Szórakoztató Zenészek, 1986 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 1. szám
(Folytatás a 4. oldalról) mai és különböző fórumokon megemlített kazetta-jogdíj is a szakszervezeti ténykedés eredménye. Nagyon sok lépést tettünk az elmúlt fél évtizedben, de még sok megoldásra váró feladat áll előttünk. Például jellegzetes érdekvédelmi munkának tartom (és valamennyi kollégám kívánságát tolmácsolom), amikor megemlítem, hogy ideje lenne végre elismerni a vámrendelkezések szempontjából, hogy a külföldről behozott hangszer: munkaeszköz. Más jellegű, de szintén érdekeinket érintő tényező, hogy kifogásoljuk a másod- és harmadosztályú külföldi popegyüttesek vendégszereplését hazánkban... így csökkennek a gyakran kimagasló teljesítményt nyújtani képes hazai együttesek koncertlehetőségei.” Zorán így fejezte be hozzászólását: „Tudjuk, hogy mi is csak addig nyújtózkodhatunk, amíg az ország takarója ér." Orlóczi Béla, az artistaművészek küldötte elmondta felszólalásában, hogy az egykor oly virágzó artistavarieté műfaj mai képviselői tisztában vannak az OSZK erőfeszítéseivel, melyet a Zeneművészek Szakszervezetével folytat a zenész munkahelyek megőrzéséért a vendéglátóiparban. Ezért az artisták panasza is ide kapcsolódik. Mégpedig az, hogy gátat kellene vetni a műsorokat szervező (megrendelő) üzletvezetők egyoldalú igényeinek, illetve igénytelenségeinek. Ugyanis műsor ürügyén, ma már szinte kizárólag a meztelenkedés a divat, és manapság nemcsak az énekesnők hiányoznak a bárok műsoraiból, hanem a bűvészek, excentrikusok, akrobaták, zeneparodisták is. * A mandátumvizsgáló bizottság jelentése és az ebédszünet után folytatódott a vita. Kudarcok is voltak A kongresszus első napjának délutánján kapott szót Pál Lénárd, az MSZMP KB titkára. Első mondataiban tolmácsolta Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának jókívánságait, sikereket kívánva a munkához. Ezután így folytatta: A művészek szakszervezete mérleget készít. Visszatekintést és számvetést csinál, miközben távlatokat jelöl ki. A visszatekintés a tanulságok értékelésével ötvöződik, így kitágítható a horizont. Az 1985-ös év rendkívül összetett volt. Eredmények és kudarcok tarkították. De a társadalmi fejlődés terén, ha szerényen is, de egyértelműen előrehaladtunk. A nemzetközi összkép — az új szovjet vezetés következetes politikájának köszönhetően — ma kedvezőbb, mint egy-két évvel ezelőtt. Ami a magyar kül- és belpolitikát illeti, eredményeinket még ellenfeleink is elismerik. Hazánknak ma tekintélye, súlya van. Ez is kötelez arra, hogy saját, belső nehézségeinkkel sikeresen megbirkózzunk. A gazdasági hatékonyság természetszerűen kihat a népgazdaság, a beruházások valamennyi területére, így a kulturális és művészeti életben is érezteti hatását. Kétségtelen tény az is, hogy a művészek egy részénél csökken az életszínvonal, kedvezőtlenebbé váltak az alkotás körülményei. Sajnos a gazdaság gépezetének kerekeit nem sikerült eléggé gyors fordulattal felpörgetni, így 1986- ban is viszonylag lassú előrehaladással kell számolnunk. A fokozatosság mellett állandóan keresni kell a belső, emberi erőforrásokat. Igaz ez a kultúra és a művészetek, az ideológia színterén is. Nem hagyhatunk teret a különböző irányból érkező zavaros, értéktévesztő irányzatoknak. A szellemi beruházásoknál olyan tervek, elképzelések kaphatnak prioritást, melyek a tartalmas nevelést, oktatást, képzést, a művészetre összpontosító emberi tényezőket helyezik előtérbe. Ha a társadalom általános színvonala emelkedik, növekedni fog a tudomány, a kultúra, a művészetek szerepe is. A művészet segíti a politikát A kultúra állítólagos leértékelődését hangoztatókkal szembe kell állítani a legfontosabbat: a művészet politikát segítő szerepét. Kétségtelen, hogy a gazdaság teherbíró képessége ma végesebb, mint régebben. De a kultúra támogatása nagyon összetett feladat, egyszerre állami és szakszervezeti jellegű. Kevesebb a pénz, mint a múltban? Kétségtelen. De vajon az anyagi támogatás minden esetben oda kerül, ahol