Zenevilág, 1900. szeptember-december (1. évfolyam, 2-8. szám)

1900-09-15 / 2. szám

10 ZCNCVILAO Emmy , novembertől kezdve pedig Pollini özvegye, Bianchi Bianca lesz épp úgy hosszú időn át ven­dégünk, mint Burm­an és Dippel tenorénekesek. A szezon újdonsága lesz három magyar szerző műve és három külföldié és pedig: Farkas Ödön Tetemre hívás és Vavrinecz Mór Rosamunde czímű 1 —­1 felvonásos operája (októberben) s egy magyar ballet, melynek szerzőjét nem említik fel; továbbá Charpentier­­ Louise-ja (deczemberben), Offenbach­­tól Hoffmann meséi (januárban), Wagnertől Trisztán és Isolda (februárban). Felújít az Opera négy magyar dalművet; ezek: Atár (gr. Zichy Géza műve); Toldi szerelme (Mihalovich Ödön); S­rankovits György és Sarelta (Erkel Ferencztől, az utóbbi azonban nem »egyet­len« víg dalműve, mint a­hogyan operaházi for­rásunk állítja. A Névtelen h­ősök is víg opera, sőt jóval értékesebb). Felújítja még 17 külföldi szerző művét; ezek : Mozart (Szöktetés a szerályból), Wagner A Nibelung gyűrűje ( estén és A nürn­bergi mesterdalnokok), Boieldieu (A fehér nő), Bellini (Az alvajáró), Donizetti (Don Pasquale), Smetana (Az eladott menyasszony), Goldmark (Merlin), David (Lalla Roukh), Puccini (Manon Lescaut), Meyerbeer (Észak csillaga), Massenet (Lahore királya), Giordano (André Chénier) és egy ballet: Widtortól (A korrigán). Ezzel beszámoltunk volna olvasóinknak az operai év megkezdéséről, igaz, kerülő úton, mint ezt néhány napilap is megcselekedte, de mint új lapnak, remé­nyünk erős, hogy az Opera igazgatósága szak­ ! A ZENEVIVŐ TÁRCZÁ.JA. , * ------------» Zenei állapotaink és a vidék. (Folytatás.) Ugyanez a bölcs városi tanács, úgy látszik, nagy hive Tolsztojnak, annak a művészetről szóló könyvét nagybuzgón olvassa s magáévá teszi. Erre mutat legalább az, hogy gondoskodott róla, hogy városába művész egyhamar be ne tehesse a lábát. Van egy régi szabályrendelet, mely meghatározza, hogy kon­­c­ertek és orfeum-előadások (ha jól tudom, akin torna­­engedély is bele van véve) a szini-idény tartama alatt csakis a főkapitány engedelmével, vagy más szóval: egyáltalán nem adható. Nos, ezt még akkor csinálták, mikor a szini-idény májustól októberig, tehát a nyári hónapok alatt tartott. Eltekintve attól, hogy hangversenyekre akkor alkalmas idő úgy sincs, nagyon helyes volt a dolog, mert senkinek sem juthatott eszébe az amúgy is folyton küzködő színtársulatnak konkurrencziát csinálni. Igen ám, de azóta felépült az állandó színház, s most játszani fognak októbertől júniusig, tehát azon időben, mikor még­is eszébe juthatna egy vagy más vál­lalkozónak megkérni az országban utazó nagy művészt, hogy látogasson hozzájuk. Most aztán kérdés, hogy mit szól hozzá a főkapitány, meg a színigazgató. A sok eset közül, mely előfordulhat, ez csak az egyik. Azt hiszem, lehetne még elő­sorolni egy párt. Ugyanezen város állandó színházába, mely az előbb elmondott módon már úgy is gátja a zene­művészet szabad fejlődésének, a direktor katona­zenét szerződtetett, mely szolgáltassa a színházhoz szükséges muzsikát. Hogy ez miért káros és hát­rányos, azt hadd mondjam el a következőkben. Nem fogok a dolognak az úgynevezett érzelmi A »verkli«. Szent igaz, hogy nem szalonképes szó a »verkli«. De, egyrészt akadnak művelt emberek, kik ezt a nevet adják a fonográfnak, másrészt pedig még mindig szalonképesebb dolog, beszéd közben egy­két ilyen szót használni, mint a zsúrokon és elő­kelő társaság közepette kupiék éneklése, a­mi pedig ma, sajnos, divat. Szegény fonográf egy filozófhoz illő közömbös­séggel viseli csúfnevét és filozófhoz illő lelkiisme­retességgel teljesíti tovább a kötelességét. Jól tudja, hogy a verklivel példálózás nem »talál«; a síp­láda és a zongoraszerű muzsikáló gép lelketlenül ledarálják a maguk darabját, mindig ugyanazzal az erővel, senza sordino, a­mi a művészi érzékkel megáldott embert felháborítja; a fonográf pedig — ma már annyira tökéletesítette Edison, hogy nazális mellékhangja sincs, — minden dinamikus árnyalatot, minden kis ritartandót, az énekben rezgő minden érzést, szóval a művész lelkének zenei meg­nyilatkozását, csak olyan híven közöl, mint a fény­képező­gép az arcz vonásaival a gyöngéd vagy haragos tekintetet. Persze, ha az ember a fény­ 1900 lapunkat is részesíteni fogja a napi sajtónak szánt hivatalos kommüniké megküldésében. Majd ha a művészeti események napirenden lesznek, lelki­­ismeretes s jóindulatú bírálatban számolunk be felőlük is, Napóleon.

Next