Zenelap, 1890 (5. évfolyam, 1-23. szám)

1890-01-10 / 1. szám

4 ZENELAP — ebből levonva összes kiadásainkat, például 170,000 forintot; ime marad tiszta 21,100 frt készpénz, mint fölösleg, mely átvihető az 1890. esztendőre s mely megvan, rendelkezésre áll; — — ha igy beszélne a félhivatalos közlemény, ki-ki belátná, hogy ez czáfolatot nem tűrő, örvendetes igazság, amilyent hirdetnie az intendánsi vagy igazgatói hivatalnak már saját dicsősége érdekében is kellene, de a közvélemény megnyugtatása s illetőleg a deficitek kiheverése végett is üdvös volna. Ellenben a tény az, hogy a kommüniké ilyen számadást bocsát közre: bevétel volt 170 ezer stb. forint, napi kiadás pedig 9900 stb. forint; t. i. a múlt évben, 11 hónap alatt; kellene tehát (ha egyéb kiadási vagy bevételi rovat nem léteznék), 160 ezer és egyszáz forintnak, mint tiszta jövedelemnek, az opera pénztárában kéznél lennie. Fájdalom (s ezért kértük olvasóink szíves elnézését), e pillanatban nekünk, a hivatásunknál fogva érdeklődő szaklapnak, sem állnak rendelkezésre a mérleg összes és hiteles adatai, tehát még mi sem látunk a dolgok mélyébe — hát még a nagy közönségnek, melynek még annyi alkalma sincsen helyes ítéletet formálnia, hogyan beköti a szemét egy-egy félhivatalos!! Mert az még nem virtus : azt mondani, hogy „kevesebbet költöttünk, mint elődünk, tehát még van 21 ezer forintunk.“ Ha költöttünk is ennyivel kevesebbet, tehát 170 ezret, de például csak 150 ezerre rúgott a vagyonunk: bizony ez tiszta 20 ezer forint deficit, nem pedig 21 ezer forintnyi „felhasználható“, még „rendelkezésre álló“ készpénzösszeg. Pedig alighanem így áll a dolog , mert különben az intendánsi hivatalnak az említettük világos számadás elhallgatásával az ily gyanút felébreszteni és tényleges örvendetes eredmény származásának módját eltitkolni, ismételjük, már saját népszerűsége érdekében sem lett volna szabad. Mindez olyan világos, mint a kétszerkettő. Pedig, amit elmondtunk, az csak egy baj. (Igaz, hogy többel is fölér.) Hanem három a magyar. Van a kommünikének másik bibéje is : az, hogy 1888. októberétől számítja az uj érát, mivel ekkor kezdődött az uj igazgatóság; ekkor már, mint mondja, hirtelen és igen nagy mértékben apadtak a kiadások. Miért nem kezdi tehát a kimutatást 1887. októberével, hogy az új igazgatóság működését valósággal egészen párhuzamosan látnák a régivel? (akkor aztán teljes 12 hónapot kaphattunk volna mind a régi, mind az új vonalon.) az összehasonlítás csak így méltányos. De sőt még így sem. S ez a harmadik, és legnagyobb mulasztása, szervi hibája ama félhivatalos közleménynek. A napnál világosabb, hogy a polgáriasult ember nemcsak a tüneményeket, hanem ezek okait is akarja ismerni, ami nélkül nem alkothat helyes ítéletet; ha tehát művészeti intézet feje azt akarja, hogy működését elődével érdem szerint összehasonlítsák: nem elég csak takarékosságára hivatkoznia, hanem ki kell mutatnia azt is, hogy takarékossága csakugyan érdem volt, melynek művészeti oldalán a serpenyő nem sülyed le; még azt sem elég hirdetni: „én uj darabokra csak enynyit fordítottam, míg elődöm kétszer annyit pazarolt,“ mert hátha a megszorítás épen káros volt? vagy hátha például az előd által tetemes költséggel kiállított uj dalmű aránylag jobban gyümölcsöz az új igazgató alatt, mint az emez által szűkmarkúan kiállított darabok — amikor a „takarékosság“ erényét csak a türelmes papír magasztalja. — Sok ily példával igazolhatnék annak ódiumát, hogy a félhivatalos értesítés kibocsátója az ügynek és a köztudatnak nem tett jó szolgálatot, oly hézagos és úgy látszik, nem jóhiszemű közleménynyel, tehátl ugyegy legfölebb a nem gondolkozó, taltóan tömeg előtt növekedett, de az ily okosó dicsőség hajhászása az oly magas hivatalt csak lealázná. Levelezés. Kecskemét, 1889. decz. végén. A helybeli művészeti viszonyok lanyhán fejlődnek, a tulajdonképi művészetből vajmi csekély jutott nem,“ szólt önmegadón Miska. „Az ur egészségére, éljen!“ s fenékig ürítette poharát. „No, most ülj ide mellém,“ szó 14. egész jóakarattal Schubert, „hadd igyunk és él. .jünk együtt.‘‘ „Jaj uram, húzódozott a huszár, a ki csak a, báró meg a kisasszonyok német dalprodukczióira gondolhatott, „nem tudok ám énekelni!“ „No-no, de ezt csak tudod!“ fogta meg a zeneköltő, s rákezdett az ebéd előtt lekapott nótára. „Hiszen ez a Bátori czigány nótája!“ tört ki örömmel Miska, „hogy ne tudnám ilyent én neim egyet, de százat is tudok.“ „’Sz akkor rendben vagyunk“, mosolygott a művész, felbontotta a második üveget is: „éljen!“ töltött, és ittak. — „Ha iszom“, említette Miska, „csak úgy dűl a nóta belőlem,“ és úgy isten, miként beszéle, hogy Petőfivel szóljak. Schubert meg szorgalmasan perczegtette tollát, másolva, papírra rögzítve a huszár egymás után ömlő dallamait ; észre sem vette, hogy emez nyár a harmadik, a negyedik üveget is felbontotta, —csak mikor az énekszó már lomhábbá vált, a dallamok egymásba kezdtek folyni: akkor pillantott fel érintetlen teli pohara mellől füvész; akkor látta, hogy öntudatlan géppé váló társa, akinek a szokatlan és nehéz bor bizony fejébe szállt, székében hátra dőlve, csukott szemmel, álmodozva dudol tovább. „No, jó éjszakát“, nevetett Schubert, s most kezdte csak el a maga igazi teremtését: a hallott dallamok művészi variálását. — Sok ilyen magyaros szerzeménye van ebből az időből. Este kilencz órakor, épen a „finis “-t irta Schubert az opusz végére: begördült a gróf családi batárja, hazaröpítvén a magas uraságokkal egyszersmind a házibarátot is, Schönstein bárót. A gróf füttyent, nem jön elébe senki lámpával, ajtót nyitni. Még egy fütty, némi elégedetlen, hangos kommentárral — hát látják, hogy a huszár helyett a zeneköltő siet elébük. „De kedves barátom! mi ez ?“ kérdi a gróf. „Hol van a Miska?“ „Már bocsánat, kegyelmes uram,“ nevetett Schubert, „kimerült a szegény, velem komponált, hát most viszonzásul én szolgálok ő helyette.“ És az egész lépcsőház csak úgy csengett a jóízű nevetéstől.