsként őrzött felvételeimet. A véletlen folytán egyszer a kezembe akadt egy mikrofon és elkezdődött valami, ami azóta életem egyik legfontosabb tevékenysége lett. — Kik voltak hatással rád? — Megpróbáltam saját egyéni stílust kialakítani, amiben nem befolyásolt a szakma akkori nagyjainak tevékenysége. Ez részben annak köszönhető, hogy már két éve diszkóztam akkor, amikor 1976-ban először mentem el más — nevezetesen D. Molnár György barátom — klubjába. Akitől viszont nagyon sokat tanultam, az Alan Freeman, a Radio Luxemburg műsorközlője volt. Diszkófórum — Milyen zenét szeretsz? — Tizenévesen már rajongtam a Shadows és a Ventures együttesekért, aztán később a nagy kedvenc a Rolling Stones, a Kinks és a Pretty Things volt. Nagyon kevés olyan felvétel született a 60-as években amelyet magnószalagon nem rögzítettem volna és ma is ennek a korszaknak a zenéjét szeretem igazán. — De ez ugye nem azt jelenti, hogy műsoraidban csak „nosztalgiázol”? — Szó sincs róla! Igyekszem naprakész lenni, hogy a közönség minden jellegű zenei igényét ki tudjam elégíteni. Ezen túlmenően — mivel meggyőződésem, hogy ez is a lemezbemutató feladata — megpróbálok változatos programjaimmal ízlésformáló szerepet is ellátni. — Gyakran részt veszel a lemezbemutatók vizsgáin, mint szaktanácsadó. Mi a véleményed a mai vizsgázókról? — Sokszor szomorúan konstatálom egy-egy vizsganap lehangoló eredményét. Fő probléma véleményem szerint az ideiglenes működési engedéllyel rendelkező lemezlovasoknál a megfelelő intelligencia szint, valamint a szakmai információ nagymértékű hiánya. A kategóriás minősítéssel rendelkezőknél már jobb a helyzet, de ez csak az általános műveltségi szintre vonatkozik, mert a szakmai tudnivalók itt is rendkívül hiányosak. Ez utóbbin talán az OSZK is segíthetne valamilyen formában, amely megoldaná az „információéhes” lemezlovasok problémáját. — Szerinted mik az információhiány okai? — A sok közül az egyik probléma az, hogy lemezbemutató a hivatalos elnevezés, a diszkósok 95%-a soha nem találkozik az aktuális lemezekkel. A műsorban lejátszott felvételeket kazettán, készen kapják, jó esetben a felvétel előadójának és címének megjelölésével. Ugyanakkor egy lemez sok mindent „elárul” az előadóról, a zeneszerzőről, a producerről, a kiadó hanglemeztársaságról, stb. Nagyon sok kislemez borítóján pedig szinte mindent közölnek, amit a felvétel előadójáról tudni kell. — Mit jelent számodra a szakmában eltöltött tíz év? — Nagyon sok élményt, például a Panoráma, vagy a Hajó bár forró hangulatú estéi, az ELTE klub, a KÖZGÁZ klub, vagy a Pénzügyi Főiskola egy-egy rendezvénye felejthetetlen marad számomra. Persze, ez csak az egyik oldal. A zenei irányzatok tárháza, annak elmélyült megismerése (a free jazztól — az elektronikus programzenéig), a technikai vívmányok (pl. képmagnó) elsajátítása, és természetesen, az angol nyelvismeret megszerzése, amely mind összefügg lemezlovasi működésemmel. — Milyennek látod a diszkó jövőjét? — Optimista vagyok, annak ellenére, hogy a jelenlegi hazai viszonyok mellett a mennyiségi növekedés miatt (diszkók és lemezlovasok száma), a műfaj egy kicsit hullámvölgyben van. Ehhez hozzájárul a közepesnek, vagy inkább gyengének minősíthető zenei anyag is. Az 1981—82 év mindenképpen a mélypontot jelentette, hisz mindössze néhány átütő világsiker született. 