Állami gimnázium, Zenta, 1880
Évszázadokon át megoldásra váró társadalmi problémát képez a jobbágykérdés hazánkban, égbekiáltó vétke gyanánt a szeretet magasztos tanaiban szegénynyel egyenlően részesült aristocratiának. Az üdvözítő igéknek hatalma porrá törte a szolgaság bilincsét, megalkotván a pogány ókor romjai fölött az egyedül boldogító democratiát a mester személyében megtestesítve. S mégis látunk-e a „vallásos és lovagias“ középkoron át egyebet, mint az ókor ismétlődését a társadalmi viszonyokban s hanyatlást a szellemiekben ? A jobbágyok sorsa nem változott a hozzánk legközelebb álló újkorban sem, daczára annak, hogy a Dózsa-féle lázadás nagyon is meggyőzhette volna a főurakat a létező állapotok tarthatatlanságáról. Mária Therézia és II. József e tekintetben megérték a kor intő szózatát; kár, hogy József nemes törekvése elhibázott rendszere miatt nem érvényesülhetett. Az 1825-iki országgyűlésen megindult reformok közül, mint egyik legfontosabb, a jobbágykérdés sem maradhatott ki. Ezt követelte az idő szelleme, ez volt mintegy kisugárzása az egyenlőség és szabadság eszméitől terhes társadalmi légkörnek. A népnek befogadása az alkotmány sánczai közé jelszó lett ezóta, melynek valósítását sokfélekép gondolták. Ennek érdekében működött Eötvös mint költő s mint államférfin egyaránt. A rendi kiváltságok megszüntetése, törvény előtti egyenlőség és sok más eddigi különbség eltörlése nemes és nem nemes közt, Eötvösben ép oly lelkes harczosra talált, mint a minek ez időszak többi jelesei voltak. Ezenkívül ő, mint a szív embere, költői művekkel is fellép a valósításra váró eszme érdekében, tudván azt, hogy a tettekre bizás a kedély megindítása által érhető el leginkább. Eötvös politikai és társadalmi haladásunk legfőbb akadályának a régi vármegye-rendszert tartván, mind az országgyűlésen, mind a sajtóban egyaránt ostromolja annak korhadt falait s a parlamentáris felelős kormányzat mellett küzd elvtársai kisded csapatjával. E harcz 1844-től fogva még határozottabb irányt vett, miután Kossuth „Pesti Hírlapja“ Szalay szerkesztése mellett a czentralisták közlönyévé válhatott. Eötvösnek a Pesti Hírlapban s egyebütt megjelent czikkei „Reform“ czim alatt külön is láttak napvilágot Lipcsében (1846.) s ennek mintegy költői visszhangja „A falu jegyzője“ czimü regény, mely a megyei rendszer satirikus bírálata s a jobbágyság sanyarú helyzetének kétségbeejtő feltüntetése. Tükör, melyben a kiváltságos osztály égbekiáltó bűnöktől eltorzult ábrázatát vizsgálhatja. Egy másik (történeti) regénye, Magyarország 1514-ben, oly lapot mutat be hazánk történetéből a költészet világításában, mely a fennforgó jobbágykérdés eldöntésére hatalmas argumentum. Ez a Dózsa-féle pói lázadás. Intő szózat ez az embertársairól megfeledkező aristocratiához, hogy elődei embertelen tettének szomorú következményeit hárítsa végre el az egyenlőség elvének elismerése által. Ma már, Istennek hála! ledőltek a társadalmi választófalak s mi csak a történelemből ismerjük embertársainknak évszázadokon át keblükben táplált óhaját. Ily közvetett után fiat fülünkbe a jobbágy, ezen elnyomójánál tán számtalanszor nemesebb lelkű néposztály sóhaja.