Zenelap, 1890 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1890-01-10 / 1. szám
2 ZENELAP, járt megsemmisülés fenyegetett is. Ez adta meg nekünk az erkölcsi erőt, ez adta meg azt a bárs tettük, úgy érezzük magunkat mint a hajós, ki háborgó tengerén kényszerült búcsút mondani a szárazföldnek és hosszan küzdve az elemekkel, végre biztos révbe jutott, honnan némi meggyőződéssel bátoríthatta társait, biztosítván őket, hogy a harcztól továbbra sem retten vissza, mert elegendő erőt érez magában. íme a múlt. Ami már a jelent és jövőt illeti, engedjék meg tisztem, olvasóink elmondanánk, hogy ezentúl még inkább híven és hivebben ragaszkodunk elvünkhöz s még kevésbbé fogunk engedni ama meggyőződésünkből mely szerint hazánkban, Magyarországon miként mindennek, úgy a zeneművészetnek is magyar alapon kell fennállnia, tovább fejlődnie és megszilárdulnia. így állván a dolog, nem tartózkodunk kijelenteni azt sem, hogy az idegen szellemnek csak általános művészeti és emberi szempontból leszünk barátai; itthon pedig minden külsői dieskedés irányában ha az viszonyainkkal szemben árosnak mutatkoznék, határozott állást foglalunk, mint tettük volt elejétől fogva. A lap rendes rovatai — úgy mint eddigelé — lesznek: zenészeti kultúránk fejlődése érdekében vezér- és irányczikkek, ismeretterjesztő értekezések. Az igazságos kritikára, miként eddig, nagy gondot fordítunk jövőben is, és figyelmünket semmi sem kerüli ki. Vidéki és külföldi tudósításokban szűkölködni nem fogunk és tárczánkat általánosabb érdekűvé teszszük, a szépirodalomnak is megnyitjuk. Azért tehát nemcsak kizárólag a zenészek és művészek meríthetnek okulást lapunkból, hanem maga a nagyközönség is, mely rovatainkban mindig meg fogja találni a maga számára valót. Lehetetlen is, hogy minden művelt magyar ember át ne legyen hatva a ,,Zenelap“ fennállásának szükségétől s e részben a nagy közönséghez is fordulunk, pártfogásáért esedezvén. Tisztelettel a „Zene lap‘‘ szerkesztőség«. A „ZENELAP“ a jelen számmal az V. évfolyamba lépett át. A „Zenelap“, az időnkint megjelenő zeneműmellékletekkel együtt: Egész évre ______- 6 frt Fel „ -------— 3 „ Az előfizetési pénzek — legczélszerűbben postautalvány-lapon — a „Zenelap“ szerkesztőségébe és kiadóhivatalába (Budapestre VIII. ker. Üllői út 4. szám) küldendőkörekről ítélve, a zenének volt szentelve. Schubert tüstént a zongoránál termett és ábrándot rögtönzött; majd a fiatal báró közeledett hozzá, hangjegykézirattal kezében, s kérte őt, kisérje énekét. A zeneköltő elégülten vette le szemét a hangjegylapról — saját dalához kellett előjátékot játszania. A báró érces hangon kezdett énekelni: „Az én hazám a hegyvidék“ ; minél tovább énekelt, a szerző annál felindultabb lett, egészen átszellemült, mondhatni : megszépült; vonásai megelevenítitek, szeme ragyogott. „Így még sohasem hallottam „A vándorát énekelni!“ kiáltott fel végül lelkesülten. „Önnek, báró, egész Bécsben — ebben az olasz művészetet beczéző zenei metropolisban — csak egyetlen vetélytársát tudnám megnevezni.“ „Várjon kit?“ kérdé a báró mosolyogva. Schubert elkomolyodott, s keserűen válaszolt: „Voglt, azt a Voglt, akit oly méltán ünnepelnek tenorjáért, de a ki a tömjén közepette szántszándékkal látszik engem mellőzni . . . .“ „Sebaj !“ siettek az Istentől megáldott dalköltőt mindnyájan vigasztalni: „majd lesz ő is, kell olyan Schubertistává lennie, a milyenek mi máris vagyunk!“ Egy szó mint száz: Schubert ott maradt zeneoktatónak ; tejben-vajban fürösztötték; tanítványai szépen énekeltek és zongoráztak s e mellett idejének csak csekély részét vonták el a múzsáktól; a szülők meg épen felfogták a művész becsét, s vele mint barátjukkal bántak. Nem is volt az egész kastélyban több ember egyetlen egynél, aki Schubert iránt már az első percztől kezdve nem sok rokonszenvet érzett. Ez az egy a mi már ismert Miskánk volt, a „beibhuszár“, aki föl nem bírta fogni, hogy ő már most ezt a szürkekabátos egyszerű embert épen úgy szolgálja, mint akár kegyelmes urát; még kevésbbé fért a fejébe, hogy urasága Schubertet gyakran barátjának czímezte, a kisasszonyok pedig mint az angyalok, úgy mosolyognak néha arra a bozontos fejű vademberre; no, de arra már végkép megállt az esze, mikor az úri vendég, Schönstein báró, egyszer karonfogvást sétált a parkban az istenadta muzsikussal. Teringette! gondolta magában, ne legyek Miska, és ne komornyik, hanem valami disznópásztor, ha ez a fakó, vastag klavirmajszter nem varázsló, aki az egész kastélyt megbabonázta ; ha ezt látom, mindig úgy elszontyolodik tőle a kedvem, hogy mindjárt az a keserves, bús nóta jut az eszembe, amit az öreg Bátori annyiszor húzott .... Elő is vette Miska a hegedűjét, el is húzta rajta az idézte kesergőt, amolyan mesterkéletlen. Néhány szó az operáról. Napi érdekű kérdéshez szólunk : politikai napilapjaink első száma ez új évben a művészi rovat élére a m. kir. opera pénzügyi sikereiről szóló félhivatalos közleményt tett. A számadatokat is közrebocsátó czikk ugyan épen csak a művészettel (mint ilyennel) nem foglalkozik, de ne róvjuk meg érte laptársainkat, hogy mégis a művészeti hírek csoportját ékesítették vele; örüljünk az ötven