Zenelap, 1904 (18. évfolyam, 1-28. szám)
1904-01-05 / 1. szám
1 2ENELAP Eredetiben nincs az ő iratainak együttes kiadása; több kiadó, nemis egyféle külsővel, vállalkozott egy-egy gyűjteménynek közrebocsátására. De — és czikkünknek ez szolgál kedves alkalmául — német fordításban megindult Berlioz írói műveinek (leveleit is beleértve) nagy összes kiadása, természetesen a legnagyobb német zenei kiadócégnél, Breitkopf és Härtelnél. Ez az összkiadás most már avulttá teszi a Pohl Rikárd német fordításában megjelent 4 kötetes, „válogatott“ kiadást. Persze még nem jelenhettek meg az összes kötetek, de a kiadás* terjedelméről (lesz vagy 12 kötet?) fogalmat nyújthat az, hogy eddig megjelent kötetei: I. Memoiren: Bandi, (übersetztv.Elly Elles.)304 lap. V. Ideale Freundschaft und romantische Liebe. (Briefe an die Fürstin Caroline Sayn-Wittgenstein und an Frau Estelle Fermier; üb. v. Gertrud Savic.) 178 lap. IX. Die Musiker und die Musik. (Herausgegeben v. André Hailays; üb. G. Savic.) 225 lap. Ez a kötet francziában is csak mostanában látott napvilágot: Hallays franczia zenei iró itt összegyűjtötte a főleg a Journal des Débats-ban 1834 óta 1863-ig 30 év alatt írt czikkek legjavát. — Mindegyik kötet ára 5 márka. Emlékiratai sem merőben elbeszélők: számtalan élvezetes és tanulságos reflexió van bennük elszórva, például a Berlioz Firenzei életéről szóló XLIII. fejezetben egész értekezés van az olasz zenéről, az olasz népléleknek a zenéhez való viszonyáról s többek közt azt az érdekes tünetet is megírja, hogy „az osztrák uralom alatt álló olasz városokban hogyan özönlik a nép a katonai zenekarok köré s milyen mohón hallgatja a szép német harmóniákat, melyek annyira különböznek az ő rendes szellemi táplálékától, a semmitmondó kavatináktól“. Ha valaki, Berlioz bizonyára a legtöbb joggal kel ki az ellen, hogy a zene merő fülcsiklandozás legyen. Lelket követelt a zenétől — amit egyébiránt Gluck is, Beethoven is, Wagner és az összes nagy zenészek mindig hangoztattak. Ő maga pedig sokkal szívesebben komponált, mint irt; tollát, épp úgy, mint Wagner zenei hitvallásának terjesztésére használta; levelezésében bevallja, hogy sokszor kénytelen — szerkesztőjének vagy más körülményeknek befolyására — semmiségek, kisszerű újdonságok felől is * Hector Berlioz: „Literarische Werke. Erste Gesamtausgabe“. dicsérőleg nyilatkozni kritikáiban, de amikor korhol, azt legszentebb művészi meggyőződésének el nem nyomható kifejezéseképpen kell tekintenünk. Mozart felől a legnagyobb elragadtatás hangján ír. Elmondja, Mozart maga mennyire tudta, hogy remeke nem számíthat a felületes közönség tetszésére: „Don Juant a magam és néhány engem megértő barátom számára írtam,“ szokta mondani. Berlioz megkülönböztet „a hátulsó lépcső számára írt“ regények mintájára, ilyen operákat is, ezek mélyen ama remekek alatt állnak, amelyeket csak emelkedett szellemű, zeneileg művelt, előkelő lelkű közönség élvezhet. A „Don Juan“ ilyen magasabbrendű mű, aki meghallgatja: sok modern szerzemény éles, véres kritikája gyanánt fogadhatja ; a merőben hatásvadászó hangszerelés ellen ír Berlioz, arra hivatkozva, hogy Weber a nagy dobot nem alkalmazza, Beethoven is csak egyszer, a közkedvelt Rossini pedig a „Szevillai borbélyban“ egyszer sem . Mozart sem „lármával“, hanem művészetének erejével hat s a közönség jó izlé- Tárcza. X. Pius pápa az egyházi zenéről. — A „Zenelap“ eredeti tárczája. — Az egyházi zene terén már a XVIII. századtól