Zenelap, 1890 (5. évfolyam, 1-23. szám)

1890-01-10 / 1. szám

2 Z­E­N­E­L­A­P, járt megsemmisülés fenyegetett is. Ez adta meg nekünk az erkölcsi erőt, ez adta meg azt a bá­­rs tettük, úgy érezzük magunkat mint a hajós, ki háborgó tengerén kényszerült búcsút mondani a szárazföldnek és hosszan küzdve az elemekkel, végre biztos révbe jutott, honnan némi meggyőző­déssel bátoríthatta társait, biztosítván őket, hogy a harcztól továbbra sem retten vissza, mert elegendő erőt érez magában. íme a múlt. A­­mi már a jelent és jövőt illeti, engedjék meg tisztem, olvasóink elmondanánk, hogy ezentúl még inkább híven és hivebben ragaszkodunk el­vünkhöz s még kevésbbé fogunk engedni ama meg­győződésünkből mely szerint hazánkban, Magyarorsz­ágon miként mindennek, úgy a zene­­művészetnek is magyar alapon kell fenn­állnia, to­vább fejlődnie és megszilár­dulnia.­­ így állván a dolog, nem tartózkodunk kijelen­teni azt­ sem, hogy az idegen szellemnek csak általános művészeti és emberi szempont­ból leszünk barátai; itthon pedig minden kül­sői dieskedés irányában ha az viszonyainkkal szemben árosnak mutatkoznék, határozott állást foglalunk, m­int tettük volt elejétől fogva. A lap rendes rovatai — úgy mint eddigelé — lesznek: zenészeti kultúránk fejlődése érdeké­ben vezér- és irányczikkek, ismeretter­jesztő értekezések. Az igazságos kritikára, miként eddig, nagy gondot fordítunk jö­vőben is, és figyelmünket semmi sem ke­rüli ki. Vidéki és külföldi tudósításokban szűkölködni nem fogunk és tárczánkat álta­lánosabb érdekűvé teszszük, a szépiro­dalomnak is megnyitjuk. Azért tehát nemcsak kizárólag a zenészek és művészek meríthetnek okulást lapunkból, hanem maga a nagyközönség is, mely rovatainkban mindig meg fogja találni a maga számára valót. Lehetetlen is, hogy minden művelt magyar ember át ne legyen hatva a ,,Zenelap“ fennállásának szükségétől s e részben a nagy közönséghez is fordulunk, pártfogásá­ért esedezvén. Tisztelettel a „Z­e­n­e l­a­p‘‘ szerkesztőség«. A „ZENELA­P“ a jelen számmal az V. évfolyamba lépett át. A „Zenelap“, az időnkint megjelenő zenemű­­mellékletekkel együtt: Egész évre ______- 6 frt Fel „ -------— 3 „ Az előfizetési pénzek — legczélszerűbben posta­utalvány-lapon — a „Zenelap“ szerkesztőségébe és kiadóhivatalába (Budapestre VIII. ker. Üllői­ út 4. szám) küldendőkö­rekről ítélve, a zenének volt szentelve. Schubert tüstént a zongoránál termett és ábrándot rögtön­zött; majd a fiatal báró közeledett hozzá, hangjegy­kézirattal kezében, s kérte őt, kisérje énekét. A zeneköltő elégü­lten vette le szemét a hangjegylap­ról — saját dalához kellett előjátékot játszania. A báró érc­es hangon kezdett énekelni: „Az én hazám a hegyvidék“ ; minél tovább énekelt, a szerző annál felindultabb lett, egészen átszellemült, mond­hatni : megszépült; vonásai megelevenítitek, szeme ragyogott. „Így még sohasem hallottam „A ván­dorát énekelni!“ kiáltott fel végül lelkesülten. „Önnek, báró, egész Bécsben — ebben az olasz mű­vészetet beczéző zenei metropolisban — csak egyet­len vetélytársát tudnám megnevezni.“ „Várjon kit?“ kérdé a báró mosolyogva. Schubert elkomolyodott, s keserűen válaszolt: „Voglt, azt a Voglt, a­kit oly méltán ünnepelnek tenorjáért, de a ki a tömjén közepette szántszán­dékkal látszik engem mellőzni . . . .“ „Sebaj !“ siettek az Istentől megáldott dalköl­tőt mindnyájan vigasztalni: „majd lesz ő is, kell olyan Schubertistává lennie, a milyenek mi máris vagyunk!“ Egy szó mint száz: Schubert ott maradt zene­oktatónak ; tejben-vajban fürösztötték; tanítványai szépen énekeltek és zongoráztak s e mellett idejé­nek csak csekély részét vonták el a múzsáktól; a szülők meg épen felfogták a művész becsét, s vele mint barátjukkal bántak. Nem is volt az egész kastélyban több ember egyetlen egynél, a­ki Schubert iránt már az első percztől kezdve nem sok rokonszenvet érzett. Ez az egy a mi már ismert Miskánk volt, a „beibhuszár“, a­ki föl nem bírta fogni, hogy ő már most ezt a szürkekabátos egyszerű embert épen úgy szolgálja, mint akár kegyelmes urát; még kevésbbé fért a fejébe, hogy urasága Schubertet gyakran barátjának czímezte, a kisasszonyok pedig mint az angyalok, úgy mosolyognak néha arra a bozontos fejű vad­emberre; no, de arra már végkép megállt az esze, mikor az úri vendég, Schönstein báró, egyszer ka­­ronfogvást sétált a parkban az istenadta muzsikus­sal. Teringette! gondolta magában, ne legyek Miska, és ne komornyik, hanem valami disznópásztor, ha ez a fakó, vastag klavirmajszter nem varázsló, a­ki az egész kastélyt megbabonázta ; ha ezt látom, mindig úgy elszontyolodik tőle a kedvem, hogy mindjárt az a keserves, bús nóta jut az eszembe, a­mit az öreg Bátori annyiszor húzott .... Elő is vette Miska a hegedűjét, el is húzta rajta az idézte kesergőt, amolyan mesterkéletlen. Néhány szó az operáról. Napi érdekű kérdéshez szólunk : politikai napi­lapjaink első száma ez új évben a művészi rovat élére a m. kir. opera pénzügyi sikereiről szóló félhivatalos közleményt tett. A számadatokat is közrebocsátó czikk ugyan épen csak a művészet­tel (mint ilyennel) nem foglalkozik, de ne róvjuk meg érte laptársainkat, hogy mégis a művészeti hírek csoportját ékesítették vele; örüljünk az ötven­

Next