Állami gimnázium, Zombor, 1883

70 nagyszerű, áttekinthetlen összfényben és roppant gazdagságá­nak színpompája ezen egyforma, neutrális egységben elhal­ványul nyugodt, egyforma, színtelen és alaktalan szemléletté, eltűnik a szellemi szemlélet ezen új világosságában, valamint a spectrum számtalan színárnyalatai egyesülnek a fehér nap­világban. Ha itt enyhébb módon egyes közvetlen érzéki alak elő is tűnik az összjelenségben, hogy csakis így kölcsönözze ezen tiszta gondolati jelenségnek a létnek, a közvetet­­lenségnek látszatát, a gondolatiság jellege mégis megmarad ezen az össz­jelenségből előcsillogó ,tiszta elvont lét«­képében is. Az öntudat, a­mely az emlékezetben fenntartott jelenségek változásában megállapodást nem talált, — csakis önmagában találja ezen megállapodását, ezen maradan­dót, ezen változatlant, ezen összjelenségének megfelelőt és ezen totalitásában szemléli az igazat és valót, a vál­tozó érzéki tünemények következetes kifejtését, teljes, uni­versális, valódi létét.« S ezen a ponton válik a szép az igazzal bizonyos tekintetben azonossá. Az az örök, önmagában maradandó, végtelen összjelenség, a­melyben a fogalom a saját objectivi­­tásában képezte a szemlélet tartalmát, nemcsak a teljes való, az igazság maga, hanem egyúttal maga a szépség is. Úgy, hogy azt lehetne itt mondanunk: a szépség maga az igazság. A­mennyire azonban ez az ő abstract jelen­ségükre nézve érvényes, concret valóságukra vonatkozóan annyira meg is fordítható. A szép ugyanis objectív lété­ben egyúttal élesen is különbözik magától az igaztól. S e különbséget a szép összjelenségének intenzívebb, tényle­ges elkülönödésében kell keresnünk. Az a végtelen protoplasma-tevékenység, a­melyben a megszámlálhatatlan idegsejt-mozzanatok egyenjogú szemléleti összténye úgy szerepel a szemléletben, mint az önmagán belül egyetlenegy idegsejt alakulat és mozzanat egyediségét sem érintő, meg nem sértő, fel nem bontó és így mint egyen­letes, tiszta, átlátszó összt­ünemény, —■ mondom — ez a vég­

Next