Szórakoztató Zenészek, 1989 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1989 / 1. szám

EMLÉKEZÉS... Több mint negyvenéves újságo­kat lapozok. Természetesen főként olyan cikkek érdekelnek, amelyek kapcsolatban vannak a szórakoz­tató zenével. Néhány 1948-ból származó idézettel — remélem — egy kissé elgondolkodtatom a ked­ves olvasókat. A „Zenész”, a Magyar Hivatá­sos­ zenészek Szabad Szakszerve­zetének lapja havonta jelent meg. 1948 januári számából megtudhat­juk, hogy Royko Gizi 18 tagú női revűzenekara svédországi turnéra indul, hogy a zenészek szakszerve­zetébe csak zenészi vizsga után le­het kérni a felvételt és a működési engedély felmutatásával a szakszer­vezeti tagok élelmiszer-, textil- és egyéb jegyeket kapnak a helybeli hatóságoktól. A lapban Zsoldos Ernő „Kül­földi szemle” című rovatából érte­sülhetett az olvasó például arról, hogy „Dizzy Gillespie, a világhí­rű be-bop trombitás 16 tagú né­ger zenekarával” európai turnéra indul. „Túlteng a gépzene a rádióban” hirdeti az egyik írás címe, és ada­tokkal alátámasztva tiltakozik a gramofonfelvételek sugárzása el­len, amely tendencia háttérbe szo­rítja az élőzenét. Ugyanebben a számban köszö­nik meg a lap szerkesztői a magyar zenészek nevében a svájci zenész­szakszervezetnek, hogy „néhány él­vonalbeli magyar zenekar munka­­lehetőséget kapott Svájcban”. A „Zenész” februári számában a „Nagyvilág” című rovatban töb­bek között ez áll: „Szovjetoroszor­­szág. A Szovjet Művészdolgozók Szakszervezete 1948. január 16-i kelettel levelet intézett Szakszerve­zetünk címére...” A levél lényege: a szovjet zené­szek kívánsága, hogy a jövőben a magyar művészekkel szoros össze­köttetést létesítsenek és hogy a szovjet delegátusok érkezéséről ér­tesítik a magyar felet. Ugyanebben a rovatban a Ro­mánia alcím alatt ez áll: „A magyar-román barátságot megpecsételő egyezmény vonatko­zásai közelről érintik a mi Szak­­szervezetünket is. Groza miniszter­­elnök a budapesti sajtófogadáson úgy informálta Szakszervezetünk vezetőit, hogy a román-magyar művészcsere kiépítése és megerősí­tése a legközelebbi román kultúr­­program keretébe tartozik. Szak­­szervezetünk is megtette a lépése­ket, hogy a román testvérszakszer­vezettel felvegye a kapcsolatot s így a kölcsönös munkalehetőségek ki­építésével a dunavölgyi államok együttműködését művészi vonat­kozásban is megvalósíthatjuk”. A „Zenész” című havi újság már említett „Külföldi szemle” című rovatában — az 1948 februári számban —, ez áll: „A Down-Beat chicagói zenész­újság évente leszavaztatja olvasóit. A szavazás a következő eredmén­­nyel záródott. A legjobb amerikai tánczeneka­rok 1947-ben: 1. Stan Kenton, 2. Duke Elling­ton, 3. Lionel Hampton, 4. Dizzy Gillespie, 5. Claude Tornhill, 6. Count Basie...” Ugyanebben a cikkben: „A leg­jobb amerikai kisegyüttes (1947- ben) a King Cole-trió, a legjobb fér­fiénekes: Frank Sinatra, a legjobb énekesnő: Sarah Vaughan...” De nézzünk ebből a korból egy másik újságot! A „Színház-Mozi” 1948. április 27-i száma beszámol arról, hogy a főváros zenészei lelkesen készül­nek a vidám, zenés május else­jére. „... Kiveszi részét az ünnepség­ből és a közönség szórakoztatásá­ból a főváros zenésztársadalma is. A Zenészek Szabad Szakszervezete 90 tagú, fehér uniformisos zene­karral vesz részt a menetben és 13 színpadon szerepel a főváros kü­lönböző részein. A cigányzenészek három, 60 ta­gú cigányzenekarral szórakoztat­ják a május 1-jét ünneplő dolgozó­kat és három tömegtánchelyen há­rom hatalmas tánczenekar szolgál­tatja a talpalávaló friss muzsi­kát ...” Nem érdektelen a rádióműsor egy-egy részletének citálása sem az említett képes színházi hetilapból. Az 1948. május 2-től 8-áig terjedő