1983-ban ezen a téren javulás volt tapasztalható, és remélem, ez a tendencia folytatódik 1984- ben is. Hölzer Tamás A munka öröme Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig tisztelettel hallgatom a munkájukról lelkesen beszélő embereket. A minap egy ilyen zongoristával hozott össze a véletlen. Szakszervezeti tagdíjat jött befizetni az szb irodájába, ott találkoztunk. Beszélgettünk. Érdeklődésemre válaszolva mondta: Én szeretem a munkámat. Szeretem, mert az az embert szolgálja. Vele, a vendéggel találkozunk nap, mint nap, ha kikapcsolódásra, kellemes órákra vágyik, s ezért minket felkeres. A szórakoztatás gyógyír a fáradtságra. Az igazi zenész orvosa az őt felkereső vendégnek. „Gyógyítgatom a szívemet a cigányzenével. . . ” mondja a nóta is. De csak a jó minőségű, magas színvonalú zenével, ilyen lelki medicinával lehet. Ehhez pedig tanulni kell. Mint a testi gyógyításokat végző orvosnak. Szakmai és az általános művelődés terén egyaránt. Ez azért szükséges, hogy alkalmazni is tudjuk ezt a mi speciális gyógyszereinket! Örömmel megyek be a munkahelyemre, mert ott nincs olyan nap, hogy a vendégek közül egy új barátot ne szereznék. Nemcsak nekem, hanem a zenének. Jó érzés látni a felszabadultan szórakozó, a kellemes, boldog hangulatot árasztó embereket, akik a mi zenénkre, szórakoztató tevékenységünkre hangolódnak jókedvű társasággá. Velük együtt mi is jól érezzük magunkat. Ezért okoz számunkra örömet ez a munka. (sz) Társadalmi munkában A budapesti szórakoztatózenészek szakszervezeti bizottsága ismét megrendezte hagyományos szórakoztató műsorát a mozgássérült gyermekek részére a Marczibányi téri otthonban. A nagysikerű, színes, változatos műsorban a művészek társadalmi munkában léptek fel. Endrédi Mimi, Molnár Ági, Nagy Lívia és „A duó" együttes, valamint Balázs Gyula, Kovács Kálmán, Oláh Jenő és Peterdi Győző önzetlen munkájára az stb. mindig számíthat. Képünkön: Endrédi Mimi énekel. 1961-ben kaptam először lehetőséget arra, hogy egy kőbányai presszóban két teljes estén keresztül helyettesíthessem az ottani stabil dobost. Akkoriban egy ilyen repülés nagy dolog volt egy kezdő számára. Ugyanebben az időben, ha sovány pénztárcánk engedte, lejártunk az Astoria Szálló bárjába, ahol Kertész Kornél együttesét hallgattuk és csodáltuk. Akkor, 1960 körül egy egészséges folyamat indult el: az átlagember zenei ízlését olyan szintre emelni, hogy legyen igénye a minőségi szórakozásra. 1963-ban hosszú szünet után ismét lehetőséget kaptam arra, hogy belekóstoljak a zenészéletbe: a Déri Tibi bácsi zenekarában dolgozhattam. Olyan mérföldkő volt ez, ami meghatározza egész további sorsom alakulását. Rahói Ernővel, Andrási Zolival és Jurcsó Gézával jártuk a kevés jazz-klubot és nagyon boldogok voltunk. Déri Tibi bácsiék a Trombitáskertben dolgoztak, ahol minden nyáron igen színvonalas műsor volt. Azt hittem, hogy én már nagyon jó dobos vagyok, hiszen Morello figuráit le tudtam dobolni a Take Five-ból. De már az első próbán rájöttem, hogy mennyire sokoldalúnak kell lenni egy dobosnak, mert bizony képtelen voltam egy egyszerű kupléban, bizonyos helyeken megfelelően hangsúlyozni. Tibi bácsinak volt erre egy igen hatásos módszere: ahol beütés, vagy „nagycsin” kellett, ott egyszerűen ráütött a kezemre a vonójával. Egy hét után már beintésre is ment. Rengeteget tanultam azon a nyáron. Ekkor még másodállásban voltam zenész. A nagy váltás 1965-ben történt, ekkor kaptam ajánlatot Dunaújvárosba, ahol öt hónapot duóban dolgoztam Jurcsó Gézával. Ekkor már nem volt elég csak a zene. Meg kellett tanulnunk énekelni is. Az első szám, melyet lámpalázasan énekeltem, a Nostalgia c. olasz bossanova volt. Ez az év volt a változás éve, kezdett kiszorulni a swinges improvizatív zene, megjelent a Beatles, a Rolling Stones, itthon Zorán és az Omega, mellettük az olasz negédes slágerzene. Az új zene új hangszereket is igényelt. Megindult nálunk is a slágermásolás. Kreatív zenészekből egy csapásra másoló automatákká váltunk. Az utolsó „örömzenés” lehetőségem a vendéglátóiparban az Artner—Kertész együttesben volt, a Corvin étteremben. 