Szórakoztató Zenészek, 1984 (25. évfolyam, 1-6. szám)

1984 / 1. szám

Bemutatjuk Csallóközi Zoltán, „A” kategóriás lemezbemutatót. — Gondolom, gyakran megkér­dezik tőled, hogy lettél diszkós? Én is ezt kérdezem. — Bármennyire is furcsán hang­zik, de életem „nagy tervei” között soha nem szerepelt a „lem­ezlovasi” pályafutás. A mérnöki diploma megszerzése után az első és jelen­legi „nappali” munkahelyem a Fővárosi Gázművek. Ennek a KISZ klubjába vittem le a magnó­mat és kincsként őrzött felvételei­met. A véletlen folytán egyszer a kezembe akadt egy mikrofon és elkezdődött valami, ami azóta éle­tem egyik legfontosabb tevékeny­sége lett. — Kik voltak hatással rád? — Megpróbáltam saját egyéni stílust kialakítani, amiben nem befolyásolt a szakma akkori nagy­jainak tevékenysége. Ez részben annak köszönhető, hogy már két éve diszkóztam akkor, amikor 1976-ban először mentem el más — nevezetesen D. Molnár György barátom — klubjába. Akitől vi­szont nagyon sokat tanultam, az Alan Freeman, a Radio Luxem­burg műsorközlője volt. Diszkófórum — Milyen zenét szeretsz? — Tizenévesen már rajongtam a Shadows és a Ventures együttese­kért, aztán később a nagy kedvenc a Rolling Stones, a Kinks és a Pretty Things volt. Nagyon kevés olyan felvétel született a 60-as években amelyet magnószalagon nem rögzítettem volna és ma is ennek a korszaknak a zenéjét sze­retem igazán. — De ez ugye nem azt jelenti, hogy műsoraidban csak „nosztal­giázol”? — Szó sincs róla! Igyekszem naprakész lenni, hogy a közönség minden jellegű zenei igényét ki tudjam elégíteni. Ezen túlmenően — mivel meggyőződésem, hogy ez is a lemezbemutató feladata — megpróbálok változatos program­jaimmal ízlésformáló szerepet is ellátni. — Gyakran részt veszel a lemez­­bemutatók vizsgáin, mint szak­­tanácsadó. Mi a véleményed a mai vizsgázókról? — Sokszor szomorúan konsta­tálom egy-egy vizsganap lehangoló eredményét. Fő probléma vélemé­nyem szerint az ideiglenes műkö­dési engedéllyel rendelkező lemez­lovasoknál a megfelelő intelligen­cia szint, valamint a szakmai infor­máció nagymértékű hiánya. A ka­tegóriás minősítéssel rendelkezők­nél már jobb a helyzet, de ez csak az általános műveltségi szintre vonatkozik, mert a szakmai tudni­valók itt is rendkívül hiányosak. Ez utóbbin talán az OSZK is se­gíthetne valamilyen formában, amely megoldaná az „információ­éhes” lemezlovasok problémáját. — Szerinted mik az információ­­hiány okai? — A sok közül az egyik prob­léma az, hogy lemezbemutató a hivatalos elnevezés, a diszkósok 95%-a soha nem találkozik az aktuális lemezekkel. A műsorban lejátszott felvételeket kazettán, ké­szen kapják, jó esetben a felvétel előadójának és címének megjelö­lésével. Ugyanakkor egy lemez sok mindent „elárul” az előadóról, a zeneszerzőről, a producerről, a kiadó hanglemeztársaságról, stb. Nagyon sok kislemez borítóján pedig szinte mindent közölnek, amit a felvétel előadójáról tudni kell. — Mit jelent számodra a szak­mában eltöltött tíz év? — Nagyon sok élményt, például a Panoráma, vagy a Hajó bár forró hangulatú estéi, az ELTE klub, a KÖZGÁZ klub, vagy a Pénz­ügyi Főiskola egy-egy rendezvénye felejthetetlen marad számomra. Persze, ez csak az egyik oldal. A zenei irányzatok tárháza, annak elmélyült megismerése (a free jazz­­tól — az elektronikus programze­néig), a technikai vívmányok (pl. képmagnó) elsajátítása, és természetesen, az angol nyelvisme­ret megszerzése, amely mind össze­függ lemezlovasi működésemmel. — Milyennek látod a diszkó jövőjét? — Optimista vagyok, annak ellenére, hogy a jelenlegi hazai viszonyok mellett a mennyiségi növekedés miatt (diszkók és lemez­lovasok száma), a műfaj egy kicsit hullámvölgyben van. Ehhez hozzá­járul a közepesnek, vagy inkább gyengének minősíthető zenei anyag is. Az 1981—82 év mindenképpen a mélypontot jelentette, hisz mind­össze néhány átütő világsiker szü­letett. 