az értékes, vitathatatlanul művészi alkotások születnek? — tette fel a kérdést az MSZMP KB titkára, majd így folytatta: Körültekintőbben, felelősen, differenciáltabban kell támogatni mindenféle művészi alkotómunkát, biztosítva a sokszínűséget, de mindenképpen előnyben részesíteni a szocialista humanizmust sugárzó műveket. A művészeti szakszervezet eddig is értette a közös feladatok lényegét. Ha a szakszervezeti munkában érvényesül az eddigi energia, akkor a nehézségek ellenére változatlan marad a művészek alkotókedve — mondotta többek között Pál Lénárd, majd sikert kívánt a kongresszusnak. Szokolay Sándor zeneszerző szenvedélyes hangon szólt arról a sokszor oktalanul és jogtalanul hallható pesszimizmusról, amely a művészekben indokolatlanul újratermeli az öncélúan fejlesztett „belső fájdalmat”. Ez idegen a művészet lényegétől. A muzsikus érzelmi lény, anyagi célok nélkül is alkotni vágyik. Bozó László, a Rádió főrendezője és Kovács András filmrendező is arról beszélt, hogy önmagunk jobbítására a belső igényt állandóan, hitvallásként kell vállalnunk. A felszólalók különböző látószögből, de mind azt hangoztatták, hogy a megújulást, a jobb eredmények elérését a művészet saját maga lényegében hordozza. Ehhez a mondanivalóhoz kapcsolódott és új gondolatokat is felvetett a művelődési miniszter. Zord időket élünk Köpeczi Béla üdvözölte a kongresszust a kulturális kormányzat nevében. Bevezető mondatai után így folytatta: “ A központi vezetőség beszámolójával egyetértek és a határozati javaslatot is reálisnak tartom. Zord időket élünk, de ebben a zord időben is eredményesen, színvonalasan kell dolgoznunk. A körülmények az ország gazdasági helyzetéből adódnak, de semmiképpen nem ez az egyetlen tényező határozza meg a művészetek sorsát. Ugyanakkor még a mai helyzetben sem feledhetjük, hogy az elmúlt években újabb igények jelentkeztek, új színházak, művészeti intézmények létesültek, énekkarok és zenekarok alakultak, nagysikerű filmek, színdarabok születtek. Kiszélesedett a művészetek hatásköre. A pesszimizmus tehát indokolatlan. A közönség mind nagyobb várakozással tekint a művészetek felé. A mozik látogatottsága emelkedő vonalat rajzol, a színházakba járó tömegeknél sincs csökkenés, a televízió értékközvetítő szerepe is vitathatatlan. A hazai közvélemény és a művészetek viszonyát tehát lehet mérni. De a külföldről tapasztalható érdeklődést is számottevőnek lehet tekinteni. Ez a kulturális fórumon nyilvánvalóvá vált. A magyar kultúra gazdag, színes. A koncertélet változatos, a könyvkiadás széles körű. Abból a tényből, hogy gazdasági és (ebből következően) kulturális stagnálás van, semmiképpen nem lehet arra következtetni, hogy a magyar művészet leértékelődött. Ez „öngyilkos” magatartás. Ugyanis, ha őszintén feltárjuk az elmúlt évek eseményeit, akkor, sajnos világosan kirajzolódik: az 1968-as gazdasági reform után túlságosan sok idő telt el, amíg a művészeti életben is megindult a struktúra változása. Közel 15 esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy a kulturális területen is megmozduljon valami, így a lépéshátrány jelentős lett. Megváltozott a közönség ízlése, ha úgy tetszik átalakult a kultúra „fogyasztásának” szokásrendszere és ezeket a változásokat a művészetek háza táján nem vettük észre időben. A művészetek sajátosságait kell figyelembe venni ezen a téren, hiszen itt nem olyan gyorsak a változások, mint az élet más szférájában. Emberformáló művészet 1984-től már világos távlatokat vázoltunk. A szocialista művészetpolitika mindig nagyra értékelte a művészet emberformáló, értékközvetítő szerepét, a kellemes, kulturális közéletet teremtő légkört. A magyar közvélemény a művészetektől politikai, ideológiai orientálódást, összetett jellegű útmutatást vár. .. .A kommercializálódást sokan szidják. A giccs azonban nemcsak bizonyos bazárboltok, trafikok kirakataiban jelentkezik, hanem például az ízléstelen vendéglátóipari műsorokban és még sok helyen. Mindez állami intézmények irányítása, felügyelete alatt! Ezért meg