Zenetudományi dolgozatok, 2012 - 35 éves jubileumi kötet
Gombos László: Narratív elemek Hubay Romantikus szonátájában
NARRATÍV ELEMEK HUBAY JENŐ ROMANTIKUS SZONÁTÁJÁBAN 147 A Romantikus szonáta hallgatója önkéntelenül is zenén kívüli magyarázatokat keres a mű értelmezése során, mivel annak retorikus gesztusai, motivikus összefüggései, a témák és szakaszok variált visszatérései és váratlan, drámai fordulatai alig indokolhatóak a zene belső folyamataival. Az első tétel egyaránt lehet a szenvedélyes és meghitt együttlét, illetve ehhez kapcsolódóan az elválás anticipálása vagy bekövetkeztének megjelenítése. Előbbire inkább a főtéma, az átvezetés és melléktéma elhangzásai, utóbbira a kidolgozási szakasz történései utalnak. A második tétel különös felépítése magyarázható a hazatérés fázisainak ábrázolásaként. A lassú tételek hagyományosan zártabb témáival szemben itt folyamatos előrehaladást figyelhetünk meg. Sóhajtozó és vágyakozást jelző motívumok, kétütemes szakaszok szekvenciális ismétlései kapcsolódnak egymáshoz és vezetnek az Animato di più in piú fino all’Allegro feliratú szakasszal az örvendező E-dúr muzsikához (50. ü.), amely a megérkezés pillanatában (65. ü.) váratlanul megszakad és recitativo-szerű drámai sóhajokba torkollik (9. kottapélda). A tétel második fele a 75. ütemtől (Tempo I.) az előbbihez hasonló folyamatot jár végig azonos motivikai készlettel, de a megérkezés fázisait itt a tétel nyitótémájának Gesz-, B-, majd D-dúrban megismételt változatai ábrázolják (először a zongora játssza a dallamot, amelyet a 81. ütemtől a hegedű vesz át). Ez a második folyamat távolabbról (Gesz) indul, négy kvintes emelkedéssel éri el a tétel alaphangnemét (B) és ugyanazzal a fordulattal egy pillanatra a vágyott D-dúrt is. Ezt követően azonban a zene már hiába próbál kitörni a B-dúr bűvköréből. A különféle távoli harmóniai foltok csupán színezik a tonalitást, például a 99—104. ütemekben, melyek kromatikus motívumaiból szinte nyílt Trisztán-hivatkozás hallható ki. A többszörösen megerősített B-dúrban ismét megjelennek a zenei folyamatot korábban megállító recitatív sóhajok (121. o.), de már nyugodtabb formában. A tételben tehát két alkalommal is megjelenik egy-egy pillanatra a teljes szonáta alaptonalitása, a kezdőtéma egy részletének (b motívum) eredeti magasságú, exponált felidézésével (7-9. és 87-89. o.). Az idegen környezetben, másfél ütemben kimerevített D-dúr harmónia és az augmentált dallam visszautal a kiindulópontra és egyben a konfliktus (búcsú, távollét) megoldását (hazaérkezés) előlegezi. A Finale lelkesen örvendező alaptónusa ellenére sem mentes a feszültségektől. A melléktéma másodszori, hősies hangvételű elhangzása (49. o.) erőteljes fokozással torkollik a kidolgozásba, melynek illusztratív zenéjétől nem áll távol, hogy hadjáratok elbeszélését, „átélt kalandok hírüladását ” gondoljuk mögé. Még a repríz sem hoz azonnali megoldást, mivel az örömteli D-dúr 18 ütem után váratlanul a második tétel B-dúrjába fordul (122. o.), és egy pillanatra visszatér az a recitativo-szerű sóhajzene is, amely ott kétszer is megszakította a pozitív irányú kibontakozást (128-130. o.). A melléktéma dolcissimo, majd fortissimo visszatérése ezúttal az Allargando csúcspontra vezet (7. kottapélda). Felmerül a kérdés, hogy a közlékeny természetű zeneszerző miért nem osztotta meg monográfusaival a mű programját, vagy netán miért kérte annak elhallgatását. 1910—12 között Haraszti Emilnek, az 1930-as években Lehel Istvánnak és