1983-ban ezen a téren javu­lás volt tapasztalható, és remélem, ez a tendencia folytatódik 1984- ben is. Hölzer Tamás A munka öröme Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig tisztelettel hallgatom a munkájukról lelkesen beszélő embereket. A minap egy ilyen zongoristával hozott össze a vélet­len. Szakszervezeti tagdíjat jött be­fizetni az szb irodájába, ott talál­koztunk. Beszélgettünk. Érdeklődésemre válaszolva mondta: Én szeretem a munkámat. Szere­tem, mert az az embert szolgálja. Vele, a vendéggel találkozunk nap, mint nap, ha kikapcsolódásra, kellemes órákra vágyik, s ezért minket felkeres. A szórakoztatás gyógyír a fáradtságra. Az igazi zenész orvosa az őt felkereső ven­dégnek. „Gyógyítgatom a szívemet a cigányzenével. . . ” mondja a nóta is. De csak a jó minőségű, magas szín­vonalú zenével, ilyen lelki mediciná­val lehet. Ehhez pedig tanulni kell. Mint a testi gyógyításokat végző orvosnak. Szakmai és az általános művelődés terén egyaránt. Ez azért szükséges, hogy alkalmazni is tudjuk ezt a mi speciális gyógy­szereinket! Örömmel megyek be a munkahe­lyemre, mert ott nincs olyan nap, hogy a vendégek közül egy új bará­tot ne szereznék. Nemcsak nekem, hanem a zenének. Jó érzés látni a felszabadultan szórakozó, a kelle­mes, boldog hangulatot árasztó embereket, akik a mi zenénkre, szórakoztató tevékenységünkre han­golódnak jókedvű társasággá. Velük együtt mi is jól érezzük magunkat. Ezért okoz számunkra örömet ez a munka. (sz) Társadalmi munkában A budapesti szórakoztatózené­szek szakszervezeti bizottsága is­mét megrendezte hagyományos szórakoztató műsorát a mozgás­­sérült gyermekek részére a Marczi­­bányi téri otthonban. A nagysikerű, színes, változatos műsorban a művészek társadalmi munkában léptek fel. Endrédi Mimi, Molnár Ági, Nagy Lívia és „A duó" együttes, valamint Balázs Gyula, Kovács Kálmán, Oláh Jenő és Peterdi Győ­ző önzetlen munkájára az stb. mindig számíthat. Képünkön: Endrédi Mimi éne­kel. 1961-ben kaptam először lehe­tőséget arra, hogy egy kőbányai presszóban két teljes estén keresz­tül helyettesíthessem az ottani stabil dobost. Akkoriban egy ilyen repülés nagy dolog volt egy kezdő számára. Ugyanebben az időben, ha so­vány pénztárcánk engedte, lejár­tunk az Astoria Szálló bárjába, ahol Kertész Kornél együttesét hallgattuk és csodáltuk. Akkor, 1960 körül egy egészséges folya­mat indult el: az átlagember zenei ízlését olyan szintre emelni, hogy legyen igénye a minőségi szórako­zásra. 1963-ban hosszú szünet után ismét lehetőséget kaptam arra, hogy belekóstoljak a zenészéletbe: a Déri Tibi bácsi zenekarában dol­gozhattam. Olyan mérföldkő volt ez, ami meghatározza egész továb­bi sorsom alakulását. Rahói Ernő­vel, Andrási Zolival és Jurcsó Gézával jártuk a kevés jazz-klu­­bot és nagyon boldogok voltunk. Déri Tibi bácsiék a Trombitás­kertben dolgoztak, ahol minden nyáron igen színvonalas műsor volt. Azt hittem, hogy én már nagyon jó dobos vagyok, hiszen Morello figuráit le tudtam do­bolni a Take Five-ból. De már az első próbán rájöttem, hogy men­­nyire sokoldalúnak kell lenni egy dobosnak, mert bizony képtelen voltam egy egyszerű kupléban, bizonyos helyeken megfelelően hangsúlyozni. Tibi bácsinak volt erre egy igen hatásos módszere: ahol beütés, vagy „nagycsin” kellett, ott egyszerűen ráütött a kezemre a­ vonójával. Egy hét után már beintésre is ment. Rengeteget tanultam azon a nyáron. Ekkor még másodállás­ban voltam zenész. A nagy váltás 1965-ben történt, ekkor kap­tam ajánlatot Dunaújvárosba, ahol öt hónapot duóban dolgoztam Jurcsó Gézával. Ekkor már nem volt elég csak a zene. Meg kellett tanulnunk énekelni is. Az első szám, melyet lámpalázasan éne­keltem, a Nostalgia c. olasz bossa­­nova volt. Ez az év volt a változás éve, kezdett kiszorulni a swinges impro­­vizatív zene, megjelent a Beatles, a Rolling Stones, itthon Zorán és az Omega, mellettük­­ az olasz negédes slágerzene. Az új zene új hangszereket is igényelt. Meg­indult nálunk is a slágermásolás. Kreatív zenészekből egy csapásra másoló automatákká váltunk. Az utolsó „örömzenés” lehe­tőségem a vendéglátóiparban az Artner—Kertész együttesben volt, a Corvin étteremben. 