Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)
1920-06-01 / 11. szám
II. évf. 11. sz. ZORD IDŐ 1920. junius 1. BERNÁDY RÖPIRATA. Szeretem az irás mögött meglátni az embert. A betű maga az eleven suggestio. Az olvasás pedig: a legegyénibb művészet. A hatást szinte nem is az irásmű, nem is az iró gondolata determinálja. Hanem az olvasó. Én. Az én mentalitásom, az én műveltségem, az én szenvedélyeim, az én elfogultságom." Csak nagyon erős egyéniségek, csak nagy stylművészek menekülnek meg attól a veszedelemtől, hogy az olvasó azt olvassa ki az írásukból, amit éppen akar. Gyengébb egyéniségek nem. Gyengébb egyéniségeket személyesen is kell ismernem, nemcsak írásaiból. Bernádyt nem ismerem. Mondják, ez a város sokat köszönhet neki. Iskoláit, tanácsházát, kultúrpalotáját, aszfaltját, vizét, világítását, majdnem mindenét. Mondják azt is: nagy munkaerő, fáradhatlan szervező, hatalmas exekutív szellem. Mindezt barátjai állítják, de azok is, akiket ellenlábasainak nézek, nem ezen a téren támadnak ellene. Politikai egyénisége az, ami felől elágaznak a kortárs vélemények. Bernádykövetkezetlen, mondja egy csoport. Nem is lehet más, csak következetlen, — toldják mások — hiszen a politikai következetesség a veleszületett arravalóság egyéni dispositiójának és hosszú évek elmélyedésének lehet csak velejárója s Bernádyná! hiszen e ketttő hiányzik. Bernády hiú, Bernády erőszakos, Bernády hatalomratörő . . . ezt és ilyeneket hallok, ha kérdem a polgárokat kik ezt a közéleti pályafutót indulni, delelni, s esteledni látták. Ezt és ilyeneket hallok ha kérdem. De ha nem kérdem? Akkor semmit sem mondanak, akkor nem beszélnek Róla. Sem ellenségei sem barátai. És ez