Zord Idő, 1921 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1921-04-15 / 5. szám
Templomrabló Mehetünk! Ezt a poharat nem hagyom itt. Jobb helyen van nálam. Beteszem a felöltőm zsebébe » Jejünk ! Jaj! Uram, Istenem! Kegyelem!! A szentek és királyok reám rohannak, fényes kardok suhognak a fejem körül. Megálljanak, megálljanak! Templomban vagyunk! Az istenit templomban vagyunk! Hát nem értik? Mi a különbség akkor közöttünk ? Hagyjanak békét! Itt a pohár! Itt van ! Eresszenek! Egy kemény kéz a torkomat fogja. Fuldoklom. Szemem kimered. Egy hangot nem tudok kiadni. Csak nézem, nézem Krisztusnak vértől csepegő, sáppadt arcát. — Miért nem szállt le ő is a falról ? Ahá! Most már nem bánom, ha meg is döglöm. Eresszetek, eresszetek, hogy ordítsam. A keresztrefeszített ember nem jött királyokkal és szentekkel embert fojtogatni. Mi az? Te is jösz, te is? Te zsidó! Leszáll az oszlopról. Mosolyog — mosolyog. Fulladok. Jaj ! Sovány, fehér kezét felemeli. Reám mutat. Mindenki félre húzódik tőlem Nagyot lélegzem, borzongok. Azt mondja : »Menj békével fiam!'* — Felemelem a padról fejem A templom boltozata komor sötétbe takaródzik, az oltár előtt vöröses lánggal pislog az örökmécs. Csend. Mintha más világon volnék. A toronyban éjfélt ver az óra. Kinn hallgat az ércszobor Az égen ragyognak a csillagok. A házakban alusznak, szeretnek, gyűlölnek az emberek. Az utcákon túl hegyek jönnek A hegyeken túl más hegyek. Folyók futnak le róluk s a tengerekbe ömlenek. És emberek, emberek mindenütt. És a hegyek mind másformák, a folyók partján más-más virágok nyílnak. Az embereknek mind van két keze és két lába, mindenik a szájával eszik, a szemével néz. 287