kell növekednie a társadalmi ellenőrzésnek. A művelődési miniszter ezt követően részletesen beszélt arról, hogy az 1980-as évek elejétől kezdve 20—30%-kal nőtt az állami támogatás, de ez sajnos nem elegendő. Ide kapcsolódik, hogy a már említett kommersz „művészet” gyakran azzal az indokkal jelentkezik, hogy ezt igényli a közönség. De ez nem bizonyított! Arra kell törekednünk, hogy az állami dotáció ne általános intézményi, hanem produkció-dotáció legyen. Rendet kell tenni — és nem adminisztratív eszközökkel, hanem a valódi értékek felmutatásával — a képzőművészet, a színházművészet területén és a kultúra minden ágában. Köpeczi elvtárs Diderot szavaival fejezte be nagy tapssal fogadott felszólalását: „Az ember azért született, hogy meditáljon és cselekedjen.” * A kongresszus második napján, december 17-én a vitával folytatódott a munka. Ezen a napon részt vett a kongresszus munkájában Gáspár Sándor, a SZOT elnöke, valamint Knopp András, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese. Az MSZSZ főtitkárának szóbeli kiegészítésében is elhangzott, hogy áru-e a kultúra? A második kongresszusi nap hozzászólásaiban is ez a gondolat vetődött fel, több nézőpontból. A nevező azonban közös volt. Nevezetesen az, hogy a művészek soha nem tekintették és nem tekintik árunak a megkínlódott, a katarzis felszabadító érzését nyújtó alkotómunkát, annak eredményeit. Zenészkollégánk, Nyári Rezső is szót kapott. Elmondta: — A IX. kongresszus határozatának a zenészfoglalkoztatásra vonatkozó útmutatásait, sajnos nem sikerült megvalósítani. Mintegy 22%-kal csökkent az állandó szerződésben dolgozó muzsikusok száma. Azonban a nagyarányú leépítés csak részben indokolható a gazdasági okokkal. A foglalkoztatás csökkenése nemcsak a népi zenészekre vonatkozik, egyre erőteljesebben érinti a tánczenészeket is. Ettől a folyamattól vált ma a vendéglátóipari zeneszolgáltatás szürkévé, egysíkúvá. A zenés helyeken az egyszemélyes zenekarok, a billentyűs hangszeresek uniformizálódott hangzása fogadja a vendégeket, így nem lehet a zene forgalomnövelő tényező. Beszűkültek a külföldi munkavállalás lehetőségei is. A kiút, vagy talán az egyik lehetőség az lenne, ha a foglalkoztatókat, munkáltatókat érdekeltekké lehetne tenni abban, hogy színvonalas zenét szerződtessenek. Ha a szórakoztatás része a művészetnek, és a szórakoztatásnak része a vendéglátóipari zene, akkor a gyakorlatban is el kell ismerni: csak az együttesek sokszínűsége nyújthat értékes produkciót. Nagy derültséget keltett, amikor Nyári Rezső elmondta, hogy létszámcsökkentés címén lényegében a világ drámairodalmának gyöngyszemeit is fel lehetne olvasni a színházakban. Hiszen Shakespeare szavai értékesek lehetnek egyetlen színész előadásában is. Erre az abszurdumra mégsem gondol senki. De miért gondolják, hogy egy zenész pótolni tudja a zenekari hangzást? Támogatni kellene tehát azokat, akik nagyobb létszámú zenekarokat kívánnak foglalkoztatni. * A kongresszuson közel ötven küldött kért szót. Néhányan írásban adták be véleményüket. Végül Simó Tibor főtitkár foglalta össze a két nap vitáját, majd a küldöttek elfogadták a központi vezetőség írásos beszámolóját, az ehhez kapcsolódó szóbeli kiegészítést, a számvizsgáló bizottság jelentését és a következő fél évtized feladatait rögzítő határozatot. A konstruktív, politikailag jó hangulatú kongresszus megválasztotta a központi vezetőséget, a számvizsgáló bizottságot, valamint a SZOT XXV. kongresszusára delegált művészeket. A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöke ismét Vass Imre lett. A főtitkár Simó Tibor. Alelnök: Gács Rezső (Rodolfó), Szécsényi Ferenc, Szabó Iván, Egressy István, Horváth Sándor, Zsurzs Éva, Lukács Ervin. Összeállította: Krizsik A. Fotó: Mezey B. Köpeczi Béla művelődési miniszter, Simó Tibor, az MSZSZ főtitkára és Voksán József, a pedagógus szakszervezet főtitkára a kongresszus szünetében Sztevanovity Zorán hozzászól A zenészek küldöttei Eszmecsere a szünetben SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK 5