Zenevilág, 1901. január-június (1. évfolyam, 9-21. szám)
1901-01-01 / 9. szám
78 ZCNEVII.ÁG állott. A kezdet nehézségeihez még az 1838-iki nagy árvíz pusztításai is járultak, a szellemi fényűzésre, a színházra nem telt. Igazgató jött igazgató után, a magánvállalat megélhetése mindig kétséges volt, míg végre az 1840-iki országgyűlés végét vetette a bizonytalan állapotnak s a részvényesek ingatag ízlésű kormányzásából átvette és országossá tette a pesti színházat. 1840. augusztus 8-ától kezdve Nemzeti Szinház czímen a nemzet tulajdona az a műintézet, melynek létesítése annyi szerető lélek gondját és aggodalmát képezte. A KK. és RR. 450.000 forintot megszavaztak a szinház fentartására, miután előbb tisztázták azon kérdést, hogy a Nemzeti Szinház az országos segélyből a nyelv mivelését, az erkölcsök javítását tartsa czéljául sne legyen kénytelen bizonyos nyereség végett erkölcsi játékok helyett úgynevezett kasszadarabokat adni.« Ez alapon jött létre a jelenleg is fennálló Nemzeti Színház s ez alapot semmiféle törvény meg nem változtatta. De miután országgyűlési tárgyalások és országos törvény állapíta meg a Nemzeti Színház létesítésének és elhelyezésének ügyét is, csupán a törvényhozás illetékes arra, hová építtessék a leendő új Nemzeti Színház is (melyről már akkor szó volt, mert a Grassalkovich-telken épült házat csak ideiglenesnek tekintették) s így Széll Kálmán miniszterelnöknek a fővároshoz intézett leirata, mely szerint »elhatároztam, hogy 3 millió korona költséggel régi helyén építtetem fel a Nemzeti Színházat«, egyszerűen hatalmi túlkapás, mert ehhez az országnak nagyobb szava van, mint a belügyminisztériumnak. De az épületnél is nagyobb kérdés a színház szellemének kérdése. Határtalanul léha felfogással és kezeléssel sülyesztették oda a Nemzeti Színházat, hogy az végre is folytonos anyagi zavarokkal küzködő, naprólnapra élő, kapkodó vállalattá legyen. Indokolatlan kegyencz-gazdálkodással emelték föl a színház tagjainak fizetését oly aránytalanságban, hogy egy komikusnak annyi fizetése jön végül, mint egy államtitkárnak vagy öt egyetemi ny. rendes tanárnak, egy szalonszínésznőnek akkora, mint a miniszterelnöknek. Most már, ha az eredeti alapra visszatérünk, mint vezető elvre, kérdhetjük méltán, várjon az a komikus és szalonszínésznő tesz-e annyi szolgálatot »a nemzeti nyelvnek és erkölcsöknek«, mint öt egyetemi tanár, mint tíz középiskolai rendes tanár s annyi hasznot a közművelődésnek és nemzeti eszmének, mint a mennyit egy hivatását felfogó kormányelnöknek kellene tennie. Mert egy szegény, folytonos deficitekkel küzdő államháztartásban csak a rendkívüli szolgálatokért van értelme a rendkívüli díjazásnak. E ferdeségből következik a színház minden nyomorúsága : a személyi kiadások mesterségesen fölsrófaltattak oly magasra, hogy ezek nemcsak a színház jövedelmét emésztik föl, de az országos segélyt is , és még mindig kevés mindez arra, hogy a színház a jelenlegi alapon fönnálljon. Tehát azon boldogtalan gondolatra jutott a belügyminisztérium, hogy a színházat oly kézbe kell adni, mely »kasszadarabok« útján biztosítja a megélhetést és a művészi, erkölcsi, nyelvfejlesztési szempontokat a sutba kell dobni. E boldogtalan gondolat előreláthatólag megöli a művészetet és a Nemzeti Színházat lesülyeszti az orfeumok színvonalára. Ahol a jövedelmezőség a főczél, ott hallgassunk a művészetről. De hiszen ez puszta ürügy, mert bármily jövedelmező legyen is e színház, a kiadásokat fedezni sohase fogja a jelen alapon. Egy kis számítás rögtön megvilágítja állításunk igazságát. Az előttünk fekvő hivatalos kimutatás szerint a november havi 30 előadás összes bevétele 61.255 korona 16 fillér volt, két komikus fizetése 54.000 koronát meghalad, tehát az idény teljében a legjövedelmezőbb hónap épen csak két tag fizetésére megy föl; az október havi összes bevételt fölemészti egyetlen szalonhősnő járandósága. Tíz hónapból le kell ütnünk két hónapi szünetet és három olyan hónapot, melyekben a napi kiadásokat alig fedezik a bevételek s marad hét hónap a jövedelmekre. A két legjövedelmezőbb hóna- 1901