Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)

1920-06-01 / 11. szám

II. évf. 11. sz. ZORD IDŐ 1920. junius 1. B­ERNÁD­Y RÖ­PI­RATA. Szeretem az irás mögött meglátni az embert. A betű­­ maga az eleven suggestio. Az olvasás pedig: a legegyé­nibb művészet. A hatást szinte nem is az irásmű, nem is az iró gondolata determinálja. Hanem az olvasó. Én. Az én mentalitásom, az én műveltségem, az én szenvedélyeim, az én elfogultságom." Csak nagyon erős egyéniségek, csak nagy stylművészek menekülnek meg attól a vesze­­d­­elemtől, hogy az olvasó azt olvassa ki az írásukból, a­mit éppen akar. Gyengébb egyéniségek nem. Gyengébb egyéniségeket személyesen is kell ismernem, nemcsak írásaiból. Bernádyt nem ismerem. Mondják, ez a város sokat köszönhet neki. Iskoláit, tanácsházát, kultúrpalotáját, aszfalt­ját, vizét, világítását, majdnem mindenét. Mondják azt is: nagy munkaerő, fáradhatlan szervező, hatalmas exekutív szellem. Mindezt barátjai állítják, de azok is, akiket el­lenlábasainak nézek, nem ezen a téren támadnak ellene. Politikai egyénisége az, ami felől elágaznak a kortárs­ vé­­lemények. Bernády­­következetlen, mondja egy csoport. Nem is lehet más, csak következetlen, — toldják mások — hiszen a politikai következetesség a veleszületett ar­­ravalóság egyéni dispositiójának és hosszú évek elmélye­désének lehet csak velejárója s Bernádyná! hiszen e ketttő hiányzik. Bernády hiú, Bernády erőszakos, Bernády ha­­talomratörő . . . ezt és ilyeneket hallok, ha kérdem a pol­gárokat kik ezt a közéleti pályafutót indulni, delelni, s esteledni látták. Ezt és ilyeneket hallok ha kérdem. De ha nem kérdem? Akkor semmit sem mondanak, akkor nem beszélnek Róla. Sem ellenségei sem barátai. És ez

Next