Zenelap, 1891 (6. évfolyam, 1-20. szám)
1891-10-01 / 14. szám
ZENELAP leghálásabb egyike. Láttuk azt tavaly Lehmann Lilli asszony vendégszereplése alkalmával, ötször énekelte és játszta egyenlő bravourral Fideliot mindannyiszor bámulatlan ejtve és elragadtatva a közönséget. Amilyen hálás azonban e szerep, ép oly nehéz. Nem egy énekesnő, ki más szerepekben becsülettel állta meg a helyet, szomorúan tapasztalhatta, hogy Fidelióval megbirkózni annyit tesz, min küzdelemre szállni ama szörnyeteggel, melynek naponta egy szüzet kellett áldozni. Saak k a. bármennyire becsüljük is tehetségét és képességét e küzdelemre nem képes. Phisikai ereje mindannyiszor cserben hagyta minek folytán a leghatásosabb momentumai az operának elvesztek. Szept. 26 án, igen érdekes „C a r m en”-előadásunk volt, nem a czímszerepnél fogva, melyben először lépett fel Heller Mira, akinek alt színezetű orgánumához a Carmen-regiszter pompásan illik ugyan, de aki csak a kaczérságot s olykor az erős indulatot bírta szépen kifejezni, mig a czigányleány eredeti, szilaj, hirtelen természetét nem láttatta velünk; a vendégül fellépett Rundio Ferencz lovag, olasz tenorista, lepett meg azzal, hogy lírai egyéniségével is oly drámai alakot birt Don Joséból teremteni, aminőt eddig senkitől sem láttunk; az eddig e szerepben látott érzelgős tenoristáinknak, úgy látszik, fogalma sem volt arról, hogy mennyit lehet itt játszani, kifejezni A vendég játékát s énekét ízlés és iskolázottság jellemzik. Ezek mellett csak Rotter Gizella szép Micaeláját érdemes külön kiemelnünk, kiknek színházi jegyük volt. Tömérdek elfogadások történtek ugyan a lármázó csőcselék sorából, de ez nem akadályozta meg az első előadás megtarthatását. Csodálatos, hogy Párisban a rég porladozó német zeneköltő ellen mindig akadnak botránycsinálók, pedig a műveit franczia társadalom túlnyomó zöme távol áll ezen kicsinyes és szégyenletes hajszától. A demonstrácziókból csak az tűnt ki, hogy a csőcselék lármáz s azok kiket betoborzottak a közeli vidékről és kiknek fogalmunk sincs Wagner zeneköltői dalművéről „Lohengrin“-ről. A franczia kormány, a legnagyobb erélylyel és erővel megóvta saját méltóságát és tekintélyét azáltal, hogy az operaház körül összegyűlt tüntetőkkel szemben röviden bánt el. — A második előadás zavartalanul foly le f. hó 18-án, bár ekkor is történtek többé-kevésbé elfogatások. A kölni nemzetközi dalversenyen az a furcsaság történt, hogy minden díjat német egyletek kaptak. A külföldi dalárokra az volt a panasz, hogy berekedtek. Persze nem a maguk hibájából, hanem a termek fojtó hőségétől, így aztán a három nagy díjat, a be nem rekedt mühlheimi, kalki és darmstadti német dolárok vitték el. Nem nagy udvariasság a vendégek iránt. Külföld (Q) Végre valahára f. hó 16-án minden nagyob mérvű rendzavarás nélkül színre került Wagner „Loh en grin“-je. A rendőrség kiterjedt óvintézkedéseket tett. Az opera előtti tért teljesen elzárta s csak azoknak engedtetett meg a belépés. Ez idő szerint Konstantinápolyban a „Teutonia“ nevű német egylet az egyedüli hely, hol a komoly irányú zenét is kultiválják. Az egylet gyakran rendez hangversenyt, társasösszejövetelei alkalmával pedig soha sem hiányoznak az ének és zeneelőadások, miáltal — legalább tagjai között — ébren tartja némileg a zene iránt való érdeklődést. A nevezett egylet tagjaiból egy vegyeskar is kikerül, mely dicséretre méltó buzgalmában még nagyszabású művek tolmácsolására is vállalkozik, így legutóbb Haydn „Teremtés“ cz. oratóriumával próbálkozott meg. Nem említem, minő eredménynyel. Elég eredmény már az is, ha tudják itt, hogy a „Symphoniák nagyatyjának“ e mesterműve létezik. Csak egyszerűen regisztrálom, hogy a helylyel-helylyel elég jól hangzó kórus, mintegy negyven tagból állt, a zenekart pedig a karmester maga pótolta a pianinóval. Az egylet tagjai között külömben kitűnő műkedvelők, sőt művészek is vannak, kik elismerésre méltó tevékenységet fejtenek ki a zeneügy emelése körül. A nyári évadban egy olasz opera és egy franczia Operette társulat szórakoztatja a közönséget. Az első a „Concordia“ színházban, régi olasz dalművek mellett, az újabb keletű operákat is (mint pl. a „Paraszt becsület“, „Giocondas másokat) szinte hozza ; az utóbbi pedig a perai sétahelyen, az úgynevezett „Piccolo Campo“-n levő nyári színkörben inkább csak operettek és vodvillekkel mulattatja a publikumot. Az előadások rendesen esti 9—10 órakor kezdődnek és nem ritkán két óra felé végződnek. Ez előadások olyanok, amineket egy nagyjából összetoborzott társulat nyújtani képes. A múzsa bizony nem nyer vele. Egy jobb ízlésű közönségnek fogalma se lehet olyan zenei botrányokról, amilyenek itt az említett társulatokál s főleg a franczia társulatoknál napirenden vannak. A „művészek“ és „művésznők“ roszhang, hamis intonáczió és tudatlanságban vetélkednek egymással ; a karok, borzasztók, az összehangolatlan és fegyelmezetlen zenekar (milyen gúny!) pedig, méltó koronáját képezi az ensembe-nak. A hézagos scenirozás és az ügyetlen rendezés pedig, majd boszankodni, majd mosolyogni késztetik a nézőt. Az előadásokat, mindamellett nagyon sokan nézik,és hallgatják, sőt az olasz társulat (ez valamivel jobb) állandóan telt ház előtt játszik. Van itt két görög férfi-dalegylet is, az egyik „Syllogos“ a másik „Hermes“ név alatt ismeretes. Mindkettő dal és zenekedvelő fiatalemberek kezdeményezésére alakult, s ma már meglehetős jó hírnévnek örvendenek. Gyakran szerepelnek ünnepélyek vagy hangversenyek alkalmával, de csakis görög karénekeket adnak elő. Az utóbbit hallottam egy hangversenyen, s a legnagyobb mértékben meglepett az a szépen hangzó, férfias törpörségű öszhang és az a Levelezés. Tekintetes szerkesztő úr! *) Városunk zenei viszonyairól írva, engedje meg tekin, szerkesztő úr, hogy előbb egy kis általános érdekű kitérést tehessek. Több vidéki városban volt alkalmam tanulmányozni a zenei viszonyokat, arra a meggyőződésre *) Szívesen közöljük e sok igazságot tartalmazó levelet, nemcsak a vidéki, helyiérdekű, zenei mozgalmakról szól, hanem egészen általánosságban ráolvas a slendrianizmusra, mely sajnos, sok helyt nagyon is dívik. (Szerk ) )