Szórakoztató Zenészek, 1986 (27. évfolyam, 1-6. szám)

1986 / 1. szám

Esze Jenő: Zongoristáknak ajánlom XV. A latin-amerikai stílusok tárgyalásának végére érkeztem. Utoljára a cha-cha-cha a témánk. Természetesen nem törekedhettem teljességre, hiszen még nagyon sok tánc ide sorolható, de csak a legfontosabbakat, a leggyakrab­ban játszottakat ismertettem. Szólhattam volna még a mambó, calypso, madison, baion, carioca stb. táncokról, melyek ugyancsak a latin-amerikai táncok csoportjához tartoznak, ezek azonban ma már nem annyira népsze­rűek. A cha-cha-cha napjainkban is igen divatos, sőt a versenytáncok kötelező programja. Maga az elnevezés is utal a pattogó ritmizálásra, amely ezt a táncot jellemzi. Az ütős szekció itt is rendkívül nagy szerepet kap, különösen a kolomp használata szembetűnő. Ha a dob ritmusát leírjuk, lényegében a következő képletet kapjuk (termé­szetesen nagyon sok variációs lehetőség létezik). A tánczene-irodalom igen sok népszerű slágere cha-cha-cha. Ilyen a „Bongo cha-cha”, a „Hasta magnana Re­­beca”, a „Patricia” stb. De cha-cha stílusban is, pl.: „Tea for Two”, „Ramona” stb. Most nézzük a kategóriavizsga kötelező számának, a „Por Favor” c. cha-cha-chának néhány taktusát. — Aztán tudod-e — súgta egy szegedi értekezleten a fülembe az „országos kitekintésű” szerv egyik budapesti munkatársa —, hogy a tizenkilenc megye közül nálatok működik az egyik legjobb szóra­koztatózenész alapszervezet? — Nem! — vágtam rá hirte­len — honnan is tudnám? Innen, Szegedről én csak őket látom. Hogy jól dolgoznak, azt tudom! — S kezdett bennem dagadni a büsz­keség, mintha ehhez nekem vala­milyen közöm is lenne. ■— No, ha tudod, írd is meg! A jó példából soha nem elég! — fordult el tőlem kollégám, s én ott álltam (ültem) magamra maradva, büsz­kén, s egyszersmind tanácstalanul. Nincs mese, le kell ülni az asztal­hoz, és leírni azt, amit az utóbbi években tapasztaltam a szegedi ze­nészek házatáján. * — Doktor úr! — szólított meg egyszer Lepény István, az alapszer­vezet titkára. (Ez a kissé gunyoros, kissé fölényes, ugyanakkor aláza­tos, de mégis tisztelettudó megszó­lítás — s ezt így csinálja másokkal is — Pista bácsi munkamódszeré­hez tartozik. A különböző szituá­ciókban olyan árnyaltan, barátsá­gosan tudja használni, hogy az em­ber már ebből is ért, szinte tudja, mi következik!) Szóval: — Doktor úr! Bajban vagyunk! Ki kell költöznünk, tatarozás lesz! Segítsen már, hogy olyan helyisé­get kapjunk, ahol megmarad a te­lefonunk! Bizony, kell is a telefon! Akár több vonal is lehetne, akkora a for­galom. (Igaz, az iroda egyben OSZK kirendeltség is, s a hívások egy része Kiszin Miklóséknak szól.) Egy másik kép Lepény István­ról: — Emlékszik? — gesztikulált a telefonba Pista bácsi —, többször mondtam magának, hogy vigyen magával ragasztót, s ragassza ma­gát a székéhez! Szüksége lesz rá! — már szinte kiabál. Ilyen szemléletesen rajta kívül senki sem tudja megmagyarázni a zenészeknek, hogy a megváltozott zenei igények, a szerződéses üzle­tekben a zenei szolgáltatások hát­térbe szorulása, a zenész munkale­hetőségek aggasztó csökkenése miatt, a szó közvetlen értelmében is ragaszkodjanak munkahelyük­höz. Elsősorban szakmai