Zenevilág, 1902. szeptember-december (3. évfolyam, 1-17. szám)

1902-09-01 / 1. szám

1902/3 ZENEVILÁG 5 tudatára, hogy még mindig él, még mindig nincs megváltva. Csakhamar megérkezik Parsifal a szent lándzsával, a­mely előtt ájta­­tosan imádkozik, azután szóba áll Gurne­­manzzal, felfedezi magát, mutatja a dárdát, majd Gurnemanz és Kundry asszisztencziája mellett lábvízet vesz (ez nem ízetlen tréfa, hanem rideg valóság!) és királylyá keneti magát Gurnemanzzal. Kundryt pedig a bűn­bocsánat csókjával illeti. Ez a jelenet a láb­­fürdő komikus furcsasága daczára is szép, főleg a vége, a híres »Charfreitagszauber«, a­melynek ugyan a cselekményhez semmi köze, sőt azt határozottan visszatartja, hanem lyrikus szépségével mélyen hat a közönségre. Ismét jön egy olyan átváltozás, mint az első felvonásban: a Grál várba jutunk, elő­jönnek a ruczalépésben haladó lovagok, Amfortást is trónjára ültetik, de ez nem akarja leleplezni a Grált (hogy mért nem tették már rég le a királyi székből és miért nem választottak egy tiszta lelkű királyt, ez érthetetlen.) Hosszas nógatás után előrohan , a sebét takaró kötelékeket feltépi és kéri, hogy öljék meg. Erre előlép Parsifal, a szent dárda hegyével megérinti a sebet, az begyógyul. Parsifal a királyi székbe ül, lelep­lezi a Grált, következik egy remek kórus és ezzel vége.* Azért is foglalkoztunk ily hosszasan Parsifal meséjével, hogy állást foglaljunk azon unal­mas istenítéssel szemben, a­melylyel Parsi­­falt illetőleg Németországban általában, de főleg magában Bayreuthban találkozunk. Ezt az istenítést Parsifal az objektív kritika szemében nem érdemli meg, és nyugodtak vagyunk a felől, hogy, ha egyszer e művet Bayreuthon kívül is adni fogják, igen nagy számban fogunk találni követőkre, a­kik Parsifalt, mint drámát és költeményt har­madrangúnak minősítik. Mindezt nem akarjuk a zenére vonatkoz­tatni, mert az szép. Az első és harmadik felvonást általában nyugodt vallásos han­gulat jellemzi, lélekemelő karátokat hallunk (noha ezek nem férnek össze a Wagner-féle drámaiság elvével), a­melyek közé termé­szetesen illeszkednek be a szóló­ szerepek epikus és lyrikus részei. Az epikus részek közül igen szép Gurmemanz elbeszélése a szent Grál adományozásáról és Kundry szavai Parsifal anyjáról. A lyrikus részek közül kiemelkednek: a megölt hattyú siratása, Kundry csókja, a lábmosás a harmadik fel­vonásban és főleg a nagypénteki varázslat. Zenei becs tekintetében azonban a második felvonás dominál. Klingsor varázslata Kun­­dryval szemben, a virágleányok csábító kara, Kundry csábítása és később átkozódása, a tündérkert hervadása — mind olyan gyön­gyei a Wagner zenének, a­melyek méltán sorozhatók a »Tristan« és »Mesterdalnokok« rokon helyei után, de csak utánuk és nem eléjük. Szóval, a­ki Parsifalt csak meghall­gatja, az nagy élvezetben részesül, de a­ki a szövegben értelmet keres — az nem talál. Szóljunk most már az előadásról. Az mindenesetre mintaszerű. A zenekar, ha nem is legelső a világon, de mindenesetre első­rangú. Ha állandó volna és folyton ugyan­azon karmester vezényelné, bizonyára el­nyerné az elsőséget is, azon nagyszerű erők­ről ítélve, melyekből szervezve van. Örömmel említjük, hogy a budapesti opera zenekara is több derék erővel van képviselve, közöttük Gianicellivel, az elsőrangú gordonművészszel. Az énekkarról ugyanezt mondhatjuk, első­rangú a szó legkomolyabb értelmében. A díszletek és a­ világítási effektusok a lehető legszebbek. A rendezés is sokban bámulatos preczizitást és gondot mutat, de nem absolute kifogástalan; különösen a Grál-jeleneten na­gyon sok kifogásolni valót találtunk, főkép­pen a lovagok bevonulását és — Amfortas jelenete közben — ezeknek gyermekesen stereotyp, majdnem balletszerű mozdulatait. Viszont konstatáljuk, hogy a pazar díszítés és rendezés igen sokszor elvon a hallgatás­tól és így tulajdonképpen a zenei élvezetet zavarja is. A szereplők közül Parsifal személyesítőjét, Schmedes-t említjük, akinél tökéletesebb Wagner-énekest képzelni is alig lehet, — és Wittich asszonyt, aki Kundry felemás alakjába annyi bájos és emberi vonást tudott önteni és oly pazar színezetű hanggal ren­delkezik, hogy teljesen uralkodott a közön­ségen. Kitűnő volt Gürnemanz személye­­sítője is, dr. Kraus Felix. Ami azonban szövegnél és díszítésnél jobban zavarja az élvezőnek ájtatos hangu­­latát, az itt is részben a közönség, részben­­ maga az egész Bayreuth. Fájdalom, még itt a Wagnerizmus fő- és székesegyházában is kotyognak az emberek az előadás alatt, itt is vannak lánczkarpereczes és czukrot rágó asszonyságok, itt is jönnek későn, sőt, ami e sorok írójának nagyon visszatetszett, okkal­­móddal be is jutnak az ilyen későn jövők.* Azután Bayreuth! Az élet egész Bajor­* Baj, baj. De nincs ám grófi intendáns! (A szedő).

Next