Állami gimnázium, Zenta, 1883
A művészet és a középiskola. Korunk az anyagiság kora. Az ideálok után törekvő hajlam kivesző félben. A vágyak az anyagi jókra irányulnak. A tiszteltetés egyenes arányban áll az anyagi birtokkal, mely felett rendelkezünk. A valódi emberszeretet szép erénye, — a számos humán intézet daczára — nem létezik többé; ami e téren mutatkozik, az nem a szív jóságának természetes folyománya, hanem csak hitvány eszköz önző czélok elérésére. Adunk egy forintot, hogy más úton kettőt nyerjünk; adunk a legkedvezőbb esetben társadalmi illemből, — de kelletlenül. Az élet boldogságát nem abban keressük, hogy lelkünk, szivünk harmóniáját megtaláljuk, — az isten és ember alkotta dicső művekben gyönyörködjünk, — lelkünk, szivünk egy-egy magasabb eszmétől, érzéstől elragadtatva fellángoljon s ez által kiemelkedve a földi por légköréből az öntudatos eszmélkedés és érzelem isteni szép adományának örüljön, áldva annak adóját s égve a vágytól, hogy ezen legnemesebb élvezetben másokat is részesíthessen. Nem a szellem ez ünnepi gyönyörében keressük mai napság a boldogságot. Az ember hétköznapi szennyes önzése fényes életmód, változatos és előkelő szórakozásokért ered. A nemes önmegtudásból származó gyönyör, mit csak a szeretet magasabb fokán érhetünk el, ma ismeretlen. Minél több alkalom nyílik a társaságos életre, az ember annál inkább körülveszi magát az önzés bástyáival, az önzés pedig megölője a világot fentartó eszménynek, a szeretetnek; szeretet nélkül pedig csak csalfa örömök azok, a mikkel magunkat ámítjuk; összes boldogságunk álom, — sőt igen gyakran tudatos hazugság; s hazugság mellett föl nem találhatjuk az életben sem a jót sem a szépet. Az emberi élet czélja pedig valóban a boldogság. Ez után törekszünk mindnyájan s törekedett az emberiség, mióta öntudatra ébredve az állatiasságból kivetkőzött.