Zenelap, 1892 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1892-01-10 / 1. szám
2 Olvasóinkhoz Az évek egymásután következnek, hanem mindenben nem hasonlítanak egymáshoz. Így tapasztaljuk ezt most is, midőn lapunkkal immár a VII. évfolyamba lépünk át. Az izgatottság korszakát éljük, s melyik nép izgatottabb a művésznépnél, melynek valóban sokszor teljes oka is van rá. Iparkodtunk gyöngédséget tanúsítani e tulajdonsága irányában, s törekvésünk nem lehet más, mint az igazság és szigorú tárgyiasság összeegyeztetése a méltányossággal. Szédítő rohamossággal haladó korunk nem kímél meg semmit, s valamennyi ember között a művész leginkább hasonlít a világhoz, melyet reggel örömmel üdvözölnek, este pedig lábbal tipornak; a magunk részéről sohasem tartottuk dicsőségnek a személyeskedést, sőt ellenkezőleg örömünkre szolgált, ha bárki irányában is méltányosságot gyakoroltunk. S erre annyival inkább törekedtünk, mivel egyik legszebb kötelességünknek tartjuk, emelni a művészemberek nemes becsvágyát, fokozni dicsvágyukat és gyarapítani társadalmi állásuk tekintélyét. Ilykép elégtételt szolgáltatván a művészetnek, úgy hisszük, hogy az egyes műintézetek irányában is kellő figyelmet tanusstunk mindenkor. Nem érhet a vád, hogy fedezgettük volna a gyarlóságot, avagy meddő vitába ereszkedtünk volna oly dolgok felett, melyek híján vannak a kellő fontosságnak vagy éppen komolyságnak. Nem kívántunk hiábavaló szót vesztegetni; rövidek, de tömörek voltak megjegyzéseink, s jövőben is ilyenek maradnak. Az a nemes czél, mely bennünket vezet, nem is szorult külső szószátyárságra, világosan szabja meg kötelességünket. Valamint a múltban, úgy most is mindig eleget tettünk neki, úgy nem fogunk habozni annak teljesítésében a jövőben is. A nagy világon kívülünk nincs más magyar „Zenelap“ s büszkeségünknek tartjuk, hogy jövőben is ránk háramlik a felelősség fenntartásáért. Hanem erre nézve elsősorban közönségünket, a magyar művelt közönséget illeti a segítség, a támogatás, melyre annyival inkább szükségünk van, mivel nélküle egy lépést sem haladhatnánk előre. Pedig haladnunk, minden áron haladnunk kell czélunk elérésére. A magyar zene, a magyar nemzeti szellem fejlődése, terjedése serkent erre és biztatólag int, hogy munkásságunkat megkötözzük. Tesszük ezt fokozott kedvvel és erővel, minden akadályt legyőzőleg és szembeszállva bárkivel, aki útját állja a haladásnak. E mellett a külföld működését is figyelemmel fogjuk kísérni, s miként eddig, úgy a jövőben is minden nevezetesebb mozzanatról beszámolunk, hogy közönségünk a műviszonyok felől teljesen tájékozva legyen. Ajánljuk lapunkat továbbra is közönségünk becses figyelmébe, kérjük támogatását, terjesztését. A feltételek az eddigiek. Egész évre 6 frt. Fél „ : „ Az előfizetési pénzek legczélszerűbben postautalvány-lapon Rózsa Kálmán és neje nyomdájába, Budapestre, VIII. k., Szentkirályi-utcza 30. küldendők. Kiváló tisztilettel: Ságh József, felelős szerkesztő. Z E N E L A P. „A bagdadi borbély.“ — V. opera 2 felv. Szövegét irta és megzenésítette Cornelius Péter, ford. id. Ábrányi Kornél. Első előadása a m kir. operaházban 1891. decz. 30. — Noblesse oblige — bizonyos állások betöltésekor bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítése elengedhetetlen. Vájjon ingefelelne-e emez obligénak a napisajtó zenebirálói kara, ha olyasmit hallana pl., hogy Zichy gr. intendáns előadásra tűzi ki Donizetti ósdi „Roberto Devereux -jét, vagy Libani tíz éves „Conte Verde“-jét, vagy Kaiser „Trompeter von Sackingen“-jét , s e kő korszakba illő vállalkozást dicshymnusokkal üdvözölné ? E kérdésünkre, meg vagyunk győződve, tagadókig felelne mindegyik recensens, meg is okolná válaszát azzal, hogy az elősorolt művek ugyan még ma is tetszenek a zeneileg éppen nem művelt tömegnek valahol Piacenzában vagy Ambergben, de előadásuk éppen minálunk, a művészet mai fejlettségénél fogva s a nemes ízlés ápolása érdekében, nem lehet kívánatos, még megengedhető sem. Nos akkor — noblesse oblige — be kell vallaniuk, hogy ők zenei műveltségüknél fogva, mely őket bírálói tisztükre kizárólag képesítheti, Donizetti vagy Kaiser gyártmányai helyett, a ma teljesen korszerű „Bagdadi borbély“-t valóban élvezik, ez okból legalább háromnégy ízben maguk is meghallgatják az operaházban (s ezzel az őket jól ismerő közönségnek jó példát adnak!), tisztüknél fogva előleges ismertetéssel, ujjmutatásokkal a közönséget előre fogékonynyá teszik a mű szépségeire, s azon vannak teljes erejükből, hogy ily módon ők is, de maga az operaház, telhetőleg elérje a közös ideális czéljukat: a közönségnek mentül finomabbá művelt ízlését. E helyett azonban sokkal szomorúbb tapasztalatokat tettünk. Egy kritikus egész komolyan kijelentette jó előre, hogy ő a „Bagdadi borbély“ előadatásának még eszméjét sem támogatja, mert operánknak kasszadarabra van szüksége, ez pedig nem az. (Nagyon szép, de az illető úr elfelejtette, hogy a kritika nagyban elősegítheti az érdemes darab jövedelmező voltát, s elfelejtette, hogy a kritikus nem pénztári, hanem művészeti ellenőrzést gyakorolni van hivatva.) Más kritikus, aki nem eléggé szakavatott arra, hogy egy kis halvány imitácziót meg bírjon külömböztetni a kánontól, nagy garral hirdeti utólag, hogy az ily nem eklatáns sikerű darab minálunk fölösleges. Persze az ilyen szakértőnek“ fogalma sincs arról, hogy mennyit ront a közízlésen az oly fényes sikerű, de csak ösztönszerűleg megírt, meg nem komponált mű, amilyen pl. a „Parasztbecsület.“ Ismét más bíráló — éppen ilyen bölcs — az „új“ darab értékét megítélni nem tudván, csak azt látva, hogy zajos hatást nem képes kelteni, a leghibásabb ábrázolást is megdicséri, s az előadás hiányait a műnek tulajdonítja. Még olyan is akadt, aki azért öntötte ki epéjét (egyetlen hallás után!) a művön, mert nélkülözte a szövegkönyvet. — Abban pedig, s ez a legkevésbbé dicséretes, a napi sajtó kritikusai mind megegyeztek (egynek kivételével), hogy a „Bagdadi borbély“ második előadására él