Zenevilág, 1902. szeptember-december (3. évfolyam, 1-17. szám)
1902-09-01 / 1. szám
1902/3 ZENEVILÁG 5 tudatára, hogy még mindig él, még mindig nincs megváltva. Csakhamar megérkezik Parsifal a szent lándzsával, amely előtt ájtatosan imádkozik, azután szóba áll Gurnemanzzal, felfedezi magát, mutatja a dárdát, majd Gurnemanz és Kundry asszisztencziája mellett lábvízet vesz (ez nem ízetlen tréfa, hanem rideg valóság!) és királylyá keneti magát Gurnemanzzal. Kundryt pedig a bűnbocsánat csókjával illeti. Ez a jelenet a lábfürdő komikus furcsasága daczára is szép, főleg a vége, a híres »Charfreitagszauber«, amelynek ugyan a cselekményhez semmi köze, sőt azt határozottan visszatartja, hanem lyrikus szépségével mélyen hat a közönségre. Ismét jön egy olyan átváltozás, mint az első felvonásban: a Grál várba jutunk, előjönnek a ruczalépésben haladó lovagok, Amfortást is trónjára ültetik, de ez nem akarja leleplezni a Grált (hogy mért nem tették már rég le a királyi székből és miért nem választottak egy tiszta lelkű királyt, ez érthetetlen.) Hosszas nógatás után előrohan , a sebét takaró kötelékeket feltépi és kéri, hogy öljék meg. Erre előlép Parsifal, a szent dárda hegyével megérinti a sebet, az begyógyul. Parsifal a királyi székbe ül, leleplezi a Grált, következik egy remek kórus és ezzel vége.* Azért is foglalkoztunk ily hosszasan Parsifal meséjével, hogy állást foglaljunk azon unalmas istenítéssel szemben, amelylyel Parsifalt illetőleg Németországban általában, de főleg magában Bayreuthban találkozunk. Ezt az istenítést Parsifal az objektív kritika szemében nem érdemli meg, és nyugodtak vagyunk a felől, hogy, ha egyszer e művet Bayreuthon kívül is adni fogják, igen nagy számban fogunk találni követőkre, akik Parsifalt, mint drámát és költeményt harmadrangúnak minősítik. Mindezt nem akarjuk a zenére vonatkoztatni, mert az szép. Az első és harmadik felvonást általában nyugodt vallásos hangulat jellemzi, lélekemelő karátokat hallunk (noha ezek nem férnek össze a Wagner-féle drámaiság elvével), amelyek közé természetesen illeszkednek be a szóló szerepek epikus és lyrikus részei. Az epikus részek közül igen szép Gurmemanz elbeszélése a szent Grál adományozásáról és Kundry szavai Parsifal anyjáról. A lyrikus részek közül kiemelkednek: a megölt hattyú siratása, Kundry csókja, a lábmosás a harmadik felvonásban és főleg a nagypénteki varázslat. Zenei becs tekintetében azonban a második felvonás dominál. Klingsor varázslata Kundryval szemben, a virágleányok csábító kara, Kundry csábítása és később átkozódása, a tündérkert hervadása — mind olyan gyöngyei a Wagner zenének, amelyek méltán sorozhatók a »Tristan« és »Mesterdalnokok« rokon helyei után, de csak utánuk és nem eléjük. Szóval, aki Parsifalt csak meghallgatja, az nagy élvezetben részesül, de aki a szövegben értelmet keres — az nem talál. Szóljunk most már az előadásról. Az mindenesetre mintaszerű. A zenekar, ha nem is legelső a világon, de mindenesetre elsőrangú. Ha állandó volna és folyton ugyanazon karmester vezényelné, bizonyára elnyerné az elsőséget is, azon nagyszerű erőkről ítélve, melyekből szervezve van. Örömmel említjük, hogy a budapesti opera zenekara is több derék erővel van képviselve, közöttük Gianicellivel, az elsőrangú gordonművészszel. Az énekkarról ugyanezt mondhatjuk, elsőrangú a szó legkomolyabb értelmében. A díszletek és a világítási effektusok a lehető legszebbek. A rendezés is sokban bámulatos preczizitást és gondot mutat, de nem absolute kifogástalan; különösen a Grál-jeleneten nagyon sok kifogásolni valót találtunk, főképpen a lovagok bevonulását és — Amfortas jelenete közben — ezeknek gyermekesen stereotyp, majdnem balletszerű mozdulatait. Viszont konstatáljuk, hogy a pazar díszítés és rendezés igen sokszor elvon a hallgatástól és így tulajdonképpen a zenei élvezetet zavarja is. A szereplők közül Parsifal személyesítőjét, Schmedes-t említjük, akinél tökéletesebb Wagner-énekest képzelni is alig lehet, — és Wittich asszonyt, aki Kundry felemás alakjába annyi bájos és emberi vonást tudott önteni és oly pazar színezetű hanggal rendelkezik, hogy teljesen uralkodott a közönségen. Kitűnő volt Gürnemanz személyesítője is, dr. Kraus Felix. Ami azonban szövegnél és díszítésnél jobban zavarja az élvezőnek ájtatos hangulatát, az itt is részben a közönség, részben maga az egész Bayreuth. Fájdalom, még itt a Wagnerizmus fő- és székesegyházában is kotyognak az emberek az előadás alatt, itt is vannak lánczkarpereczes és czukrot rágó asszonyságok, itt is jönnek későn, sőt, ami e sorok írójának nagyon visszatetszett, okkalmóddal be is jutnak az ilyen későn jövők.* Azután Bayreuth! Az élet egész Bajor* Baj, baj. De nincs ám grófi intendáns! (A szedő).