Zenevilág, 1902. január-augusztus (2. évfolyam, 20-51. szám)
1902-01-07 / 20. szám
184 ZENEVILÁG 1901/2 lemondó rezignáczió közt való ingadozása késztetett arra, hogy megtapogassam zenei közéletünk egynémely rejtett sebét: hadd fájjon, legalább tudjuk, hogy hol s miért fáj. Megmondom a gyógyító írt is, mely eltávolítja a sebeket s az egész testet új életre, fejlődésre képessé teszi. Nem újság, mit mondandó vagyok. Azt a tömérdek mulasztást és kicsinylést, melylyel a magyar stilt szinte ignorálják; azt a ferde felfogást és türelmetlenséget, mely a megállapodott szerzőinket a folytonos összehasonlítgatással, összeméréssel elkedvetleníti; azt a fölületes s mégis rabulisztikus elbírálást, melylyel a fiatalabb generáczió szárnybontogatását agyonkritizálják, már sokszor szemére hányták az illetékes faktoroknak, írtak róla szaklapok, foglalkozott vele a napisajtó is, de csak futólag s minden hatás nélkül. Ámde „gutta cavat lapidem“, azért újra elmondom a „ma“ bűneit, talán mégis okulunk belőle. Hadd tudjuk, mit ne tegyünk a jövőre nézve s mik azon módok, a melyekkel dalmű-irodalmunkba lendületet, szerzőinkbe munkakedvet, ambicziót, közönségünkbe több érdeklődést lehet plántálni. Lám a szépirodalmunk mily óriási, szinte hihetetlen felvirágzásnak indult. Karácsonyihúsvéti könyvpiaczunkon prózai s költői irodalmunknak szine-java díszeleg; színházainkban a magyar szerzők egyre jobban érvényesülnek s a vidéki premierek ma már irodalmi eseményszámba mennek. Mi ennek oka? Oka nemcsak az újabb író- s költő-generáczió kvantitásában s főleg kvalitásában keresendő; nagy része van ebben az illetékes irodalmi faktorok, a kiadók, dramaturgok, színi direktorok méltánylásának, erkölcsi bátorságának is, s amaz önzetlen hazafiságának, mely az esetleges kudarczból származó anyagi áldozatoktól sem riad vissza, tudva azt, hogy áldozatát a magyar irodalom oltárára rakta. S nagy érdeme van a rostáló, bátor, nem hányi-veti, hanem igazságos kritikának is, mely azzal, hogy — félretéve minden személyis osztályérdeket részrehajlatlanul megmondja: mi a jó, mi a rossz; valósággal tisztító, nevelő hatással van a nagyközönség ízlésére. Mindezt a zeneirodalom terén szinte teljesen nélkülözzük. Hol van a részrehajlatlanság a szerzőkkel szemben ? S hol a méltánylás ? Hol van az intéző körök áldozatkészsége, mely nyomtatással, nyilvános előadással érvényesülni, a nyilvánosság elé lépni engedi a hazai szerzőket? Hol van az a bátor kéz, mely hozzá mer nyúlni a magy. kir. operaház porlepte archívumához, a hol nem egy magyar alkotás hever s vár esztendőrőlesztendőre nem is szinrehozatalra, csak elbírálásra ? S hol marad az elfogulatlanul szakszerű s hazafiságból méltányosan engedményes kritika s az általa elfogulatlanná, részrehajlatlanná tett bíráló nagyközönség, mely függetlenül s őszintén, ha kell, szigorúan, ha méltó ok van rá, elnézően s bátorítólag tud s mer ítélni ? Irodalmi intézeteink pályázatairól beható kritikai tanulmányokat olvasnak fel; a napilapok hasábokon át foglalkoznak ezzel, hadd tudja meg minden érdeklődő az egész országban. És a zenei pályázatok? — „A pályadíj, abszolút becsű mű hiányában, ezúttal sem találtatott kiadhatónak“ — így szól legtöbb esetben a lesújtó szentenczia, mely a mellett, hogy a szerzőt s a nagyközönséget is abszolúte semmiről (se jóról, se rosszról) fel nem világosítja, bántó szegénységi bizonyítványt állít ki zenei műveltségünkről. Íme a „ma“ bűnei! S milyen lesz a holnap ? Jobb, hiszem s lelkemből óhajtom, hogy jobb. Hogy azzá legyen, három tényezőn múlik: az illetékes színházi körökön, a szerzőkön és a helyes kritika által vezetett nagyközönségen. Az illetékes színházi körök alatt a magyar királyi operaház vezetői s a vidéki szinidirektorok értendők. Elsőkre a magyar dalmű irodalom jövőjét illetőleg nagy feladat, szép misszió vár.