héten többször visszatér a műsor­ban a „Szív küldi szívnek szívesen” programja. A mai, fiatal(abb) olva­sók talán nem is tudják, hogy ez kívánságműsor volt. A hallgatók bizonyos összeg befizetése után, ro­konaiknak, szeretteiknek küldhet­tek egy — legtöbbször tánc, illetve magyarnóta — számot. A „Szív küldi...” nem azonos időpontok­ban jelentkezett. Kedden például késő délután a Kossuth Rádió, majd éjfél előtt a Petőfi hullám­hosszán, szerdán délután a Pető­fin, pénteken ismét mindkét adón délután, illetve késő este. Többször szerepel ez az egy szó: jazz. 1948-ban már bizonyos mértékig érezhető volt a kultúrpolitikában az „amerikai dekadens muzsika” elleni hadjárat, tehát a kinyomta­tott rádióműsorok diplomatikus, szinte csak jelzésszerű tartózkodá­sa nem volt indokolatlan. (1949— 1950-től lényegében 1958-ig, el is tűnt a magyar rádióállomások mű­soraiból az amerikai ihletésű tánc­zene.) Visszatérve az 1948-as rádió­programra, május 2-án hétfői na­pon 15.30-tól 16 óráig Balassa Tamás jazz-számokat adott elő, május 4-én, szerda este Gödöllői Vidák Sándor cigányzenekara ját­szott a Kossuth-on, majd több he­lyen, csak a már említett, egyetlen szó szerepel: jazz, avagy „bőveb­ben” csak ennyi: „jazz-együttes”. Érdekes a könnyűzenei műsorok viszonylagos „torlódása”. Gyak­ran egymás után következtek ilyen műsorok: magyarnóták, jazz, sza­lonzene (Roósz Emil együttese) Szív küldi.. ..tánczene. A szórakoztatózenei műfajok arányának vizsgálata sem lehet mellékes a negyven évvel ezelőtti rádióműsorban tallózó számára: a magyarnóta, cigányzene aránya 1948-ban nem volt nagyobb, mint mai rádióműsorainkban. K. A. SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK , Technikai érdekesség Mikroprocesszor az akusztikus zongorában A zongoraművésznek koncertje lesz a Carnegie Hallban. Odaül a csaknem három méter hosszú, 97 billentyűs Bösendorfer hangver­senyzongorához. Eljátszik egy da­rabot, majd beül a terem közepébe és visszahallgatja saját játékát a zongoráról. Mert, majd’ elfelejtet­tem mondani, hogy a zongora aljá­ra fel van szerelve egy fekete do­boz, az SE 290, ami a visszajátszást lehetővé teszi. Már régebben is próbálkoztak az előadás rögzítésére, és erre a célra különféle mechanikus-pneumati­kus rendszereket fejlesztettek ki. Ezek a berendezések egészen jól működtek. A Magyar Rádió is rendbe hozatott egy ilyen szerkeze­tet, amelynek segítségével Sebes­tyén János műsorában a századfor­duló és a századelő néhány kiváló zongoristáját hallhattuk szinte élő­ben. Egy ilyen bonyolult mechaniz­mus életben tartása azonban nem könnyű és a hibalehetőség óriási. Ez az új, mikroprocesszoros ké­szülék teljesen megbízhatóan mű­ködik. Benne optikai érzékelők mé­rik a leütés sebességét és feszültség­­vezérelt motorok — szolenoidok — ismétlik a leütéseket nagy pontos­sággal. Az SE 290 feltalálója Wayne Stannke, kaliforniai mérnök. Ere­detileg arra gondolt, amikor a ké­szüléket megalkotta, hogy a kor nagy zongoraművészeinek játékát fogja rögzíteni vele. Ez a program el is kezdődött, de időközben a ké­szülék az előadóművészek nélkü­lözhetetlen segítője lett. Az SE 290 kitűnően használható természetesen élő adások rögzíté­sére is. Ritka azonban az olyan life felvétel, amely mentes volna ki­­sebb-nagyobb gikszerektől, bakik­tól. Ez a berendezés lehetővé teszi, hogy a hibákat utólag kijavítsák anélkül, hogy az előadás hangulata csorbát szenvedne. Az archívumokban őrzött sérü­lékeny roll-pianó felvételeket is meg lehet menteni az enyészettől a fekete doboz segítségével. A te­kercseket komputerre írják át, és a komputer vezérlésével a régi felvé­telek ismét hallhatók lesznek az SE 290 segítségével. Az amerikaiak a Bösendorfert