kezdődő hanyatlás és elkorcsosodás, mint az ismeretes az egyházi zenetörténetet figyelemmel kísérők előtt, különösen a múlt században öltött nagy mértéket. Nem csak az egyházi zene lényegét értő műveit zenészek, hanem a jobb érzéssel, esztétikai érzékkel bíró, az egyházi szellemtől el nem idegenedett műveltebb laikusok is, — ezek az úgynevezett természetes eszükkel és érzékükkel — idegenkedést kezdtek érezni, lelkük elégedetlensége nyílt felszólalásokban is kitört, hogy az egyházi zenét mind czéljára, magasztos tartalmára, mind esztétikai hatására nézve is teljesen kiforgatták s profanizálták. Ahol legjobban tört utat a profanizálás, Németországban született meg ellene az első üdvös reakció. A ceciliánusok hasznos reform tevékenységét most nem tárgyalhatjuk, az nagyrészt ismeretes is a zenei körök előtt. Sajnálatos az, hogy a reformáló táborba is beütött a művészi pártoskodás, olyan konzervatív eszméknek vdtek utat vágni, melyek már nem is konzervének bizonysága az az áhitat, amelylyel a kőszobor megjelenését hallgatta, ahol bizony nem valami primadonna trillát vagy elbájoló tenorhang virtuozitása akar hódítani. A „Varázsfuvola“ előadásának bírálata voltaképp egyetlen hosszú kifakadás, szent haraggal való szétszedése egy német kontár áldatlan munkájának, aki hozzátételeivel és törléseivel (dallamban és hangszerelésben!) meghamisította Mozart halhatatlan zenéjét. Cherubini, Auber, a nálunk nem ismert Lesueur (vallásos tárgyú művek jeles szerzője), Meyerbeer (a Hugenották, A próféta bemutatója alkalmából), Hérold (Zampa), Donizetti (Az ezred leánya), Halévy (Andorrai völgy), Bellini, Adam, Glinka, Dávid (a Sivatag, énekes szimfónia előadásakor), Thomas, Gounod (Sappho, Faust „a jövő sikere“), Litolff (szimfóniák), Offenbach, Reyer, Bizet (a lírai szépségekkel teli Gyöngyhalászok) dicsősége tölti meg a Mozarttal kezdődő kötetet, akárhol nyitja is fel az ember, csupa szellem. Gounodnak — Mozart nagy tisztelőjének, aki „Don Juan“-ról könyvet írt — „Sappho“-járól szólva, Berlioz idézi Mozart mondását: „régóta vesződnek a zeneszerzők azzal, hogy gondolataikat szavakhoz alkalmazzák, mikor jutunk oda, hogy az ő zenéjükhez költenek szöveget , de a maga szelleméből is mindenütt annyit nyújt, hogy vetekszik némely ma vativok, hanem czopfosok. És ezzel sokfelé magát a reformművet veszélyeztették és veszélyeztethették volna nálunk is, ahol a rendszerek megcsontosodása és a merev iskolásság mindig és helyesen csak idegenkedést szülhet.* Reform kell és nem maradiság. Éppen azért fogadhatjuk nagy örömmel X. Pius pápának, aki maga is képzett zenész, legújabb enciklikáját és szabályzatát, melylyel az egyházi zene művelésére, fejlesztésére, exekutálásának teljes módjaira normatívumot állít föl. Ő nem hirdeti a régi formák megjegesítését, hanem a fejlesztést a koros irányból visszatéríti az igazi helyes alapra. Remélnünk, sőt követelnünk kell, hogy a kellő átmenet szemmeltartásával a magyar püspöki kar is mielőbb megfeleljen a pápa rendeletének s ezzel kiépítse azokat a helyes alapokat, a melyeket egyes püspökeink és egyes lelkes ízlésükben meg nem tántorított zenészeink már leraktak, de a melyet a legtöbb helyen figyelmen kívül hagynak. Hogy milyen korrekt és mégis a modern haladáshoz alkalmazkodó felfogás nyilvánul a Szentatya rendeletében, azt mindenki elismerni tartozik, aki azt a rendeletet figyelmesen átolvassa és annak pontjai fölött gondolkozik. Nem ellenséges a hang-