felké­szültségükkel, rugalmasságukkal, s nem utolsósorban munkafegyel­mükkel. E józan és féltő gondolatokat aztán többször, és több variáció­ban is hallottam Lepény Istvántól a különböző bizalmi választó érte­kezleteken. Habár egészsége már nem a régi, most is fáradhatatlanul tevékeny­kedik: segít, javasol, tanácsokat ad, s ha kell, kárhol is. (Sajnos ezt sok­szor kell!) Elrettentő példaként mindenüvé magával viszi azt a dossziét, amelyben a zenészek fe­gyelmi ügyei lapulnak. A hozzá fordulókat azonnal, „csípőből” eligazítja. Még soha nem hallottam azt, hogy: jöjjön vissza később, mert utána kell néz­nem a dolognak! Persze, ilyen intézkedéshez hal­latlan rutin és felkészültség szüksé­ges. Egyszerű ez — gondolom —, csak nyitottnak, olvasottnak, nap­rakésznek, vitaképesnek, határo­zottnak, ravasznak és még mi min­dennek kell lennie az embernek! S persze hatvanegynéhány évesnek is, a korral járó bölcsességgel együtt! — Doktor úr! Az sem árt, ha olyan irodát találnak nekünk, aho­va beférünk alkalmasint negyvenen is — mondta nekem egy másik al­kalommal. Hát kell is ekkora helyiség! Pél­dául a kéthavonta tartott bizalmi­értekezleteken alig lehet leülni, ak­kora a zsúfoltság. Az érdeklődő te­kintetek alig tudnak elhatolni az előadóig, akkora a füst.­­Miért van az, hogy ilyen sok zenész cigarettá­zik?! Nem hiszem, hogy a nehéz fizikai megterhelésnek, amit a napi hatórás zenélés jelent, jót tenne az a hallatlan nikotin terhelés!) Pista bácsi zokszó nélkül tűri, habár kis­sé nehezen veszi a levegőt, amikor beszél: „Törekvésünk arra irányult, hogy kihasználjunk minden lehető­séget arra, hogy tagságunk esélyeit javítsuk. Itt első helyen kell megem­lítenünk az OSZK kirendeltséggel meglevő kitűnő munkakapcsolatun­kat. Kiemelkedően sokat tesz a tag­ság érdekében a kirendeltség veze­tője, Kiszin Miklós elvtárs, aki sze­mélyes és baráti kapcsolatait is fel­használja ... arra, hogy a zenészek érdekében tehessen valamit." Tényleg — gondolkodom el ezen az iker-kapcsolaton, amely a „Le­pény—Kiszin kettős" munkamód­szerét illeti —, itt úgy épül egy­másra a szakszervezeti bizottság és az OSZK kirendeltsége, hogy egymás hatásfokát folyamatosan erősítik. Nem csoda, ha a távolabbi mun­kahelyeken a két szervezet tévé- Örüljön, Pista bátyám! ► Köszöntjük kedves zenész és énekes kolléga­ (y ) nőinket a nemzetközi nőnap alkalmából! X 3 <VX^£ SNXNS­­iXx/SGNXVSe^^SGNXVSax^GNXVS 2A/S SNXN9 BEMUTATJUK Nemrégen alakult meg a BON­BON együttes. A csinos zene­kar tagjai tudatosan készültek a szórakoztatózenészi pályára. Az ideiglenes engedélyekből így a vé­kenységét összekeverik. S ez bi­zony okozott is egy kis zavart a bi­zalmi választások idején. — Doktor úr! A Stúdió sincs jó helyen! Megürül a fejünk felett né­hány iroda. Nem lehetne ide he­lyeznünk a tanulókat? Nem zavar­nának itt senkit, hisz a környéken csak középületek vannak! — mond­ja. Igen, a Stúdió Lepény István szívügye, szellemi gyermeke! Hát­ha ez — morfondírozik — a jobb munkakörülmény, a kényelme­sebb tanulási lehetőség több nö­vendéket vonzana? Látom, amikor az idevágó részt olvassa a legutóbbi szakszervezeti bizottsági beszámolóból, kissé job­ban remeg a keze, mint máskor: „A sajnálatos az, hogy ezt a