1966-ban egy évet Csehszlová­kiában és az NDK-ban töltöttem, majd Rahói Ernő hívására haza­jöttem, mert nyitott a Belvárosi Varieté, ami az utóbbi években önkiszolgáló étterem volt. Tehát 1967—68-ban két éven át játszot­tunk, és olyan színvonalas műsort kísértünk, melyben világhírű ma­gyar artisták léptek fel. Az Ungárék ekkor dolgoztak az Emkében. Erre a két helyre alig lehetett bejutni. Ma már sajnos ismeretlen, hogy szinte úgy ver­sengtünk, mint a futballcsapatok. Mindegyik zenekarnak megvolt a maga „drukker”-tábora, ez magá­val hozott egy állandó fejlődést, vagy bukást. Még nagy divat volt, hogy összejártunk. Szabadnapon min­dig az volt a program, hogy egy másik zenekart meghallgattunk. Könnyű is volt, mert még voltak olyan szórakozóhelyek, ahol na­gyobb létszámú együttesek is játszhattak. Nem sokáig tartott ez a fejlődés. A beatkorszak szinte eltörölte a fúvós hangszereket. A zenekarok átformálódtak. Új zene jött, olyan, amely a tömegekhez szólt, egyszerű harmóniákkal, sok ének­kel. A technikai fejlődés eredmé­nyeként elterjedt a magnó, a le­mez, s a technika ostora rajtunk csattant. A közönség, a vendéglátó elvárta, hogy azt a hangzást adjuk vissza, amely a lemezeken hallható. Egyre kevesebb a közönségked­venc együttes, mert a régi generá­ció zenészei már képtelenek vol­tak a stílusváltásra, hiszen tizen­évesek zenéjét kellett volna át­venniük. Megjelent a pénzhajhászó szemlélet. Ez súlyos helyzetet te­remtett, ebből kilábalni csak úgy lehetett volna, ha a vendéglátó­­ipar még anyagi áldozatok árán is ragaszkodik az igényes zenéhez, azaz biztosítja ennek feltételeit. 1975 körül még nagyobb lett a keveredés, mert teljesen más a kin­ti igény, mint az itthoni. Azok az együttesek, amelyek kinn öt-hat fővel dolgoztak, itthon nem kap­tak munkát. A több pénz és a munkalehetőség nagy csábítás, de azt eredményezi, hogy 4-500 ze­nész megfelelő védettség nélkül él külföldön. Jómagam is több évet töltöt­tem idegen országban, mert nehéz megállni, hogy az anyagi előnyö­ket ne használjuk ki. Igaz, nem kötelező a külföldi út, és mindenki a maga sorsának kovácsa. Halmozódnak bennem a gondo­latok, emlékek, van sok fájó pont, mely csak most tör felszínre ben­nem, amikor visszaemlékezem ar­ra a 20 évre, melyet a szakmában eltöltöttem. Van persze nagyon sok kellemes, örömteli emlék is. Országokat, embereket ismertem meg, s közben rohantak az évek. Mint zenekarvezető végeztem a hivatalos ügyeket, gondokat ol­dottam meg, vagy ítéltem meg néha jól, néha helytelenül. De minden hazatérés után büszkén kezdtünk be új hazai munka­helyünkön. A Sport Szálló bárjában két és fél évet dolgoztunk. Szerénytelen­ség nélkül írhatom, hogy igen nagy sikerrel, mert kimondottan nagy része volt a zenekarnak ab­ban, hogy rekordforgalmat ért el akkor a szálló. A második évben már bevet­tek bennünket is a bár szocialista brigádjába. 1975 körül betört a diszkó, ami nekünk, hivatásos zenészek­nek, szerintem igen sokat ártott. Nem magát a zenét, és a szórakoz­tatásnak ezt a formáját ítélem el, hanem azt, hogy a vendéglátóipar ezzel kiszorította azt a korosztályt a szórakozóhelyekről amelyik még szívesen táncolt élőzenére. Hogyan versenyezzen a néhány tagú zene­kar egy HI-FI berendezéssel? Ha egy zenekar szerződése mostanában szóba kerül valame­lyik szállodában, ott az első kérdés így hangzik: — Szintetizátor van? — Hány manuálos az orgona? — Fényorgona van ? Amikor viszont arra kerül a sor, hogy a maximális gázsi kellene, akkor jön a válasz: sajnos, a bér­keretünk igen alacsony. Egyre több gondolat kívánkozik papírra még, de azt hiszem, hogy egyszerre ennyi is elég. (Talán még sok is.) Martonosi György HA TÁRSADALMI munkáról van szó, Lakatos Ferenc népi zene­karára is mindig lehet számítani. Az szb hívó szavára a zenekar tagjai (Horváth Károly segédprí­más, Vigh Béla bőgős, Bódi László cimbalmos, Sándor József brácsás) mindig készen állnak. Legutóbb nyugdíjasainkat szórakoztatták. Két évtized a zenészpályán SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK 4

Next