1966-ban egy évet Csehszlovákiában és az NDK-ban töltöttem, majd Rahói Ernő hívására hazajöttem, mert nyitott a Belvárosi Varieté, ami az utóbbi években önkiszolgáló étterem volt. Tehát 1967—68-ban két éven át játszottunk, és olyan színvonalas műsort kísértünk, melyben világhírű magyar artisták léptek fel. Az Ungárék ekkor dolgoztak az Emkében. Erre a két helyre alig lehetett bejutni. Ma már sajnos ismeretlen, hogy szinte úgy versengtünk, mint a futballcsapatok. Mindegyik zenekarnak megvolt a maga „drukker”-tábora, ez magával hozott egy állandó fejlődést, vagy bukást. Még nagy divat volt, hogy összejártunk. Szabadnapon mindig az volt a program, hogy egy másik zenekart meghallgattunk. Könnyű is volt, mert még voltak olyan szórakozóhelyek, ahol nagyobb létszámú együttesek is játszhattak. Nem sokáig tartott ez a fejlődés. A beatkorszak szinte eltörölte a fúvós hangszereket. A zenekarok átformálódtak. Új zene jött, olyan, amely a tömegekhez szólt, egyszerű harmóniákkal, sok énekkel. A technikai fejlődés eredményeként elterjedt a magnó, a lemez, s a technika ostora rajtunk csattant. A közönség, a vendéglátó elvárta, hogy azt a hangzást adjuk vissza, amely a lemezeken hallható. Egyre kevesebb a közönségkedvenc együttes, mert a régi generáció zenészei már képtelenek voltak a stílusváltásra, hiszen tizenévesek zenéjét kellett volna átvenniük. Megjelent a pénzhajhászó szemlélet. Ez súlyos helyzetet teremtett, ebből kilábalni csak úgy lehetett volna, ha a vendéglátóipar még anyagi áldozatok árán is ragaszkodik az igényes zenéhez, azaz biztosítja ennek feltételeit. 1975 körül még nagyobb lett a keveredés, mert teljesen más a kinti igény, mint az itthoni. Azok az együttesek, amelyek kinn öt-hat fővel dolgoztak, itthon nem kaptak munkát. A több pénz és a munkalehetőség nagy csábítás, de azt eredményezi, hogy 4-500 zenész megfelelő védettség nélkül él külföldön. Jómagam is több évet töltöttem idegen országban, mert nehéz megállni, hogy az anyagi előnyöket ne használjuk ki. Igaz, nem kötelező a külföldi út, és mindenki a maga sorsának kovácsa. Halmozódnak bennem a gondolatok, emlékek, van sok fájó pont, mely csak most tör felszínre bennem, amikor visszaemlékezem arra a 20 évre, melyet a szakmában eltöltöttem. Van persze nagyon sok kellemes, örömteli emlék is. Országokat, embereket ismertem meg, s közben rohantak az évek. Mint zenekarvezető végeztem a hivatalos ügyeket, gondokat oldottam meg, vagy ítéltem meg néha jól, néha helytelenül. De minden hazatérés után büszkén kezdtünk be új hazai munkahelyünkön. A Sport Szálló bárjában két és fél évet dolgoztunk. Szerénytelenség nélkül írhatom, hogy igen nagy sikerrel, mert kimondottan nagy része volt a zenekarnak abban, hogy rekordforgalmat ért el akkor a szálló. A második évben már bevettek bennünket is a bár szocialista brigádjába. 1975 körül betört a diszkó, ami nekünk, hivatásos zenészeknek, szerintem igen sokat ártott. Nem magát a zenét, és a szórakoztatásnak ezt a formáját ítélem el, hanem azt, hogy a vendéglátóipar ezzel kiszorította azt a korosztályt a szórakozóhelyekről amelyik még szívesen táncolt élőzenére. Hogyan versenyezzen a néhány tagú zenekar egy HI-FI berendezéssel? Ha egy zenekar szerződése mostanában szóba kerül valamelyik szállodában, ott az első kérdés így hangzik: — Szintetizátor van? — Hány manuálos az orgona? — Fényorgona van ? Amikor viszont arra kerül a sor, hogy a maximális gázsi kellene, akkor jön a válasz: sajnos, a bérkeretünk igen alacsony. Egyre több gondolat kívánkozik papírra még, de azt hiszem, hogy egyszerre ennyi is elég. (Talán még sok is.) Martonosi György HA TÁRSADALMI munkáról van szó, Lakatos Ferenc népi zenekarára is mindig lehet számítani. Az szb hívó szavára a zenekar tagjai (Horváth Károly segédprímás, Vigh Béla bőgős, Bódi László cimbalmos, Sándor József brácsás) mindig készen állnak. Legutóbb nyugdíjasainkat szórakoztatták. Két évtized a zenészpályán SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK 4