ki­tűnő, jó lehetőséget (a Stúdiót) szaktársaink nem használják ki a sok problémát megoldó „hiány"­­hangszereken való tanulásra. Még mindig a kelleténél nagyobb a do­bosok és a basszusgitárosok je­lentkezése — feltehetően abban a hitben teszik ezt, mert azt hiszik, hogy így könnyebben szereznek magas minősítést — csakhogy bil­lentyűs zenészekre lenne most leg­nagyobb szükség. Meg kellene ér­teni, hogy még mindig jobb, ha egy jó brácsás vagy bőgős játszik gyengén, mint „egyszemélyes zene­kar”. Mert a pályát elözönlik a di­lettánsok. Ennek a szemléletnek a megváltoztatásain kell munkálkod­nunk." Kétségtelen, hogy Lepény István személyisége meghatározó a szóra­koztatózenészek Csongrád megyei alapszervezetének munkájában. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a munkát nem teljesen egye­dül végezte, végzi. Ezt rögzíti az ál­tala írt beszámoló is: „Összeszokott és cselekvőképes csapatként, és igen jó bizalmi testü­lettel a hátunk mögött láthattunk neki a munkának, az szb tagjai át­lagosan hetenként 6 órát áldoztak a mozgalmi munkára... Munkatár­saim a mozgalmi munkában áldo­zatkészen és erejüket nem kímélve vettek részt. Kérem, hogy ezt az ál­dozatkészséget és odaadó támoga­tást a jövőben se tagadják meg!" hány esztendő alatt — C-kategó­­riák lettek, majd B és A besorolás. Hazai sikerek — és sok próba, ta­nulás után — külföldképessé vált a kvartett. (Képünkön Gáspár Katalin, Bod­­rics Erika, Csepei Katalin, Bodrics Judith) Lepény István (középen) Kiszin Miklóssal és Nyári Rezsővel a zeneművészek küldöttértekezletén (Fotó: Mezey) Dr. Simoncsics János Csongrád megyei szervező SZÓRAKOZTATÓ ZENÉ­SZEK Kerülőutakon az énekig Egy év leforgása alatt három nagy­lemez! Nem volt sima az út, ame­lyen Leontyev idáig eljutott. Húsz évvel ezelőtt végezte el a középiskolát a Komi ASZSZK- ban. Innen a moszkvai Állami Színművészeti Főiskolára szándé­kozott beiratkozni, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsá­ga, visszalépett. Építkezéseken, téglagyárban, fonóüzemben dolgozott, majd esti tanfolyamon bányászati tanulmá­nyokat folytatott. Később a vor­­kutai Bányász Művelődési Köz­pontban elektrotechnikusként he­lyezkedett el, és az itteni kulturális közegben érlelődött meg benne a gondolat: énekes lesz. 1971-ben próbára tette önmagát. Egy köztársasági énekversenyen az első 15 közé került, így jutott el Moszkvába, ahol egy alkotó kö­zösségben önálló, komplett mű­sort szerkesztett, s azon fáradozott, hogy kialakítsa saját énekstílusát, előadói egyéniségét. 1979-ben találkozott David Tuhmanovval, a híres zeneszerző­vel. Az ismert magyar slágerszö­veggel élve, leírhatjuk: „Nekik ta­lálkozni kellett.. Egymás után születtek a jobb­nál jobb dalok. Tuhmanov a szó szoros értelmében, kézenfogva vit­te be Leontyevet a rádió és televízió stúdióiba. — Ez volt számomra az igazi, professzionista iskola — nyilatkoz­ta a közelmúltban Valerij Leontyev, aki most egy zenés darabot ír Kip­ling Dzsungel könyve alapján. Ez lesz egyben a diplomamunkája is, ugyanis most végzi Leningrád­­ban a Művészeti Főiskola rende­zői szakát. APN A Múzsa, a Párbeszéd és a Pre­mier című Valerij Leontyev nagy­lemezek 1985-ben jelentek meg. Valerij Leontyev 3

Next