tartják a legjobb akusztikus zon­gorának. A hangszert Bécsben gyártják kézműipari technikával, kis szériákban. Az Imperial kon­certzongorából ezideig mindössze tíz darab készült. Ennek ára 97 ezer dollár. A 280 centiméter hosszú Concert Grandból (85 e. dol­lár) csak négy darab, s a kisebb 230 cm hosszú modellből is össze­sen húsz darab készült. Az SE 290 felszerelése tovább drágítja a hangszert, ezért egyelőre csak a legjobban kereső muzsiku­sok vásárolják és természetesen a hangversenytermek. Stevie Won­­dernek van már SE 290-es zongo­rája és van a Nashville Stúdiónak úgyszintén. A Yamaha is kifejlesztett egy előadásrögzítőt, ennek neve Dis­­klavier, de ez — egyelőre — csak pianínóba szerelhető be. Reméljük, hogy hamarosan itt­hon is láthatunk belőlük egy-egy példányt. Addig meg kell eléged­nünk a magnófelvételek visszahall­­gatásával. Németh Zsigmond V ///. ///. ///. .///. ///. ///. ///. ///­ /// ///. ///. /// /// /// ///. ///. ///. ///. ///. ///. * $ $ N­­ $ * £ £ * W \\V w* W W* W W ViV* \\V \VV w W. * HARMINC ÉV Jellemző az olyan gyakran emlegetett megváltozott körülmé­nyekre, hogy az elmúlt hetekben, amikor az Országos Szórakoz­tatózenei Központ — és egyben lapunk is — harmincesztendős lett, nem volt semmi csinnadratta, sajtótájékoztató, állófogadás, ünnepi megemlékezés. Csak egy pillanatra megálltunk az iramló időben a sok tenni­való között és méltán büszkén gondoltunk mindazokra a már köreinkben nem lévő, és a még ma is velünk együtt dolgozó munkatársainkra, akik annak idején felismertek egy lehetőséget és jellegzetes igényt. Felismerték, hogy egy olyan, szakszervezeti jellegű, országos zenészközvetítő intézményre van szükség, amelyik a muzsikusok képzésével és közvetítésével szolgáltatói tevékenységet lát el. Kétségtelen, hogy az OSZK ma másként működő intézmény, mint megalakulásakor, 1959-ben. Ez természetes. Az alkalmazkodókészség, -képesség egyszerűen létkérdés. Az Országos Szórakoztatózenei Központ munkatársai valamennyien bíznak abban, hogy az átalakuló társadalmi viszonyok között is megőrzik az intézmény szakszervezeti arculatát és folyamatosan fogékonyak lesznek a korszerűsödésre. A ma is oly divatos jelszó, a racionalitás jegyében talán e he­lyen is indokolt, ha lakonikusan fogalmazzuk meg az OSZK célját, feladatait. A szórakoztatózenei terület előadóművészeit a jövőben is sa­játos érdekvédelmi tevékenységünkkel segítjük, közvetítjük, menedzseljük és változatlanul készségesen állunk a munkálta­tók — vendéglátóipari szórakozóhelyek, művelődési otthonok — rendelkezésére. % 3 % n $ $ $ $ £ % AA­A £ £ ? $ $­­I $ £ EGY SIKERES ÉRTEKEZLETRŐL Még a múlt év végefelé történt. Az OSZK miskolci kirendeltség­vezetője — Sajó Aladárné — és a helyi szórakoztatózenészek szín­­titkára — Gratzl Ferenc — a me­gye zenészeinek és a munkáltatók ilyen irányú igényeinek megfele­lően, megszervezte a Borsod me­gyei munkaértekezletet. Mint erről már többször írtunk, a zenészgyűlések időszerűségét mindig a helyi tényezők határoz­zák meg. A miskolci szervezők po­zitív hozzáállását bizonyítja: nem „felülről” (Pestről) indukált no­szogatásra, nem kényszeredetten, nyögvenyelősen láttak neki a ze­nészgyűlés előkészítésének. Ez érez­hető is volt, amikor mintegy 60-70 muzsikus gyűlt össze az SzMT-székház nagytermében. Is­mét jólesően nyugtázhatjuk e he­lyen azt is, hogy — mint már oly gyakran más megyeszékhelye­ken — Miskolcon a helyi és más városokból érkezők aránya ked­vező volt. Magyarán: a megye tá­volabbi helységeiből is szép szám­mal jelentek meg. Legalább ennyire örvendetes az, hogy ezúttal a mun­káltatók részéről is több érdeklődő volt kíváncsi a zenészek e sajátsá­gos fórumára. Budapestről egyébként