Zenelap, 1886 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1886-01-01 / 1. szám
ZENELAP irányú tartalmával mindinkább kiérdemelni a mélyen tisztelt közönség támogatását és pártolását s ez okból úgy a lap szerkesztősége, mint a körülötte sorakozó, munkatársak, erkölcsi és hazafias feladatuknak fogják tekinteni, híven, tárgyilagosan és hazai viszonyaink szemmel tartásával oda törekedni, hogy a zeneművészet iránti magasabb érdekeltséget felkeltsük, hogy tisztázzunk sok oly művészeti eszmét, melyek felett hazánkban még nem leng kellő világosság s hogy főleg fentartsuk az érdekközösségi kapcsot mind ama egyesek, egyesületek és testületek között, akik s amelyek a művészet és a hazai zene érdekében egy cél felé törekednek. A mélyen tisztelt zeneközönség nagybecsű pártfogását e cél elérhetésére bátorkodunk felkérni. A Szerkesztőség. Egy magyar „Zenelap“ szüksége és feladata. Nem vonom kétségbe, sőt kész örömmel beismerem, hogy manapság már hazánkban is nagy számmal vannak, akiknek ezt szükségtelen bizonyítgatni. De másrészt azt is merem állítani, hogy még hasonlíthatlanul nagyobb a száma azoknak, akik hazánkban erre még rászorulnak. Körülbelül három évtized tapasztalata áll e téren a hátam mögött s igy talán némileg fel vagyok jogosítva közvetlen érintkezések és észlelések után beszélhetni. Ki merné tagadni, hogy mi magyarok bizony nagyon későn kezdtünk ébredezni, s midőn a hoszszu álomtól kitörülve szemeinket, széttekintettünk a rengeteg szellemi s anyagi pusztaságon mely ellőttünk feltárult, csaknem hihetlennek tetszett helyre pótolhatni az elmulasztottakat, hogy csak némileg is megközelítsük az elöhaladt nemzeteket, melyekkel érintkezni feladatunkká vált. S még is ki merné tagadni azt is, hogy dacára annak, hogy egy félszázadon át követ köre kellett rakni s egészen uj nemzedékeket nevelni mig csak odáig is jutottunk, hogy maga a magyar is megszokja a munka ekéjét megfogni, még is nemzeti elégültséggel tekinthetünk a végbe vitt nagy munkák sikereire ? A művészet az utolsók közül való volt, melyre gondoltunk s a művészetek közt is ép a zene volt az, melynek nagy horderejét sehogy sem tudta és akarta a magyar sokáig megérteni. Egész köteteket lehetne egybeállítani azokból a megtörtént — részint elszomorító, részint mulatságos — esetekből, melyek e téren helylyel — közzel felmerültek. Ki hinné pl., hogy még 1860-an is, midőn akkori elvtársaimmal az első magyar „Z e n é s z e t i lapokat életbeléptettem, találkozván egy igen tekintélyes magyar napilap szerkesztőjével, az komolyan kétségbe vonta egy ily magyar lap szellemi fentarthatását, mert sehogy sem tudta elképzelni, mit lehet a zenéről, — hozzá még magyar nyelven — csak egy évig is írni ? Már ő is a csöndes emberek közé tartozik, de még életében meggyőződhetett az ellenkezőről az említett lapok fő évi folyama által. — Az sem utolsó bizonyságául szolgálhat az akkori hazai fogalmaknak a zenéről s egy zenelapról, hogy időnként zenemellékleteket is ígérvén a laphoz, egyik előfizetőm abban a hitben előfizetett a lapra egy negyedévre 2 írt 5orral, hogy zongorák s más hangszerek lesznek a mellékletek! Azóta természetesen már nagyot fordult nálunk s a zenevilág, de még mindig nem merném rátenni A „ZENELAP“ TÁRCZÁJA. Erkel Ferenczről- A lap, mely jelen számával kezdi meg pályafutását s mely a magyar zene, a magyar művészet érdekeit kívánja szolgálni, kezdheti-e meg tárcarovatát érdemesebb névvel, mint az Erkel Ferenczével? Évek óta divatban van mindenről megemlékezni, a mi dicsőséget áraszt a magyar névre. Gondosan átkutatják a múltat, hogy kivegyék belőle azt, a mi maradandóságot érdemel. Régen elfelejtett sírokat fedeznek föl s a benne nyugvókat kegyeletünk Pantheonjába helyezik. Mindenfelé osztogatják a babérkoszorúkat és az ünneplő ódák egymásután teremnek. Esszyket írnak a magyar irodalom úttörő bajnokairól s magasan kiemelik mindazok jelentőségét, akik nyelvünk, nemzetiségünk, társadalmunk fejlődésére közremunkáltak. S ilyenkor eszembe jut, hogy a hódolat és elismerés nemes versenyéből annak a neve sem maradhat ki, aki megteremtette a magyar operát. Erkel Ferenczről minél többször meg kell emlékeznünk, mert nagyjaink közt ma senki sem nagyobb, mint ő. Erkel Ferencz nevét minél többször emlegetnünk kell, mert Erkel volt az, aki minden segítség nélkül, egymaga emelte föl a magyar zenét az operai formák magaslatára. Erkel Ferenczről nem beszélhetünk eleget, mert ő volt az, a ki egy után haladt nemzeti újjáéledésünk titánjaival s amit azok tollal és szóval végeztek, azt ő hangjegyekkel hajtotta végre. Ha ma visszatekintünk Erkel Ferencz megfutott pályájára, a legmélyebb tisztelettel kell előtte kalapot emelnünk, mert e pályát rendkívüli eredmények jelölik. Ő volt az, aki operát adott a magyar nemzetnek. Ő előtte miből állott a magyar zene ? Népdalokból vagy abból a kevésből, amit különböző