Zenelap, 1896 (11. évfolyam, december)
1896-12-15
2 ZENE LAP Az olvasóhoz. Egy évtizeden át hű barátja és bizalmas tájékoztatója volt a magyar „Zenelap“ minden zeneművészeti kérdésben előfizetőinek. A legmostohább viszonyok között, melyek a magyar zenevilágot ma is, úgyszólván tespedésre kényszerítik, melyből csak néha-néha csillant ki egy szebb jövő reménykeltő sugára, de mindig csalóka fénynyel, híven teljesítette elvállalt feladatát. Magyarországon, a könnyű színházi és a czigányzenén kívül, még mindig nincsen meg az a komoly és meleg érdeklődés sem a közönségben, sem az irányadó körökben, mely a művelt külföldön tapasztalható, s melyet a művészet más ágai és az irodalom iránt már sikerült itt is fölkelteni. A zenei műveltség még mindig megelégszik a felületességgel, holott a nagy mesterek története bizonyíthatja, hogy a zenei műveltség az áltanos műveltségnek nemcsak kiegészítő része, de fokmérője is egyúttal. A műveit külföld, mindennemű alkotásaink között bizonyára keresni fogja azt is, vájjon minő fokon áll zenei műveltségünk ? Sajnos lenne, ha kulturális haladásunkat a magyar zeneművészet mai állapota után ítélné meg. Mindazoknak tehát, a kiknek hivatásuk a zenei műveltség terjesztése és erősitése, azon zászló alatt honolnak, melyet mi tűztünk ki. Zenei életünk viszontagságát a mi lapunk is szenvedte. De nem csüggedve el, a rövid hallgatást újra megtörjük s erőt gyűjtve a jövő küzdelemre, folytatni akarjuk a harezot, mely küldetés értékével bírhat a mi zenei viszonyaink között. S nem minden önérzet nélkül mondhatjuk el, visszapillantást vetve a „Zenelap“ múltjára, hogy a magyar zeneművészetnek szolgálatot is tettünk. Nem egy új eszmét vetettünk fel és érleltünk meg, s ha valaki, úgy mi mondhatjuk, hogy az elmúlt 10 év alatt a zenei haladás egy-egy stádiuma kivívásában mi voltunk az elfeledett névtelen hősök. De talán mégis erős lenne ez a kifejezés. Nem hiszszük, hogy törekvésünk eddigi eredményéről megfeledkeznék közönségünk. Sőt hiszszük, hogy a jövőben támogatva bennünket a nemzeti zenei műveltség terjesztésében, a mi megerősítésünkkel egyetemleg fog sorompóba szállani. A magunk részéről mindent el fogunk követni, hogy a közönséget ne csak kielégítsük, de számát növeljük. Ami a zenei életre vonatkozik, azt mind éber figyelemmel fogjuk kísérni. Földerítő előőrsei akarunk lenni minden zenekultúrás harcznak, fölvetve és tárgyalva, megvalósítani iparkodva mindazt, ami a nemzeti zene győzelmes haladását biztosítja. Rovataink az egész zenevilág eseményeinek tükre lesznek. Német mellékletünk arra a czélra szolgál, hogy a nagy külfölddel megismertesse rendszeresen a magyarországi zenei élet mozzanatait s kultúránk e fontos ágáról állandó felvilágosítást nyerjen. Előfizetőinknek az uj negyedig megjelenő számokat dij nélkül megküldjük. Számainkhoz, minden hónapban, mellékelünk valami érdekes és értékes zenei művet; ezek sorozatát a karácsonyi számmal kezdjük meg s gondoskodunk róla, hogy a jövő karácsonyra kedves meglepetésben részesítjük olvasóinkat. Programmunk ebben összpontosul: a nemzeti zenei műveltség terjesztése. Ennek akarunk ezentúl is apostolai lenni. S kérjük a zenei körök támogatását, melyet bizonyára nem fognak megtagadni. De kérjük azt is, hogy a nagyközönség figyelmét is felhívják rá, mert a zenei műveltséghez elengedhetetlenül szükséges nemcsak a zenei elmélet és a gyakorlat elemeinek, de a zenei élet nyilvánulásainak ismerete is. A „ZENELAP“ TÁRCZÁJA: Liszt ég a nők. Sopron megye egyik kis falujában, Reicingben (Doborján) született az a zenei lángelme, ki több mint hat évtizeden át világrészünk valóságos művészeti triumfátora volt, olyan bámulatos élettel, mint csak a természet és emberek különös kedvenczeinek juthat olykor osztályrészül. Liszt Ferencz — e név ma is csodálatos emlékezések zaját kelti föl mindazokban, kik pályafutását ismerik. Láttuk őt eleget saját szemeinkkel, beszéltünk vele sokszor, vehettünk észre benne apró emberi gyöngét is, mégis nevének hangzatára úgyszólván regényes meséket vélünk kibontakozni rég elmúlt idők regényes ködéből. Tüneményes alak lebeg előttünk, ki királyok barátságát, tündérnők és bájos herczegasszonyok szívét bírta, a föld pora helyett virágokon járt; bőségszarujából ömlött rá arany és ezüst, mely semmi sem volt előtte az ideál mellett. Mindent elért, mi e földön elérhető, csupán egy hangszerrel és homlokán a lángész csillagával. Az ily tüneményes lényről azt képzelhetnék azok, akik nem ismerték, hogy talán sohasem is ereszkedett le nimbuszából; folyton virágfelhőkön járt, diadalszekéren ült s csak a föld hatalmasaival és a szellemvilág nagyjaival társalgott; hogy kis emberek apró érdekeit észre sem vette s egyedül azt tarthatta figyelmére méltónak, mi hatalmas, nagy és tündöklő, vagy ha leszállt is olykor a magasból, azt csak jupiteri fenséggel tette. De aki ismerte őt, tudja, hogy ez a hatalmas lángelme egyszersmind a legjobb ember, a leggyermekibb szív volt. A nemes egyszerűség, szivjóság s a keresetlen nyájasság mintaképét leíztuk benne, a miglen élt, s ép ez nyerte meg számára a sziveket. Ismerni őt annyi vólt, mint nagyon megszeretni. Sokféle szeretetreméltó tulajdonságairól, nagy szivéről, művészeti hatalmáról s az egész század szellemi mozgalmaira kiható működéséről egész könyvtárt írtak össze már a minden nemzet nyelvén. Távol is áll tőlem, hogy e rövidke rajzommal vetélkedni óhajtanék mindama hivatottakkal, kik előttem már annyira kimerítették e sokoldalú életet. A közvetlen megfigyelésnél és ama szívélyes köteléknél fogva, mely magyarországi tartózkodása alatt hozzá fűzött, csak egy pár vonással akarom megvilágítani ama tulajdonságait, melyekkel ő a női világot annyira le tudta bilincselni, sőt számtalanszor egész rajongóvá tenni személye iránt.