Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1895
Tanévet megnyitó beszéd. (Mondotta Berényi János igazgató-tanár 1895. szept. 4-én) A fölkelő nap sugarai bearanyozzák kelet ormait, ráomlanak a szent helyre, hol a táltosok megáldozzák Hadúrnak a fehér ménekét. És a szirtek között bujkáló ösvényeken, úttalan meredeken megindul a hosszú, a tarka menet: harczedzett lovas leventék, déli nők, apáik harczait utánzó fiuk, anyjukhoz simuló leányok. És rival a kürt, és csattog a kard, repülnéd a nyilak. Mindig bennebb, mindig tovább nyugatra és délre. A síkságon Árpád győzelmes hada táboroz, diadalmasan száguldoz erre, meg amarra, kicseppen szent pecsétként a hét vezér vére, alkotmányos életünk első szent záloga. A négy folyam partján, e szép hazának völgyeiben, hegyein új élet kezdődik, ezer éves jövőnek megvíhatatlan, megdönthetetlen fundamentomait rakják le a jövevények, kik Attila örökét keresik és megtalálják... Oh szép, nagyon szép lehet e kép, amint a művész ecsetje megalkotó, elragadtatással szólnak róla mindazok, kik látásában gyönyörködhetének. Fenséges tárgy, mely homályos kezdetével bő táplálékot nyújt a fantáziának. Van valami fenséges abban, hogy mint a világhírű eposzok pl. egy Odysseia vagy Ilias, egy Niebelung-ének eredetét misztikus homály borítja, úgy némi bizonytalanság al ezredéves múltúnk kiindulásán, kezdetén. »Száll a madár, száll az ének két fiáról hősítének, Száll a madár ágról ágra, Száll az ének szájról szájra». Bizony, bizony hősies elszántság, kitartás kellett ahhoz, hogy tíz századnak oly sok részével, viharával szembeszállhassunk, hogy kiheverjük a bajt, mit tatár, török s a belső viszálkodások oly gyakran nyakunkra zúdítottak. Óh, hála neked ezért, Istenünk, kit !*