Zenevilág, 1902. szeptember-december (3. évfolyam, 1-17. szám)
1902-09-01 / 1. szám
o gattunk, hogy Wagnert a maga tökéletességében ismerjük meg és összehasonlító, véleményt alkossunk magunknak a két világhírű műintézetről.* »Nápolyt látni és meghalni!« mondja az olasz. »Parsifal«-t hallani és meghalni ezt tartja az igazi wagnerista. Pedig az igazi wagneristának nincs igaza, elsősorban azért, mert Wagner soha betegesebb és mystikusabb szöveget nem írt, mint a »Parsifal«-é; a zene, az feltétlenül nagyon szép, de a második felvonás két első jelenetétől eltekintve, szintén Wagner gyengébb alkotásai közé tartozik. »Parsifal« tulajdonképpen azért vonz annyira, mert ezt Wagner kizárólag Bayreuth számára írta és így ez idő szerint csak ott látható és »hallható«. Aki tudja, hogy ez a »kizárólag« a szellemi termékekre vonatkozó törvény szerint még csak 4 évig tart s akkor más színházak is előadhatják a hírhedt »Bühnenweihfestspiel«-t, az elképzelheti, hogy a derék bayreuthiak mennyire igyekeznek a kilyukadni készülő aranybányát kiaknázni. Ez a kiaknázás talán soha olyan mérveket nem öltött, mint az idén; hogy csak egyet említsünk, az aug. 5-ki és aug 11-ki Parsifalra csak úgy adtak jegyet, ha az ember mindjárt váltott egy jegyet a „Bolygó hollandi“ szomszédos előadására is; ez a presszió nagyon közönséges és végkép összeférhetlen a »Bühnenweichfestspiel« fogalmával. Na, de jól esik konstatálni, hogy egy kissé megjárták, mert bizony az előadások napján, a fennmaradt jegyekre tekintettel, az előzetes tilalom daczára egyes, jegyek is voltak kaphatók, úgy a pénztárnál, mint a hírhedt bayreuthi ügynököknél, agiotage nélkül. Hanem azért délután 4-re, amikor a „Parsifal“ előadása kezdődik, zsúfolásig megtelt a ház. Megvalljuk, ez a színház egy cseppet sem tesz lélekemelő benyomást az idegenre. Veres téglából épült arénaszerű alkotmány, akár magtár, vagy tűzoltótelep is lehetne, a nézőtér ugyan amfiteátrális, de a szélső helyekről nem egészen jól látni, a széksorok túl sűrűen vannak (hjah, az üzlet!), az ülések kényelmetlenek, a nézőtér dekorációja nem annyira egyszerű, mint szegényes, a világítás (t. i. a nézőtéren) hiányos és a ruhatárak eszünkbe juttatták a budapesti Vigadó megfelelő intézményét. Annál meglepőbb és nagyvilágiasabb képet nyújt a közönség felvonulása fél 4 és 4 óra között, hosszú sorban, mint buzgó zarándokok tódulnak egymás után a gyöngyökben és drágakövekben pompázó franczia és amerikai nők, a praktikusan, de ízléstelenül öltözött angolok, a szürkekabátos, tarka nyakkendős német bácsik, az angyalarczú német leánykák, az élénken gesztáló és vitatkozó magyarok és a nyugalmas helybeli bajorok, akik kimennek a színházig, megnézik a bevonulást és akkor beülnek a közeli sörházba, dicsérve az egyetlent, akitől félnek, az Istent. Négy óra előtt háromszor elfújják a rézfúvósok a színház előtt a darab híres „Abendmahl“ motívumát, mindenki besiet, nagy bajjal elhelyezkednek, elsötétül a nézőtér és az elrejtett zenekarból felhallatszik a hegedűk tündérszép szólója.* Hogy magát az előadást bírálat és méltatás tárgyává tehessük, szükséges ismernünk a darab meséjét. Hazánkban „Parsifa” oly kevéssé ismert, hogy szolgálatot vélünk tenni olvasóinknak, ha tartalmát összefoglaljuk. Az angyalok a Grált, azt a kelyhet, melyből Jézus az utolsó vacsoránál ivott és azt a lándzsát, melylyel az oldalát átdöfték, Titurelnek, a tiszta lelkű hősnek őrizetére bízták. Titurel a szent ereklyék megőrzésére Monsalvat hegyén várat épít és lovagrendet szervez, melynek tagjai csak tisztalelkű hősök lehetnek. Ezek közé akar belépni Klingsor is, de Titurel nem találja a feltételeknek megfelelőnek és elutasítja. Klingsor bosszút forral, a vár (Gralsburg) közelében boszorkánymesterséggel tündérvárat és kertet emel, melyben „ördögien szép nők" játszadoznak s a kezük közé kerülő Grál-lovagokat ártatlanságuktól megfosztva, Klingsor rabszolgáivá teszik. — Titurel fia, Amfortas, Klingsor megbüntetésére indul, kezében a szent lándzsával, de útját állja Kundry, az ördögi örömleányok legcsábosabbika. Amfortas nem tud ellentállni, Kundryt karjaiba zárja, de e pillanatban ott terem Klingsor, elragadja a szent lándzsát, Amfortast oldalba szúrja s csak a hű Grál-lovag, Gurnemant közbelépésének köszönhető, hogy meg nem öli. Amfortas megmenekül, de soha nem gyógyuló sebet és a bemocskolt lelkiismeret mardosását viszi magával, testileg-lelkileg megtörik és csak nagy lelki és testi fájdalmak között tudja királyi tisztét elvégezni, mely abban áll, hogy leleplezi a drága kendőkkel letakart Grálkelyhet és úrvacsorát oszt a lovagok között. Ez az előzmény, mely mint látjuk, normann, arabs és keresztény mystikus mondák raffinált szövevénye. Az első felvonás elején mindezt Gurnemant mondja el a kíséretében levő Grál-apródoknak, kivéve a Kundryt illető részt, melyről ZENEVILAG 1902/3