Zenevilág, 1902. január-augusztus (2. évfolyam, 20-51. szám)
1902-01-07 / 20. szám
Megjelenik minden hét keddi napján. Előfizetési ár egész évre 8 korona, fél évre 4 korona, negyed évre 2 korona. SZERKESZTI HACKL II. LAJOS Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VIII. kerület, Rákóczy utcza 4. sz. Hirdetések felvétetnek a lap kiadóhivatalában. Dalmi irodalmunk jövője. Szép a dalmű-irodalmunk múltja, de rövid, nagyon rövid, s így csak keveset beszélhetünk róla. Azon néhány lelkesedés szülte alkotáson kívül, melylyel Egressy, Doppler, Mosonyi, Császár s ezek kortársai, de mindenekelőtt az atyamester, Erkel szerzett babért s érdemet az operairodalmunk körül, nem sok érdemleges mondanivaló van annak múltjáról. A jelen sem valami kecsegtető, sem a produktív mennyiséget, sem a zenei stilt tekintve. A stílre, már t. i. a magyar stílre megadta ugyan az útmutatást Erkel Ferencz, kiváltképen „Bánk bán“-jában, de epigonjai alig akadtak. A jelenkor dalműszerzői nem sokat vagy egyáltalában semmit sem törődnek a nemzeti jelleggel; szüzséjöket is , többnyire idegenből veszik, hogy is kívánhatnék tehát, hogy máskép mint kozmopolita stílusban írjanak. Pedig a magyar zenestíl szépsége s jogosultsága elvitazhatatlan, csak egy hibája van: az, hogy szálka sok irányadó tekintélynek, kozmopolita muzsikusunknak a . . . fülében, s azért alig jut tovább, csak az operaház lépcsőjéig. A produktív mennyiséget pedig — hogyha csak a szinte hozott eredeti operák számából akarunk ítélni — egyenesen szegényesnek mondhatjuk. Egy, a szerény vagy mellőzött szerzők asztalfiókjaiban tartott razzia valószínűleg jobb véleményre s nagyobb kedvre hangolná a lelkes muzsikust; ámde mit használ ez a közvéleménynek, mit használ a dalmű-irodalmunknak, mely ez eldugott, rejtett, vagy ad acta tett alkotásokról nyilvános színrehozatal révén tudomást egyáltalában nem szerez ? Ha ilyen a jelen, mit lehessen akkor a dalmű-irodalom jövőjéről írni? Lehet, sokat lehet írni e témáról, hasábokat, könyvet; a szent ügy meg is érdemelné. Mert a magyar dalmű-irodalom van olyan nemzeti ideál, mint a Somossi-Mulató magyar előadásai, egy magyar Folies Caprice, vagy a magyar „Überbrettli,“ melynek egész czikksorozatot szentel a napisajtó, míg a magyar dalművet csak alkalomadtán s szinte kötelességszerűen foglalkozik egy-egy hivatott (akárhányszor hívatlan) muzsikus, azután mit sem törődik vele. Pedig dalmű-irodalmunk jelene miatt annak jövője is nagy veszélyben van, s ha a jelen állapotok nem javulnak, operairodalmunk terén teljes meddőség várható. E kóros vajúdás,, bizonytalanságban való vergődés, s a „ma“ szerzőinek a serkentő ambícziója