a Zene­művészek Szakszervezete politikai munkatársa és az OSZK vidéki csoportjának vezetője vett részt az értekezleten. A kirendeltségvezetői beszá­moló, majd az szb-titkár szakszer­vezeti tevékenységet összegző mon­datai után élénk, változatos té­májú felszólalások következtek. A munkáltatók képviselői ha­tározottan kifejtették, hogy ma a zenészek emberi kvalitásai legalább olyan lényegesek egy szórakozó­hely működtetésében, mint a zenei tényezők. A muzsikusok felszólalói kö­zött csak elvétve akadt néhány, aki teljesen egyéni sirámait próbálta közéletivé kozmetikázni. A hozzá­szólók túlnyomó többsége a szak­ma presztízséről — illetve annak hiányáról —, a képzés, képzettség fontosságáról beszélt, vagy a kül­földi szereplés lehetőségeiről, az érdekvédelmi tevékenység időszerű problémáiról kérdezett. Mindenki ott, helyben, érdemi választ kapott és külön öröm volt érzékelni, hogy a mai — egyálta­lán nem könnyű zenészfoglalkoz­tatási helyzetben . Borsodban mind a zenészek, mind a munkál­tatók természetes szövetségeseket látnak az OSZK-ban, a szakszer­vezetben. Ennek egyik kétségtelen ered­ménye az is (és nemcsak Miskol­con), hogy elindult egy folyamat, amelyben maga a szakma, a ze­nészhivatás törzsgárdája, a több­ség zárja ki soraiból a megbízha­tatlanokat, a fegyelmezetleneket, a fejlődni nem akaró vagy arra képtelen, rossz muzsikusokat. Meg mered írni?” Még tavaly történt, a művészeti szakszervezetek országos értekez­letén. Az egésznapos vita utolsó szaka­szában kissé fésületlenné vált a rend, egymás szavába vágtak a „póthozzászólók” és mint ahogy legutóbbi számunk egyik írásában is említettük, bebizonyosodott, hogy a demokráciát tanulnunk kell. Gyakran hallani azt is mostan­ság, hogy a demokrácia nem a rend ellentéte. Nem a „mindenki mondja a magáét” zűrzavara, hanem egy nagyon is szabályozott rend, rend­szer. Olyan társadalmi konstruk­ció, amelyben a vélemények, köve­telések, elképzelések, intézménye­sített formák között jutnak el a megfelelő döntési szintekre. Olyan működő tényező, amelyben az egyé­nek és társadalmi rétegek érvei, in­dokai a hozzáértés és a tolerancia igényével fogalmazódnak meg, „fel­felé” irányulnak és hatnak, ahon­nan az érdemi visszajelzés is megér­kezik, újabb vitákat ösztökélve. Nos, az országos értekezleten, a termékeny munkanap végefelé, a kissé kócossá vált hangulatban — mint említettem — innen is, on­nan is hangoskodás bukkant fel. Nem is az a lényeg talán, hogy mit kifogásoltak a vehemens meg­­nyilatkozók, hanem a hogyan. Ez a hogyan meglehetősen demagóg­nak tűnt és e­miatt is tulajdonkép­pen elsikkadt az, amit a felszólalók hangsúlyozni kívántak. Nevezetesen azt, hogy — szerin­tük — az országos értekezleten túl sok volt — úgymond — a „fővárosi hozzászólás, így a vidék háttérbe szorult...” Az értekezlet után voltak néhá­­nyan, akik e spontán megnyilvánu­lásokat, közbeszólásokat egyértel­műen a „demokrácia csúcsának” tartották, a „nép hangjának”, alul­ról jövő követelésnek. Az így vélekedők közül kérdezte tőlem az egyik lelkesnek látszó szem- és fültanú: — Meg mered írni? Mármint az értekezleten össze­vissza kiabálók megnyilvánulásait — pozitívumként. A válaszom: ez nem merészség kérdése. A sajtó feladata semmiképpen nem a mindenáron rombolni akaró vagdalózás. Szerény lapunk célja is egy alkotó folyamat támogatása. Az újságíró nem „isten ostora”, nem is beszélve arról, hogy nem po­litikai bátorság kérdése beszámolni valamiről, aminek nincs politikai jellege. Minden vélemény-nyilvání­tás természetesen emocionális in­díttatású is. De nemcsak annak kell lennie, hiszen az érzelmek és in­dulatok elemző és értékelő igény nélkül csak terméketlen vitákba torkollhatnak.

Next